A hétköznapok lázálmai

Sütő András: Az álomkommandó – Pesti Színház

Az álomévad keretén belül került a Vígszínház repertoárjába Sütő András drámája. A művet Szász János állította színpadra, aki legutóbb a Karlovy Vary-ban díjazott filmjével, A nagy füzettel keltett figyelmet.
András Felícia | 13. 11. 1.

A darab nem először szerepel a Vígszínház repertoárján. Elsőször 1987-ben játszották Sík Ferenc rendezésében, Kern András és Lukács Sándor főszereplésével. A marosvásárhelyi író pályáján fordulatot jelentő bátor alkotás 1986-ban született, a szerző romániai betiltásának idején.

Maga a darab is egy diktatúrában élő országot ábrázol. A mottója a helyzet fájó univerzalitását hangsúlyozza: „történik bárhol, ahol megtörténhet”. Így nem is fontos a konkrét hely és idő, a néző kedvére válogathat a 20. század diktatúrái között. Miközben önkéntelenül is Ceauşescu romániai rendszere zakatol a befogadó fejében. Ezt erősítik az előadásban megjelenő, az 1980-as évekre hajazó ruhák, illetve a belügyisek román zászlóra emlékeztető karszalagjai (a kivetítőkön a román címer is feltűnik), valamint amikor a darabban az Elnököt emlegetik, akkor a kivetítőkön többször Ceauşescu képe jelenik meg.

 

alomkommando-vigszinhaz2

 

Izgalmas a dráma alapkoncepciója is, hisz a színház a színházban játékra épül: egy színházi társulat új bemutatóra készül. A formálódó előadás a Sonderkommandó lázadásának idején, az auschwitzi koncentrációs táborban, Mengele laborjában játszódik. A színház igazgatója (Frank Aurél) játssza Dr. M. szerepét, míg a dráma írója és rendezője (HoffmannJuliusz) Manót, a boncszolgát, aki valójában maga is fogoly, a Sonderkommandó tagja. Manó az ikrei életéért küzd, a gyermekei álmaival szolgálja Mengele pszichiátriai kísérleteit, ezzel próbál időt nyerni. A lázadás alatt alkalma nyílna megölni az orvost, de a fegyvert nem tudja elsütni, végül gyermekeit is elveszíti.

Eközben szorosan összefonódik a színház és a valóság, hiszen Juliusz fiát (Tamást), aki az előadásban Manó fiát (Robit) játssza, államellenes összeesküvés miatt börtönbe akarják zárni, és a próba alatt a színházba menekül a belügyisek elől, akik megtalálják, azonosítják, ám az előadást meg kell tartani, így a felügyeletükkel próbálhat és játszhat tovább. A premier estéjén azonban végletesen összemosódik minden, a darab és jelen valósága.

Szász János ugyanis egyszerre teszi nagyon egyértelművé, mégis bizonytalanná, hogy mikor látjuk az auschwitzi darabot, illetve annak próbáit, és mikor figyelhetjük a diktatúra hétköznapjait. Egyértelművé teszi a határvonalat a zenehasználat: Juliusz előadásának képei alatt egy Händel feldolgozás csendül fel (és ér el bámulatos hatást). (Fontos megjegyezni, hogy a zenehasználat nemcsak ezen a ponton, hanem az előadás egészében is rendkívül erős hatást fejt ki.) Élesen határol a kreatív fényhasználat is. Ugyanakkor korántsem olyan nyilvánvaló, hogy mikor, melyik síkot látjuk. Ezt példázza az a részlet, amikor a színházba betörő belügyiseknek Juliusz a darabbeli szerepe alapján, fogolyként mutatkozik be, vagy amikor a Juliusz fiának őrzésével megbízott belügyis SS-tisztként épül be a darabbeli előadásba. Ez később humorforrásként is szolgál, ami némileg enyhíti a nyomasztó képek súlyát. Ezzel együtt az előadás egyik legrémisztőbb (és a jelennek leginkább üzenő) része az, amikor a kommunista diktatúra ügynökét náci ruhába öltöztetik. Ezzel egyértelművé válik a párhuzam, tulajdonképpen az azonosság a két rendszer között. Ezzel elvész minden illúzió, és az emberi lélek legsötétebb bugyrai tárulnak fel.

Szász János azonban nem elégszik meg a 20. század két legkegyetlenebb önkényuralmi rendszere közötti párhuzamok megmutatásával. Az előadásban gyakran a nézőtérről jutnak fel a szereplők színpadra, s ezzel végképp lehetetlenné teszi a rendező, hogy távolságot tartsunk Az álomkommandóban látottaktól. Ezek az emberek közülünk valók. Hétköznapi emberekből lesznek besúgók, belügyisek, náci tisztek. De az egyik jelenetben Sütő darabjának színházába szélsőjobbos drukkerek tőrnek be. Ezekkel az ismerős és fenyegető figurákkal Szász János az utolsó menedéket is elveszi a nézőtől, hogy azt gondolhassa, a holokauszt és a diktatúra képei a múltat idézik.

Az álom is többrétű szimbólummá válik Sütő darabjában. Kifacsart álmok kerülnek szóba, melyekben például a Sonderkommandó tagjai abban bíznak, hogy a földi pokolból egy jobb lágerbe, Theresienstadtba kerülnek. Vágyaik már nem a szabadságról szólnak, csak az elviselhetőbb kínról. Ugyanakkor az álmok eszközzé is válnak: Manó üzletel velük gyermekei megmentésének reményében. Így alakítja meg Dr. M. a Sonderkommandón belül az álomkommandót. A cím azonban az 1980-as évek síkján is értelmezhető metafora. A kommunista diktatúra valósága az orwelli világot idézi. A belügyisek egyértelművé teszik, hogy a jó hazafi és pártkatona még az álmaira is figyel, a rendszernek még ezt is ellenőriznie kell. Nem marad már semmi, nincs hova bújni a besúgók és a hatalom terrorja elől.

 

alomkommando-vigszinhaz

 

A színészek játéka parádés, érződik rajta a befektetett munka, illetve az, hogy egy összjátékra képes társulatot látunk. Éppen ezért talán nem is szerencsés kiragadni egyéni teljesítményeket, de Fesztbaum Béla alakítása mindenképpen kiemelést érdemel. Meggyőzően rajzolja elénk mindkét figurát: a fiáért küzdő Manót és a rendszer iránti lojalitásában vergődő Juliuszt. A kétségbeesett apát, aki nem tud, nem mer a hatalommal szembefordulni, inkább megalkuvás révén próbálja menteni a családja életét. Természetesen Manó sem lehetne ilyen kiváló a szerep ellenpontja, Dr. M., azaz Frank Aurél nélkül. Hegedűs D. Géza könyörtelen orvos, élet és halál ura, miközben jellemtelen, a rendszert maradéktalanul kiszolgáló igazgató.

Az álomkommandó üzenete éppen olyan sokrétű, mint síkjai és jellemei. Beszél a szabadság és a méltóság meggyalázásáról, a hatalomnak való behódolás következményeiről. Kérdéseket fogalmaz meg arról, hogy ilyen helyzetekben mi a színház szerepe, van-e a szónak ereje. Kell-e emlékeznünk és emlékeztetnünk a múlt szörnyűségeire? Beszélhet ezen szörnyűségekről az, aki nem élte át? Sütőnek a drámához írt jegyzete alapján azok tudnának hitelesen nyilatkozni, akik mindezt megélték, ám ők nem tudnak szólni, így „az élők kötelessége beszélni”. Ahogy az előadás után tartott közönségtalálkozón is megfogalmazódott: aki elfelejti a múltját, az újra fogja élni azt. Juliusz egyik fő üzenete pedig a maga egyszerűségében borzasztja el a jelen emberét: Auschwitz a jelzőkkel kezdődött.

A Pesti Színház előadása fájón és kérlelhetetlenül szembesít a ténnyel, hogy a totalitárius rendszerek vélt vagy valós alkonyával egy cseppet sem halványodott a darab időszerűsége. Megrázó, kiemelkedő színházi előadás született egy borzasztóan nehéz (és aktuális) kérdésről, az emberi szabadság és méltóság elpusztításáról.

 

 

 

Sütő András: Az álomkommandó 

 

Díszlet, jelmez: Vereckei Rita

Szcenika: Krisztiáni István

Világítás: Csontos Balázs

Videó: Bánki Ákos, Szöllősi Géza, Zana Krisztián

Koreográfus: Soós Attila eh.

Dramaturg: Kovács Krisztina

A rendező munkatársa: D. Mucsi Zoltán

Rendező: Szász János

Szereplők: Fesztbaum Béla, Hegedűs D. Géza, Molnár Áron, Tornyi Ildikó, Lukács Sándor, Tahi Tóth László, Mihályfi Balázs, Lajos András, Telekes Péter, Kocsó Gábor, Dolmány Attila, Gere Dénes Ákos, Somody Kálmán, Igó Éva

Valamint: Éder Csaba, Hajdú Ádám, Hajdu György, Hammel Attila, Kása Kelemen, Kocsis Mihály, Kovács Tamás, Márton József, Nagy Péter, Venczel Zsolt és a Pesti Színház műszaki munkatársai.

Bemutató: 2013. 10. 26.

 

 

Blogbejegyzés:

Pajer Hajnalka: „Sem emlék, sem varázslat”

 

 

Beszélgetés a rendezővel