Ellenfény Online - Színház - Budapest - Hrabal-nosztalgia - színházak, kritikák

Hrabal-nosztalgia

Vasárnap nem temetünk – Bárka Színház

Nézőként sokszor töprengünk el a látott színházi előadás sikertelenségének lehetséges okain. Ilyenkor rendszerint feltesszük azt a reflexből jövő kérdést: vajon miért nem működik a színpadi munka, mi hiányzik ahhoz, hogy a különböző összetevők az elvárt hatást váltsák ki? Könnyebb a dolgunk, ha ezt a kérdést csak az előadás egyes részei vetik fel, mert akkor a produkció más részei igazolják (ha csak részlegesen is) a befektetett művészi munkát, a rendezői elképzelés alapvetését.
Nagy Gergely Miklós | 08. 04. 10.

De ha úgy ülünk végig majd két és fél órát, hogy az elejétől kezdve semmit sem értünk (durvábban: nem hiszünk a szemünknek), mert a produkció „miértjei”, okai kezdettől a levegőben lógnak, és később sem kerülnek helyükre, az már okot adhat az alaposabb gondolkozásra is. A Bárka Vasárnap nem temetünk című előadása pedig ebből a szempontból komoly töprengésre készteti az arra vetődő, gyanútlan nézőt.

A színpadi munkát ez esetben a szokásosnál nagyobb író-dramaturgiai munka előzte meg, (Mezei Kinga rendező és Gyarmati Kata dramaturg készítették el a végleges szövegkönyvet), hiszen itt nem csupán egy Hrabal-szöveg adaptálásáról volt szó, hanem egy olyan összesített Hrabal-montázs létrehozásáról, amelyben egyaránt felismerhetőek a Sörgyári Capriccio, a Szigorúen ellenőrzött vonatok, a Táncórák idősebbeknek és haladóknak vagy a korai A városka, ahol megállt az idő részletei, jelenetei. A koncepció tehát azt sugallja, hogy a Hrabal-életmű egyúttal felfogható egy olyan nagy és sajátos univerzumként, ahol a különböző történetvariánsokban mindig ugyanaz történik, hiszen a lényeg, a mindent átható hrabali „életfilozófia” változatlan. Laza, ráérős, anekdotázós dramaturgiai szerkezet vezet be ebbe a kelekótya világba, amelyben a történetekkel egyenrangú szerep jut az apró részleteknek, a zenének (a zenekar a színpad oldalán végig jelen van és dolgozik szorgalmasan), a hangulatnak és az atmoszférának.

Ebben az esetben a rendező feladata az is, hogy ezt a mély rokonságot, amelyet az előadás állít, a színpadi munkában igazolja. A különböző sztorikat az ismerős, „legendás” alakok szállítják a mindenkori Hrabal-falu szívébe, a közép-kelet európai népi agora színhelyére, a kocsmába, ahol mindenki elmondhatja a magáét. A díszlet magját és központját képezi ez a régimódi, cseh kiskocsma, ahol (akárcsak a ruhákban is) a barna szín dominál, a nosztalgiát pedig a régi korsók, az újsággal dekorált falak csak tovább fokozzák (a díszlet és a jelmez szintén Mezei Kinga munkája). Ezt a nagyobb teret veszik körbe a különböző kis zugok a színpad oldalán, illetve a mélységében, ahol a „hősök” kocsmán kívüli történeteinek dramatizálására kerül sor. A térszervezés különösen jó, viszonylag kis térben úgy hoz létre sok más helyet (ahogy a fent és lent lehetőségeit vertikálisan is kihasználják), hogy mindeközben elöl nem kell lemondania a nagyobb placcról, ahol egyszerre akár nyolc-tíz szereplő is elfér. A fényekkel pedig akár egy egész pici részt is ki tud emelni, ha ott játszódik a történet, majd visszaválthat nagytotálba.

 

Fotó: Dusa Gábor

 

Minthogy az előadás ezekre az alakokra épül, értelmezésük kulcsfontosságú. Ez pedig már a táncórás nyitójelenettől kezdve világos, honnan történik: a kiabálós búbánat, a szenvedélyes álfilozofálás, a sörbe fojtott vágyak közhelyes Hrabal-mitológiájából, ami színészi stílusban leginkább a burleszk és a vásári komédiázás (ripacskodás?) keverékét jelenti, jelentené, és egyúttal az alakok népi figurákká változtatásával (degradálásával) jár együtt. Ez a stílus Kardos Róbertet, illetve Szabó Gábort leszámítva azonban senkinek sem áll jól, többektől teljesen idegen, aminek szinte természetes következménye a temérdek színpadi „ad hoc” megoldás, színészi fejetlenség, olcsó (bár kétségkívül igen teátrális) közönségesség (Varga Anikó keblei a második felvonásban majd húsz percig főszereplők…) és sorozatos blöff (vagy improvizáció?), amely lendületével próbálja menteni a menthetőt, ám kétségbeesett üressége épp önmagát leplezi le.

Az persze látható, hogy Mezei Kinga ambíciója többek közt az is volt, hogy elrugaszkodva az árnyaltabb, groteszk-realista színészi stílustól (talán elkerülendő a cseh Portugál létrehozását) inkább egy élő, harsány, mozgó, lüktető színházat szeretett volna csinálni, ahol nem a színészi jelzések pontosságán és összetettségén van a hangsúly, hanem az intenzitásán és erején, melyben úgy dübörög az élet, hogy az majd szétveti a stúdiótermet. Ez talán megvalósítható lett volna egy összeszokott és jelentős színészi erőket felvonultató igazi társulattal. A probléma egyik része nyilván a színészi kvalitásban van: megfontolandó, hogy egy olyan produkcióban, amelyben ilyen sok közös jelenet van (tehát elvileg a kiegyenlítésre kellene törekedni), érdemes-e láthatóan más erőkkel rendelkező színészeket folyamatosan egymás mellé zsúfolni, hiszen a különbségek ettől még inkább feltűnőbbek lesznek. Összjáték helyett így csak szólókat láthatunk, szervezettség helyett pedig fejetlenséget.

Az alapprobléma azonban mégsem ezzel, hanem a rendezés Hrabal-képével van (ebből következik a szerepértelmezés egyoldalúsága is), amely mintha egy békés, letűnt világ utáni nosztalgián alapulna (hazai megfelelője a primitív Krúdy-közhely), ahol a derék kisemberek állandóan söröznek és dumálnak, és csak dumálnak... Az előadás első felében a vidámság dominál, a végén ez átfordul szomorúságba, amikor egyesek eldobják maguktól az életet. Az a rendezői döntés, hogy ilyen mértékben csak a magánéletre koncentrál, hiányérzetet kelt: mert így meglehetősen leegyszerűsített formában kerülnek színre a hrabali-hősök, ezen a színpadi nyelven sehogy sem sikerült megfogalmazni belső ellentmondásosságukat. Vagyis azt, hogy egyfelől végtelenül szürke, jelentéktelen kisemberekről van szó, ugyanakkor mérhetetlen életszeretetükben ott hordják a létezés csodáját, és ebben a heroikus és szűnhetetlen vitalitásukban van sajátos egyediségük varázsa, amelyet ki-ki másképp artikulál. (Mindez természetesen nem számonkérés, sőt a modorosság, az üres forma, a giccs, az esztétizáló nosztalgia épp úgy megtalálható Hrabal életművében, mint az előadásban. Utólag ezért is tűnt kockázatos vállalkozásnak a szerző legkülönbözőbb alkotói periódusaiból ömlesztve egy előadást csinálni.)

 

Fotó: Dusa Gábor

Talán ehhez is kapcsolódik a hiányérzet másik oka: annak a társadalmi-történelmi kontextusnak a hiánya, amelyben a hősök és a művek léteznek, számos dolgot megrövidít. Mihail Bahtyin a történelemben a népi világot mindig valami ellenzékinek, alternatív létezésnek, ellenvilágnak tekintette, és nem járunk messze az igazságtól, ha Hrabal világát is ebben az összefüggésben látjuk, láttatjuk. A szabadság kérdése, mint egzisztenciális tét, a hrabali életműben egy speciálisan közép-kelet európai formáját nyerte el: ha valaki a diktatúrában pofátlanul csak a sörről és a nőkről beszél, illetve lényegtelennek tűnő dolgokról filozofál, az nem feltétlenül kedves ütődött, hanem a szabadságát ekképp megőrző és ahhoz a végletekig ragaszkodó, független figura. Mezei Kinga azzal, hogy Hrabal-hősökből végeredményben commedia dell’arte-típusú alakokat fabrikált, épp ezekről az egzisztenciális súlyokról mondott le a dinamika és tágabb kulturális-társadalmi horizont mellett; melyek nélkül tényleg nem többek, mint ordibáló, félnótás fráterek.

A magánélet és politikum egymásra vonatkoztatása nélkül csak a privátszféra maradt meg, amely interpretáció azonban felveti azt a kérdést, hogy mi annak az értelmezésnek az aktualitása, egyáltalán a jelentése, ha nem veszünk tudomást erről a láthatatlan, de mindenre hatással lévő politikumról? A Vasárnap nem temetünk előadásának legfőbb hiányossága az, hogy miközben nem akarja erőltetni a politikai tematika jelenlétét, aközben nem ad semmiféle választ arra, hogy enélkül „itt és most” pontosan mi is ennek a hrabali világnak a jelentése és mondanivalója, csúnyán mondva: lét oka. – Amit válasz helyett kapunk: kocsmaromantika, üres nosztalgia, kisember-ripacséria, látható és tapintható színészi tanácstalanság. A kérdés adott: miért?

 

Vasárnap nem temetünk

 

Bohumil Hrabal művei alapján

Dramaturg: Gyarmati Kata

Zeneszerző: Mezei Szilárd

A rendező munkatársa: Nagypál Gábor

Díszlet, jelmez, rendező: Mezei Kinga

 

Szereplők: Balázs Áron m.v., Gergye Krisztián, Hajós Eszter, Kardos Róbert, Nagypál Gábor m.v., Pásztor Tibor, Spolarics Andrea, Szabó Gábor, Törőcsik Tamás, Varga Anikó, Stork Natasa m.v., Császár Réka m.v.

Zenészek: Bede Péter (szaxofon), Pagonyi András (tangóharmonika), Hock Ernő (bőgő), G. Szabó Hunor (ütőhangszerek)