Ki nevet a végén?

Kleist: Herrmann csatája - HOPPart

Sörösüvegekkel felfegyverkezve futballdrukkerek ülnek egy fekete bőrkanapén, és az esélyeket latolgatják. Az esti csatában Németország és Olaszország játszik döntő mérkőzést, ám a győztes csapat nem csupán a dobogó legmagasabb fokát foglalhatja el, a bajnokságnak ennél komolyabb tétje van. A melegítőruhás sportrajongók valójában német fejedelemségek vezéralakjai, a tét pedig az ország függetlensége és egysége. Ma este nem VB elődöntő-közvetítést láthatunk, hanem Kleist színművét, a Herrmann csatáját, a HOPPart társulat előadásában.
Kelemen Orsolya | 08. 10. 25.

Kleist római korban játszódó drámájáról - mely a német fejedelemségeknek a Római Birodalom seregei felett aratott győzelmét beszéli el - nyilván nem véletlenül emelték ki az elemzők, hogy e romantikus hazafiság a német nacionalizmus egyik színpadi megfogalmazása. Ugyanakkor lényeges, hogy a németek nem azért győznek, mert derék nemzetként összefognak, és egységesítik erejüket, hanem azért, mert Herrmann, a cheruskok fejedelme taktikus és fondorlatos, ám meglehetősen önző módon kezébe veszi az ügyek irányítását. Esélyes, hogy Róma kezére kerülne az ország, ha Herrmann demokratikusan, több nézőpontot elemezve próbálná kidolgozni a haditervet. Vagyis kérdés, hogy lehet-e eredményt elérni nem diktatórikus eszközökkel olyan helyzetben, amikor a honfitárs is ellenség, amikor a cél csak nagyjából közös, és nem lehet maradéktalanul megbízni a másikban, hiszen majd' mindenki korrupt, és a saját túlélésére játszik. De kérdés az is, hogy szentesíti-e a cél az eszközt, Herrmannak van-e joga arra, hogy mindenkit manipuláljon, és hogy egyéni elképzelései szerint a szép jövő reményében barbár módon feláldozza népét, felégettesse, elpusztítassa országát. Továbbá kérdés, hogy jogosan örülnek-e ennyire maguknak a németek a darab végén, nem csak tiszavirág életű-e a szorult helyzetnek köszönhető összefogás, tudnak-e mit kezdeni a kivívott függetlenséggel, és valaha levonják-e a tanulságot elkövetett hibáikból.

            Az Odeon-Lloyd moziban játszott előadásban kilenc főre redukálták Kleist (saját szereposztása szerint több mint harminc főt számláló) népes szereplőtáborát, ügyes szerepösszevonásokkal és a szöveg megértését nehezítő részletek húzásával. Nincsenek mellékszereplők és tömegjelenetek, a színészek jelentős része több szerepet játszik, Herrmannt például három színész alakítja, nők játszanak férfiakat, férfiak nőket. Harcos lelkületű hőseink mindegyike futballdrukkernek van öltöztetve, márkás tréningruhát viselnek, a németek kék-feketét, a rómaiak Roma feliratosat. Az alaphang tehát ironikus, néhol kifejezetten parodisztikus, és a HOPPart előadásában Kleist szövege nem csak a hatalom illetve az egyéni és közösségi felelősségvállalás kérdéseinek szempontjából időszerű, a vendégművészekkel kiegészült kis csapat ezzel mintegy saját társulati létére, szerepére reflektál.

            A szereplők jól használják és bejátsszák a mozi tereit, igaz, az előadást valójában bárhol játszhatnák, díszletként működhet bármilyen tér, mert a néhány kelléken kívül csak egy vászonra van szükség, hogy az előadás végén - mintha filmet néztünk volna - levetítsék a szereposztást. Az alapkellékek például néhány rekesz sör, üres üvegek, két üveg kóla, egy nagy vödör, egy poroltó, egy fém hamuzó, továbbá néhány világító neoncső, de ezek egy része cserélhető vagy akár el is hagyható. A tárgyak - mint annak idején a csapat főiskolás előadásában, a Zsótér Sándor rendezte Kurázsi mamában - helyettesíthetőek, az eszközöket a kimondott szó azonosítja, vagyis a játékba kerülő tárgyak azzá válnak, aminek nevezik őket. Így lesz az őszi fesztiválos szórólapokat tartalmazó bevásárlókocsi egy ráhelyezett műanyag sisakkal legyőzött bölény, két egyujjas kesztyű Herrmann két fia, a sörösüveg tőr és fegyver, egy feltűnő, lógós fülbevaló pedig Herrmann feleségének, Thusneldának a hajfürtje. A tárgyakkal történő játék tovább távolít a darab emelkedettségétől, komikus pillanatokat teremt. Vicces, hogy Thusnelda, amikor lakosztályába vonul vissza, akkor a WC-be megy, ötletes, hogy a jegypénztár és a büfé is játékba kerül, ugyanakkor sajnos vannak olyan jelenetek is, amikor szinte teljesen takarásban vannak a szereplők, az oszlopok vagy a rossz helyen ácsorgó nézők miatt.  

            Már-már hoppartos műfaji jellegzetességnek tekinthető, hogy zenés színész osztályhoz méltóan a szereplők „musicalesítenek", vagyis időnként dalra fakadnak, zenei betétekkel színesítik az előadást, különböző műfajokból és zeneszerzőktől válogatva, a barokktól a Beatles-ig. Az utolsó támadás előtt például elhangzik az Örömóda átszövegezett változata, és az egyik legjobb megoldás a balettparódiaként előadott bosszú-jelenet: amikor Thusnelda egy kiéheztetett medve mellé zárja Ventidiust, az őt csalárd módon megkörnyékező római legátust, akkor a háttérből Don Giovanni és Zerlina kettősét hallhatjuk.

            A Thusnelda-Ventidius-Herrmann háromszög, mely a háborús szál ellenpontja a drámában, az előadásban is lényeges, az adott Herrmann szórakozottan szívatja feleségét, aki nem nagyon tud mit kezdeni férje utasításával, hogy engedje Ventidiust udvarolni. Tóth Orsi Thusneldája csöndes tragika, visszafogott, érzelmeit elfojtó nő, a bosszút szinte nem is várnánk a törékeny, néha együgyűnek látszó asszonytól. Herrmann azzal érvel, hogy a római udvarlása nem szívből jön, hanem cselvetés, és azért kellett Ventidiusnak a hajfürt, hogy ezzel javuljon pozíciója a császár előtt, mivel a rómaiaknak az a szokása, hogy a leigázott népek asszonyainak haját lenyírják. Így különösen jól sül el a poén, hogy a férje szavait eleinte kétségbe vonó Thusnelda masnival átkötött hajlakkot és fésűt kap ajándékba a bevonuló római hadvezértől, Quintilius Varustól. Herrmann pedig mi mást kaphatna, mint egy focilabdát.

            Herrmannt egy aranyóra különbözteti meg a többiektől, a szerepváltásoknál ez segít őt beazonosítani. A figurát alakító három színész különböző karaktereket játszik, Mátyássy Bence laza és menő, mindenkit kioktató akcióhős, Gémes Antos nyugodtabb, kevésbé extrovertált, bár erőteljesen pózoló fejedelem, Bánki Gergely kissé merev és bamba, a csata hevében meglehetősen agresszív harcos. A harmadik fejedelem, Máthé Zsolt nem tűnik fel Herrmannként, ő például követet és udvarhölgyet játszik később. Takács Nóra Diána különböző fejedelmek tanácsadója, illetve gyökérlidérc, aki neonglóriával körbevonva jósolja meg Varusnak halálát; Radnay Csilla a pökhendi, rómaiak által lefizetett Marbod és méltóságteljes eleganciával bevonuló Varus; Szilágyi Katalin ostromló Ventidius és Herrmann egyik fia; Roszik Hella többek között megesett lány és ketrecfelvigyázó.

            Ez a játékmód a jeleneteket és a szituációkat helyezi előtérbe, az ennek révén kialakuló töredezett szerkesztésmód divatos mostanság, de könnyen támadhat az a benyomásunk, hogy a sziporkázó paródiában a részletek válnak kiemeltté a nagy egész kárára, a szerepcserék miatt néha nehezen követhető, hogy ki kicsoda. Jó ötlet, hogy több Herrmannunk van, de a három karakter miatt tervei és indítékai nem feltétlen világosak, holott minden tekintetben ő a történet kulcsfigurája. Az előadásban vannak apró esetlegességek, kérdés, hogy szükséges-e bemondani a felvonás kezdetét, és szükséges-e bevetíteni a medvés filmrészletet, mely Ventidius halálát jelzi. A társulat, élén a munkát összefogó, rendezőként debütáló Polgár Csabával, minden bizonnyal sokat merít a mesterek, rendezőtanárok munkamódszereiből, és igyekszik e technikákat saját arculatra alakítani. Az is érezhető, hogy sokat segítene, ha többször tudnák még játszani az előadást: néhány alkalom után a jelenetek biztosan gördülékenyebbek lennének, ugyanis egyelőre zavarják a színészeket a nem megfelelő helyre telepedett nézők, jelenetváltásoknál egymásra várnak, és a nehéz szöveg még nehezíti a precízen önfeledt színészi játékot.

            A 22 óra 22 perckor kezdődő előadás éjfél körül ér véget, éjszaka, de egy új nap kezdetén. A német seregek talán kimásznak a sötétségből, és valóban új nap hajnala, új korszak virrad majd rájuk. A társulat életében ez remélhetőleg azt jelenti, hogy folytatják a munkát, és játszanak tovább, megőrizve a már-már romantikus lelkesültséget, a szórakoztató humort és az ironikus önreflexió készségét, és kétes kompromisszumokat nem kötve, de a tanulságokat levonva tudnak mit kezdeni a komoly áldozatok árán kivívott függetlenséggel. Ahogyan a jó focidrukker mondaná: Heil, Herrmann! Hajrá, HOPPart!

 

 

Heinrich von Kleist: Herrmann csatája

 

Fordította: Márton László

Látvány: Izsák Lili

Dramaturg: Boskovics Szandra

Rendező: Polgár Csaba

Szereplők: Bánki Gergely, Gémes Antos, Máthé Zsolt, Mátyássy Bence, Radnay Csilla, Roszik Hella, Szilágyi Katalin, Takács Nóra Diána, Tóth Orsi

 

Az előadásról olvashatók másfajta megközelítések is az interneten:

 

Kelemen Éva: Saller a hőseszménynek

Markó Róbert: Pellengér a sorok között

Szekeres Szabolcs: Sörháború

Szonday Szandra: Nézők csatája

Tarján Tamás: Kemény mag

 

Olvasható Kleistről is beszélgetés az interneten:

Forgách András-Földényi F. László-Márton László: Miért éppen Kleist?
Lettre-beszélgetés