Itt van, megjött

Kurázsi papa – Le Phun, Krétakör

„Megesküdtem neki, ha mihozzánk is eljut a lovával, nem leszek rest tolni, míg szüksége van rám” – írta Schilling Árpád Philippe Phéraille traktor hajtotta vaslováról 2006 decemberében a franciaországi In Situ utcaszínházi konferenciáról szóló beszámolójában. Azonban két évvel később a Szentendrei-sziget poros útján maga Schilling üli meg a szőrén (vagy inkább rozsdáján) a zakatolva prüszkölő paripát, miközben pokolbéli hangok, tűzcsóvák és izzó füst közepette diadalmasan üget elő az éji homályból, utat törve magának a nézők sorai között.
Fehér Anna | 08. 08. 13.
Nem a „puha tenyerű outsider” nekigyürkőzését láthatjuk, hanem hazánk Zampanójának láncait csörgető attrakcióját. A szabadulás maga a szabadság, és az elkötelezettség egyenlő a rabsággal? Talán ezek a legfontosabb kérdései a Kurázsi papa című koprodukciónak. A markotányosnőről és gyermekeiről szóló brechti történet csak nagyon távoli rokonságot mutat a Le Phun és a Krétakör produkciójával. Kurázsi papa ugyanis maga a vasló, és a rajta ülő rendező pedig Andrejt, a festő figuráját játssza – bár erről szó sem esik a játék során, az információhoz a színlapról lehet hozzájutni.A Le Phun neves francia utcaszínházi társulat, ám az már a szentendrei partról is jól látszik, hogy utcák híján ez az előadás nem utcaszínház lesz. Inkább azt mondhatjuk rá: helyspecifikus performansz. De az előadás semmivel nem reagál a helyszín múltjára, úttörőtábor mivoltára. Nem a múltat, hanem a jelent kereste a rendezés: az elhagyatott, elfelejtett területet, a szigetet. A zártság elősegíti a nyitást, az utópia megélését. Ugyanakkor nemcsak az adott hely válik az előadás terepévé, hanem a hellyel együtt talált tér is.

Elhagyjuk tehát Szentendre nyüzsgő nyáresti korzóját, a valóság rakpartját. A réven átjutva megérkezünk a zónába, de Stalker sehol, csak egy tört magyarsággal idegesen vezénylő férfi terel minket a sziget belseje felé kanyarodó földúton. Jobbra-balra mímelt háború: tüzek, robbanások, zátonyra futott és felborult hajón egy férfi keservesen óbégat, és egy nő élvezettel hallgatja, a távolban rongybabákat kínoznak, aztán elsétálunk a technikát irányító pult mellett. Vörös füstben úszik a táj, biztatom magamat, hogy féljek. Talán a kevesebb több lett volna, ha beterelnének a sötét éjszakába, már egészen odalennék – gondolom. De mivel ez látványszínház, szemlélődöm tovább: valamivel odébb nő falatoz egy kitömött döglött lóból, mellette egy katona hintázik (Amerikai anzix). Aztán egy divatfotós gyér öltözetű modellt fotografál a romokon, mindezt egy széles kalapú díva egy földrakás tetejéről figyeli (csak leírni tudom ezt a jelenetet, értelmezni nem). Végül egy sorompó állja az utunkat, vége a háborúnak, kihirdetik a békeszerződést, a nők és férfiak különélésének dekrétumát. (Az előadás utópiája Phéraille, a francia társrendező ötlete: 2098-ban a nők és férfiak között háborúság dúl, majd a hosszú és fájó harcok után megegyezésre jutnak a felek, a Duna két partján – a férfiak Budán, a nők Pesten – telepednek le, és örökre megfeledkezve egymásról megszakítanak minden kapcsolatot.)

 

A vaslovon Schilling Árpád - Fotó: Dusa Gábor

A békeszerződés felolvasása után a sorompó lezárta út homályából felnyerít a vasló, mögötte a traktor, rajta Schilling frakkban, mellkasán feszülő lánc, kezében inkább szemétfelszúrásra alkalmatos bot, mintsem lándzsa. Egy mogorva népi hős és egy elborult művész furcsa látomása ez. Kurázsi papa, a vasló erőfölénye meghátrálásra készteti a tömeget, majd újra összezáró sorokban baktatunk vissza az eddig megtett úton, követve meglelt zajos Stalkerünk.

Az úttörőtábor feltépett kapuja mögött lassan leáll a minden ízében zakatoló vasló. Az Andrejt játszó Schilling leszáll róla, és szertartásosan előkészül a színházi előadásra. Megszabadul láncaitól, nekivetkőzik, és mint egy jó paraszt, aki most tért haza a földekről, megmosdik egy vödör vízben, újra magára igazítja kopottas frakkját, majd megtisztítja a színpadot. Figyelmeztet, hogy a sáros terület, amin állunk, az a színpad, úgyhogy mielőbb húzódjunk a gyertyák szegélyezte útra, a rivalda mögé. Ezután eltűnik a házban, magunkra maradunk tanácstalanul. Egy bátor és interakcióra éhes néző, az eddigi rend szerint követi Schillinget, ám ő, mint aki csak erre várt, kitessékeli a hölgyet – nem úgy van az, színházban vagyunk. Így hát lessük a csupasz színpadot, a falakon kisebb fatáblákon és egy nagy teherautó-ponyván lovakat ábrázoló festmények láthatók, valamivel odébb egy tolószékes festő rajzol egy újabb képet. A falakról túlparti áriák dallama verődik vissza. Íme hát, egy „lehetetlen” helyre érkeztünk, ahol a dekrétumban emlegetett Budapest, Szentendre és a sziget egyaránt kapcsolatban áll egymással. A főtérről (a Szentendrei Teátrum párhuzamos rendezvényéről) a Dunán átúszó operadallamok, a fejünk felett világító félhold, az úttörőtábor és a rajta kívül eső területek alkotják meg az előadás kulisszáját. Ha jól működik a színház, a valóság távoli és közeli helyei játszani kezdenek.

Közben Schilling önreflexív monológba kezd hangosan kiabálva a házban. Nehezen eldönthető, hogy gyakran hangoztatott útkeresésének gondolatai ezek a mondatok, vagy, ahogy a színlap írja, Tarkovszkij filmjeinek szövegei. Mi pedig továbbra is nézzük a kiürített teret, a fény vonzására egy lódarázs száll a rajzolt ló farára, akár egy kínai fabula, azon kapom magam, hogy elkalandoztak gondolataim. Közben a festő fest, még ha nem is egy Rubljov, Andrej pedig ágál a házban. Vajon ők egy és ugyanaz a személy, a tehetetlen művész metaforája? Az egyik csak kezével tudja kifejezni néma gondolatait, a másik meg láthatatlanul a háttérben kiabál, de senki sem válaszol agresszív, talán csak magának feltett kérdéseire. A korlátolt művészi szabadság monoton, mégis izgalmas képe ez a jelenet. És végül, hogy teljes legyen a metafora, Schilling kijön a házból, végigmegy az üres téren, mi meg figyeljük, felül a festő állványa melletti hintalóra, és vágtázni kezd, miközben tapodtat sem halad előre.

Nem úgy, mint Kurázsi papa a hátunk mögötti videóvetítésen. Az utópia filmen folytatódik: Budapest utcáin fényes nappal egy árva lélek sem jár, csak a nagy vasló bolyong a háborús övezetben, aztán kapualjakból, metróból és telefonfülkéből a reménység menyasszonyi ruhájába öltözött férfiak és nők csatlakoznak hozzá, hajóra szállnak a jól ismert réven, ahol mi is érkeztünk. Kurázsi papa így vezeti ki a szerelem partizánjait a háborús zónából, magukra zárva a volt úttörőtábor kapuját, megteremtve életközösségük heterotópiáját. (Michel Foucault heterotópiának nevezi azokat a valóban létező helyeket, amelyek megvalósult utópiaként reprezentálják magukat. Ellen-szerkezeti helyek, a kulturális kívülállás, a megtisztulás, az ünnep helyei, ahová nehéz eljutni, bekerülni, ahol összetorlódik az idő és tér. Ilyen heterotópiák például a katonaság terei, a nászút, a menedékház, az őrültek háza, a színház és minden hajó, mint az is, mellyel érkeztünk.)

A vetítés mögül testi valójukban is felbukkannak a fodros, abroncsos esküvői ruhába rejtőzött, szépreményű férfiak és nők, mint megannyi világító kísértet. Barakkjaikhoz invitálnak minket, a férfi-nő viszony különféle stációihoz. Innentől kezdve kötetlen a program: faházról faházra bukdácsolva leshetjük meg a kiállítás képeit, installációit, jeleneteit. Ahogy egyre többet látok, ráeszmélek, hogy a szépreményű utópia romjain taposok, a nők és férfiak békés együttélése nem létezik, mindegyik közös sorsban van valami mérges fullánk.

 

Középen Láng Annamária - Fotó: Dusa Gábor

A stációk a legkülönfélébb játékmóddal mutatkoznak be. Elképesztő az a magabiztos alakítás, amit Láng Annamária monológja mutat. Egy padon ül fehér ruhájában, gumicsizmás lába egy lavórban lóg, kezei véresek, a nézők fél méterre sem állnak mellette, szorosan körbeveszik, hogy hallják halk panaszát, ő pedig olykor-olykor szemünkbe nézve mesél. Egy francia parasztasszony történetét, akinek az esküvőjén előre nem vár módon megjött a havi vérzése, így nászéjszakája erőszakba torkollik, mégis zokszó nélkül három gyereket szül férjének házasságuk során. Amott a másik ház előtt egy félig nő, félig férfi arcú menyasszony, Christophe Lafargue francia kiáltások közepette gyilkolja egymást, vagyis magát: családi erőszak egy személyben.

Máshol mennyasszonyi ruhát varrnak a nézőknek, Terhes Sándor sörösüvegekbe ül tompa nyögést hallatva, Gyabronka József és egy francia színésznő szorgosan, mint a hangyák, drótháló járataikban szaladgálnak, néha gyorsan és ruganyosan szeretkeznek egymás testéhez sem érve, miközben folyvást rántottát sütnek, amit az interakcióra éhező nézők egy kisebb asztalnál egy újabb mennyasszony társaságában el is fogyaszthatnak. Van egy szoba, ahol szeretkezés kimerevített pózaira nyílik és csukódik rá az ajtó, ennek szomszédságában egy boldog pár, terhes férfi és nő kis gumiültetvényét gondozza, és reménytelen robottal akar kötéllel kirántani a földből egy nagy fát. Vannak tisztán képzőművészeti installációk, mint az egymás fölé helyezett mosdókagylók vízesése, vagy a legszorosabb Tarkovszkij-idézet, a vízben álló szoba, ahol egy szakállas francia próféta teleírt lapokat szór a vízbe metafizikus magasságokat hirdetve, míg ifjú arája, Fancsikai Péter józan válaszokra méltatja magyarul mentorát. És így tovább kóborolva a kiábrándultság és vágy zátonyai között. Sokkal inkább háború dúl itt, mint a tábor kapuin kívül. Be kell látnunk: a szerelem küzdelem.

Az est legszebb jelenete az utolsó. Sárosdi Lilla egy vasketrecben ül és trombitál, édes-bús dallamokkal felelget Bozsóki Imre szaxofon szólamaira. Magányos könnyei záporoznak combjai közül, egy nagy kád csordultig megtelik vele. De Andrej, vagyis Schilling meglátogatja magányában – a színlap szerint – a Dunát szimbolizáló színésznőt. A lány addig-addig trombitál, és furcsa mosolyával a férfi kezébe kapaszkodva sír, míg erő- és szabadulóművészünk – feladva önnön szabadságát – kimenti őt a nézők szemérmetlen leselkedésének köréből. És már szökteti is a Duna irányába. Visszavezeti a folyót a folyóba. A vízen járva – a szerelem csodái – egy rozsdás bójára menekülnek, Schilling kacéran invitálna minket, most kövessük, ha tudjuk.

Ekkor odaúszik hozzájuk a rozsdás Kurázsi ló, felpattannak a hátára, és siklanak a vízen, mögöttük Szentendre fényei imbolyognak: csodás romantika. Ám ekkor egy direkt, de vakmerő ugrással Schilling a zavaros vízbe veti magát, csapkodva fuldokol egy ideig, aztán alámerült, egy szétfutó kör marad csak utána. Hiába, ismerjük jól, a nagy és igaz szerelmek mind így végződnek: vagy megfulladnak, vagy kifulladnak. A csalódott mennyasszony a paripa nyakát szorítva tovaúszik, a fehérruhás szellemek követik őt lámpásaikkal a vízbe gázolva. Az égen pedig, mint egy félbetört szív, sápadozik a Hold: micsoda tragédia!

 

 

Kurázsi papa
I. epizód
A Le Phun és a Krétakör utcaszínházi projektje a Szentendrei Teátrummal közös produkcióban

Közreműködők: Achache Samuel, Bankó Andrea, Bauche Hélène, Belényesi Zoltán, Bonnard Laurent, Bouly Gilles, Bourbon David, Bozsóki Imre, Candel Jeanne, Carpreau Christophe, Charpeill Jean-Bernard, Éltető András, Fancsikai Péter, Fátyol Hermina, Fehér Anna, Gáspár Máté, Gaudin Jean-Baptiste, Gulyás Marci, Gyabronka József, Kraszkó Zita, Laci Bácsi, Lafargue Christophe, Lakatos Erika, Lakatos Ilona, Láng Annamária, Lehallier Christelle, Magni Olivier, Morgan Nicolas, Nagy Fruzsina, Navis-Bardin Juliette, Paillès Pierre, Papp Szilvi, Phéraille, Rába Roland, Rouquette Sabine , Sárosdi Lilla, Schilling Árpád, Sebő Zsuzsa, Sediki Areski, Sékulak Délphine, Sivak Drazen, Szpisjàk Angéla, Terhes Sándor, Vittecoq Marc, Williams Lawrence