Rodrigo pitában

Marguerite Duras–Vörös Róbert: Nyáron, este fél tizenegykor

Jogos féltékenység és jogtalan cselekvés, szerelmi pasodoble háromszögek. Korty a mámorból – ami néha a férjtől, máskor az etanoltól származik. Leköszönt a rózsaszín szemüveg, és újraindult a valóság órája, melyről Vörös Róbert Nyáron, este fél tizenegykor című rendezésében tudósít.
Szemessy Kinga | 11. 03. 30.

Pierre (Makranczi Zalán) és neje, Maria (Udvaros Dorottya), kislányuk, Judith (Kunert Mandula Lujza), no meg Maria legjobb barátnője/Pierre kezdetleges szeretője, Claire (Szabó Vera) spontán madridi nyaralásra indulnak. Egy viharnak köszönhetően kötnek ki abban a városkában, ahol a felszarvazott férj, Rodrigo Paestra (Gergye Krisztián) gyilkosként debütál: megölte tizenkilenc éves feleségét és a vele ágyba bújó Toni Pérezt. Rodrigo bujkál a vasmarkú rendőrök elől (bár a helyiek neki drukkolnak), Maria pedig borgőzösen szemléli Pierre és a törékeny, dörgéstől is rettegő Claire első csókjait. Kis lemaradással, de Rodrigo és ő egy cipőben járnak – az események kiszolgáltatottjai, sodródók. Udvaros Dorottya tűzvörösben, kótyagos femme fatale-ból gyorsan vált gondos anyává, reményvesztett szerelmessé. Szerepe szerint bálványozza, majd bujtatja Rodrigót, akire azért néz fel, mert kétszeresen is kezébe vette sorsa irányítását (a gyilkossággal, később pedig öngyilkosságával), míg Maria csak arról tud határozni, konyakot vagy manzanillát kér-e következő körként. Szerinte a – Gergye Krisztián által igen szuggesztíven, fantomszerűen megformált – férfi „fekete virág, mely a szerelem káoszában szökkent szárba”. Este fél tizenegy (a kilesett erkély-jelenet) óta benne is érlelődik a gondolat: végezni Pierre-rel és Claire-rel.

 

nyaron-este-trafo2

Makranczi Zalán, Udvaros Dorottya - Fotó: Dusa Gábor

 

A fenti váz Marguerite Duras tollából született, ám a dramatizált változatot maga a rendező, Vörös Róbert készítette. Vajon mit mond ugyanarról száz oldal 1955-ből, és mit két óra 2011-ben? A Nyáron, este fél tizenegykor díszlete pőre, benne a fekete dominál, U alakú (a látási viszonyokat bőven korlátozó) nézőtér öleli körbe. A leegyszerűsített népviselettel szemben a nyugati gondtalanság, csilli-villi jellemzi a turisták jelmezeit – külsőre idegenek, de lám, a problémáik egy tőről fakadnak. A FÜGE-KOMA-KET koprodukció történetvezetése – egy dramaturgiailag remekül időzített pantomim-flashbacktől eltekintve – lineáris, tempója ellenben lomha. Ősi, erkölcsi törvények kényszerítette csönd ez, a titkok, érzelmek elhallgatása vagy csak nem volt elég kicsíphető párbeszéd az eredeti műben? Míg a színpadon lassan hömpölyögnek a percek, addig Marguerite Durasnál minimum három-négy az egy oldalra jutó, időhöz kapcsolódó megjegyzések száma (mely az olvasóban a főszereplőhöz hasonló tűkön ülés képzetét kelti). A kisregény Maria tobzódó lelkének ellenpontjául kopár-mód ecseteli a vihar közeledtét, a búza egyre törpülő árnyékát, a legurított manzanillák mennyiségét, de a stroboszkóp-villám, a tömegszereplők, a spanyol gitár-játék, a nagy robajjal aláhulló fekete függönyök csak egymásra halmozott effekt-kupac a Trafó terében. Kifejezetten sajnálom, hogy a mellékszál-epizódokban bizonyító táncosok, színészek (így például a fia hulláját mosó Fodor Katalin, a szálló igazgatóasszonya, Lass Bea) nem kaptak több mutatkozási lehetőséget. Helyette a „mindenki egyért” funkció domborodott.

Durasnak francia létére is sikerült lorcaian fullasztóvá írnia a regénybéli hőséget, az e hőségben ölő-ölelő alakokat pedig költőiségükben is elevennek mutatja, ám talán csak az előadás „leg-duende-gyanúsabb”, záró flamenco-betétje tudta ezt viszontláttatni. Majd Maria, mint az Anya a Vérnászból, lírai monológgal finálét hirdet, lámpaoltás, tapsvihar. Miben mérem a hiányérzetemet? Tavaly, a kötet letételekor – októberben, este fél tizenegykor – úgy éreztem: „ki ne szeretne életében egyszer Rodrigo Paestrához hasonlóan csak úgy egyszerűen megölni valakit?” A színházból hazafelé – márciusban, este fél tizenegykor – pedig azt: ki ne szeretne életében legalább egyszer egy kiadósat gyrosozni ilyenkor?

 

 

Marguerite Duras-Vörös Róbert: Nyáron, este fél tizenegykor

 

Díszlet: Menczel Róbert

Fény: Mervel Miklós

Zene: Kamondy Ágnes

Rendezőasszisztens: Hajós Eszter

Koreográfus: Gergye Krisztián

Rendező: Vörös Róbert

Szereplők: Udvaros Dorottya, Makranczi Zalán, Gergye Krisztián, Szabó Vera, Kunert Mandula Lujza, Derzsi Dezső, Eller Gusztáv, Fekete Zsolt, Fodor Katalin, Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Jaskó Bálint, Katonka Zoltán, Lass Bea, Mádi László, Mohai Tamás, Molnár Zita, Palcsó Nóra, Polgár Péter, Szabó Péter, Széll Attila, Valcz Péter

Zenészek: Philipp György, Kutik Rezső

Produkciós vezető: Kiss Réka Judit

 

Helyszín: Trafó

 

 

Más is látta:

Nyulassy Attila: Kiismerhetetlen

Turbuly Lilla: Villámlik, mennydörög

 

Videóinterjú a rendezővel:

Egy adaptáció anatómiája