Ellenfény Online - Színház - Függetlenek - Szerepváltások

Szerepváltások

Hamlet.ws ­– Krétakör Színház: Virtuális POSZT, avagy ami a válogatásból kimaradt

Az idei POSZT-válogatás legnagyobb hiánya, hogy a hamlet.ws nincs ott a fesztiválon, ugyanis „hivatalosan” csak 2007 augusztus végén mutatták be a Schilling Árpád rendezte háromszereplős Hamletet. Ezért a virtuális POSZT-ot ezzel az előadással folytatjuk. Az Ellenfény rendhagyó módon egy kerekasztal-beszélgetés keretein belül elemezte a művet, amelyen szakírókon kívül drámapedagógusok is részt vettek. Az alábbiakban az eszmecsere szerkesztett változatának egy részletét közöljük.
Kerekasztal-beszélgetés | 07. 11. 23.

Sándor L. István: A színházban azt szoktuk meg, hogy a színészi személyiség kitölt egy szerepet, és a kettő találkozásából, egymásra hatásából születik egy színpadi figura, akit figyelemmel kísérünk az előadás alatt. A Hamletben viszont stafétabotszerűen adja át egymásnak a három színész a szerepet, amelyből mindegyikük mást és mást hangsúlyoz. Felépül-e ebből a három változatból egyetlen személyiség? Vagy épp a megkülönböztetésük fontos? Milyen logika érvényesül a szerepváltásokban?

Szűcs Mónika: Ha követjük, hogy mikor ki játssza Hamletet, hogy a különböző Hamletek hogyan kapcsolódnak egymáshoz, ehhez milyen egyéb szerepek társulnak, melyik színész hogyan váltogatja a szerepeit, azt tapasztaljuk, hogy a három Hamletből nem épül fel egy koherens személyiség, a figurák inkább variációknak tűnnek. A szerepösszevonások logikája sem értelmezi egységesen a három figurát. Akkor mégis mi hitelesíti ezeket a figurákat? Attól hihetetlenül izgalmas mindez, hogy izgalmasak azok az előadók, akik a személyiségük által valamilyen módon megformálják ezeket az alakokat.

 


 

Bethlenfalvy Ádám: Nekem nem hiányzik az, hogy nem Hamletről és a nyavalygásairól szól az előadás. Nem egy ember áll itt a középpontban, hanem egy helyzet, amelyet sok oldalról körüljár az előadás. Nem pszichológiai elemezésre törekszik. Ahelyett, hogy egy figura helyzetébe, szívébe és agyába másznánk bele, egy kicsit távolabbról, mondhatnám globálisabban látjuk őt, mindazzal együtt, ami körülötte létezik. Szerintem ez a közelítésmód kifejezetten jót tesz a darabnak.

Golden Dániel: Számomra viszont kicsit szilánkos marad a címszereplő figurája, mint ahogy az egész darab interpretációja is. Egyfelől nagyon szimpatikus a Krétakör megközelítése, legfőképpen azért, mert nem kísérli meg a Hamlet nevű szobrot sokadszorra felépíteni, ehelyett egy nagyon eredeti megközelítést választ. De ennek némileg áldozatául esik az, amit a Hamletben általában keresünk, azaz hogy van egy íve a darabnak, hogy a címszereplő egy határozott utat jár be, valahonnan valahová eljut. Kicsit mintha ennek az útnak a kudarcáról is szólna ez a háromszereplős változat. Így az előadás egészének igazságát számomra az egyes szituációk és mondatok egyenkénti igazsága adja. Nagyon komoly tanulságai vannak az előadásnak, olyan részekre lehet rácsodálkozni, amelyek felett az ember simán átsiklik, amikor a Hamletre mint egészre figyel. Itt nagyon pontosan meg van találva minden egyes megszólalás mögött az éppen ahhoz szükséges állapot. De nem gondolom azt, hogy mondjuk Claudius következetesen végigvitt figura lenne. Vagy lenne olyan Hamlet, akiről úgy lehetne beszélni, hogy ennek az előadásnak ő a Hamletje. Az én számomra itt csak szituációk vannak és primer emberi állapotok.

Bethlenfalvy Ádám: Kicsit az az érzésem hogy olyasmit kérünk számon az előadáson, amit a hagyományos produkciók is már nyitottabban kezelnek. Lehet, hogy itt valóban nem az egészre, hanem a hangsúlyos részletekre kell figyelni. Számomra például nagyon erősen kiemelkedik a játékból az a pillanat, amikor Hamlet atyjának szelleme leveri a baseball sapkát a fia fejéről. Azt hiszem, hogy az ilyen erős ötletek – sok kicsi van belőlük az előadásban – nagyon határozottan jellemzik a figurákat és a kapcsolatokat, mert egy olyan elementáris pillanatot teremtenek, amelyhez mindannyian tudunk valamilyen formában kapcsolódni.

Nyári Arnold: A sapka leverésének gesztusa valóban visszaránt bennünket oda, hogy milyen is ma egy apa–fiú kapcsolat, és hogy honnan kellene vizsgálnunk ezt az egész történetet.

Gyombolai Gábor: Még nem láttam Hamlet-előadást, ami ennyire meg lett volna fosztva minden fennköltségtől. Ebbe aztán belefér, hogy az apa szelleme azt mondja a fiának: mi a fasz ez a fejeden?! Nyilván nem érti, hogy ez a sapka Hamletnek mást jelent, mint neki. Egyrészt létezik hát a generációs ellentét köztük, másrészt elhangzik egy nagyon erős parancs, hogy mit kell tovább vinnie a fiúnak az apjából. Létezik tehát köztük egy személyes kapcsolat, és van egy genetikusan kijelölt út. Ennek a kettőnek a harca zajlik Hamletben: genetikusan az a végzet teljesül be, amit az apám hagyott rám? Vagy le tudok válni róla, a világról…

 

Vákuumban

 

Szűcs Mónika: Vitatkoznék veled: szerintem itt nincs két út. Amikor a szellem leveri Hamlet fejéről a sapkát, az visszamenőleg átértelmezi az addig lázadónak, kívülállónak látott figurát. Ez a villanásnyi közjáték sűrítve mutatja meg, milyen ellentmondást nem tűrő, ugyanakkor nyárspolgári volt az öreg Hamlet világa. Aki ebben élt, az akarva-akaratlanul is cipeli tovább magával ennek a világnak az összes nyűgét. Gondoljuk csak meg, hogy miket mond Hamlet az anyjának meg Claudiusnak: hogy milyen egy jó király, és hogy nem erkölcsös dolog egy jó királyt meg egy jó férjet felcserélni egy másikra. Amikor az anyjának a két férfi képét mutatja fel (az üres tenyerét), akkor közhelyeket mond. Olyan frázisokat, amelyeket egy nagyon erős apai nevelés ültetett a fejébe jóról és rosszról. Ezért tartom úgy, hogy ebben a Hamletben nincs két út. Sőt az is világos, hogy ez az egy is zsákutcába fog vezetni. Ennek az autoriter világnak a visszfénye Hamlet egész környezetére is rávetül, nagyon sok mindent megvilágít belőle. Ezért gondolom én is – Ádámhoz hasonlóan – úgy, hogy ebben az előadásban nem Hamlet személyisége fontos (és hogy miképp tekinthető ő az európai személyiség archetípusának), hanem az, hogy ennek a figurának van egy helyzete, van egy közege, és ebben kell valamilyen módon megnyilvánulnia. És ebből a közegből egyre inkább csak egy dolgot fog érzékelni: a vákuumot. Ennek a vákuumnak kell valahogy nekifeszülnie. A három színész ennek a nekifeszülésnek a variációit játszotta el. Nagy Zsolt figurája az apátlanság élményét próbálja feldolgozni. Ebből itt egy hatalmas energiagombócként létező, ám sehova nem tartó figura nő ki. Rába Roland Hamletjének van ugyan intelligenciája, érzékenysége és iróniája, hogy rálásson helyzetére, de ezzel csak viszonylagossá tudja tenni a vákuumélményt, megkérdőjelezni, lázadni ellene nincs ereje. És közben az első jelenettől kezdve fölmerülő kérdés, hogy lenni vagy nem lenni, egyre súlyosabbá válik, és a sírásókkal való társalgástól kezdve lassan egyértelművé sűrűsödik a válasz is: nem lenni. Ide érkezik Gyabronka figurája.

De nemcsak Hamletnek, hanem a környezetében mindenkinek szembe kell néznie az autoriter világ széthullása után maradt űrrel. Ez az előzmény sok mindent megmagyaráz például abból, hogy ez a Gertrud miért is cseréli fel a férjét a sógorára. Azért, mert szabadulni akar ebből a léleknyomorító világból. Ebben az előadásban azonban Gertrud sem anyaként, sem nőként nem találja meg a szabadság útját, illetve saját elveszett életét. Claudius természetes, emberi modora mögött már ott áll ugrásra készen a despota. Aztán itt van ez a szerencsétlen Polonius, aki kicsiben olyan, mint az öreg Hamlet; aki ugyan nem veri le Laertes fejéről a sapkát, és nem is pofozza le a lányát, de azért gyermekei szépen induló, játékos testvéri együttlétét egy pillanat alatt megdermeszti, és ahhoz sem kell sok, hogy Ophéliából egy emberi roncsot csináljon.

 


 

Sándor L. István: Hogy jutott eszedbe, hogy csak három szereplővel csináld meg a Hamletet?

Schilling Árpád: Ennyire személyes történetet én még nem meséltem. Pontosan azok a lehetőségek állnak előttem, amelyeket a Hamletben megtaláltam. Ezért is szedtem szét három színészre a címszerepet. Az egyik lehetőség az apátlanságból következő magányérzet, a másik a környezettel és saját magammal szembeni ironikus távolságtartás, a harmadik meg a halál elkerülhetetlenségével való szembenézés. Azt nem tudom, hogy ez terápiaként mennyire működik a magam és a befogadó számára, de az biztos, hogy szakmailag komoly kihívást jelent. A későbbiekben megpróbáljuk teljesen eltüntetni a határokat a különböző szerepek között, hogy képesek legyünk olyan egyszerűen végig engedni magunkat ezen a kétórás előadáson, ahogy én ezt most elmesélem nektek. Ahogy haladunk előre az előadással, ahogy változnak a színészek, egyre inkább afelé haladunk, hogy képesek legyenek Hamletet, Ophéliát, Poloniust ugyanazon a hangon ugyanúgy játszani. Épp a mai előadás előtt beszélgettünk arról – minden nap valami új feladattal lépünk előrébb –, hogy nem Ophélia beszélget Poloniussal, hanem Hamlet beszélget, vitázik, felesel Hamlettel. Az utolsó némajátékban pedig mindenki lesz Hamlet egy pillanatra: a három Hamlet gyakorlatilag egymást szúrja le.

 

A cikk teljes terjedelmében az Ellenfény 2007/8-9. számában olvasható.