Beszélő fejek

Samual Beckett rövid színdarabjaiból készített előadást Simon Balázs vendégrendező. A Katasztrófa Maraton-ban találunk némajátékot és sötétben zajló hangjátékokat is, de többnyire őrült monológok folyamát láthatjuk. Az előadásból már volt egy munkabemutató  november végén, ehhez képest más sorrendben indul a mostani bemutató. Novemberben egy hangjáték, a Cascando indította az estét, most a Szkénében ez zárja az előadást. A Cascando vallomás a tökéletes szöveg megalkotásának lehetetlenségéről, s felszámolja a mindent tudó író mítoszát. A szöveg ars poeticaként is olvasható - művei színreállításakor színészek és rendezők faggatták Beckettet a műveiben rejlő filozófiai kétértelműségekről, szereplőinek sorsáról, melyekre általában azt a választ kapták az írótól, hogy ő maga sem tud többet róluk, mint amennyit leírt. „Azt mondják, a fejében van. De nem" - hallgatjuk a sötétben a Cascando öreg írójának hangját, aki történeteit befőttesüvegekből engedi szabadjára.

A Szkéné kopottas, háromszögre formált színterében egy leginkább hangmérnöki stúdióra vagy irányítóközpontra emlékeztető építmény áll a háttérben. Plexiüveges ablaka több jelenetben kulcsfontosságúvá válik. Ajtajára, miközben az előadás kezdetén elfoglaljuk helyünket, a fekete hidzsábba öltözött Papp Ágnes krétával felírja az esten szereplő színművek sorrendjét (már-már szertartásként hat a tevékenysége). A terem néhány percre panoptikummá válik, felsorakozik benne az előadás összes szereplője. Gőz István nyitó némajátéka után nekem ez a filmes szerkesztésű, állóképszerű seregszemle, illetve az ezt követő hangjáték (Szöveg és zene) hosszúra nyúló ráhangolónak tűnik az amúgy is maratoni hosszúságú estén.

Gőz István - Fotó: Schiller Kata

Mikor felgyulladnak a fények, a már jól ismert beckett-i világ tárul elénk: a toprongyos, szétfoszlott ruhájú koldusok, útszéli bolondok világa, amelyben minden viszonylagos. A Színműtöredék két nyomorultja, a hegedűjén cincogó vak koldus (Kövesdi László) és a féllábú veterán (Szász Dániel) a társadalom perifériáján vegetálnak. Akár szövetségre is léphetnének, de túl gyarlók ahhoz, hogy segítsenek egymáson. Nyomorúságukban is csak megalázni tudják a másikat. „Hát elveszítettem. Már-már megszeretett, s én megütöttem. Elhagy majd, s én nem látom soha többé" - mondja a veterán leginkább csak magának.

Nemcsak a megalázott, a megalázó szerepét is eljátssza Kövesdi László, aki - Szabó Márta beszélő szája mellett - az előadás legkiemelkedőbb alakítását nyújtja. A Katasztrófában hatalommániás színházi rendezőként dirigálja asszisztensét (Góbi Rita), s állatként kezeli a bemutatásra szánt ínsorvadásos, görcsbe szorult kezekkel görnyedő színészét (Gőz István), aki némán tűri megaláztatásának újabb és újabb fokát. De az asszisztenst sem kell féltenünk, Góbi Rita naiv arccal, reflektálatlanul hajtja végre a kegyetlen utasításokat; nem különösebben érdekli, mit művelnek a színésszel, sokkal inkább az idegesíti, ahogy a rendező őt dirigálja.

Majd egyedüllétükbe beleőrült, magányos, elhagyott figurák sora következik, akik sosem beszélnek magukról egyes szám első személyben. Csak fragmentumokat tudunk meg róluk, néha még azt sem, mi okozza lázas szavaktól izzó, féktelen beszédüket. Elveszett lehetőségek, elmulasztott szerelmek körvonalazódnak a távolban. Létezésük olykor kimerül a puszta beszédben, mint a Nem én beszédét abbahagyni képtelen szája (Szabó Márta), vagy egy-egy mozdulatban, mint a Léptek bomlott elméjű aggszűze (Góbi Rita) az örökös járkálásban.

Az este leghatásosabb jelenete kétségtelenül a Nem én, amit Szabó Márta a plexifal mögött, a Beckett-előadásokhoz hűen, pontfénnyel megvilágítva ad elő. Szája előtt fogorvosi tükör, mikor felénk fordítja, egyetlen hatalmas szájjá válik a beszélő - aki egész életében egyetlen szót sem szólt, most viszont képtelen abbahagyni a beszédet.

A legtöbb darab Beckett leírásaihoz többé-kevésbé igazodva kerül színpadra, fontos kivétel ez alól a Ringató, melyben izgalmas formai megoldással találkozhatunk. A társra sosem lelő asszony monológja alatt a hintaszék mozgását - melyet az eredeti szöveg szerint gépi úton vezérelnek - Szász Dániel irányítja. Jelenlétével a nő (Kántor Kata) kiszolgáltatottsága tovább fokozódik. Miközben a nő monomániásan ismétli mondatait a társkeresés kudarcáról s az örök ölelésről, melyet a hintaszék ringatózásában talál meg, Szász a hintaszék alá, a nőt saját rögeszméjébe szorítja be.

Hangulatában ugyan kilóg az előadásból a Jövés-menés, melyben három barátnő nosztalgiázásának paródiáját láthatjuk, és olykor lankad a figyelmem a Monológ alatt is, mégis hiánypótlónak nevezhetjük Simon Balázs rendezését. Beckett némelyik rövid darabjának ez az itthoni ősbemutatója. A Tünet Együttes (részben) táncos tagjai pedig átmennek a maratoni vizsgán.

Katasztrófa maraton

Tünet Együttes

Samuel Beckett rövid színdarabjai

Irodalmi konzulens: Romhányi Török Gábor

Zeneszerző: Vedres Csaba

Népdalok betanítása: Papp Ágnes

Kosztüm: Földy Erika

Fény: Szirtes Attila

Rendező: Simon Balázs

Szereplők:  Góbi Rita, Gőz István, Kántor Kata, Kövesdi László, Papp Ágnes, Szabó Márta, Szász Dániel

Helyszín: Szkéné Színház

Bemutató: január 14.

Az előadásról olvasható másfajta megközelítés is az interneten:

Tóth Ágnes Veronika: Vaksötétben

Urbán Balázs: Sötétben tapogatózva