Döglődő világ

Osztrovszkij: Erdő – Új Színház

Egy asztal körül lepleződik le a társadalmi elit, a „nép hőse” és maga a diktatúra is. Legalábbis Egon Savin mintha a komédia mögé ezt a sötét, nyugtalanító illatot csempészte volna, s ezért is oly sántító a színházi ajánlószöveg, miszerint „fergeteges komédiát” láthat a nagyérdemű. Pedig annál sokkal többet.
Szalay Álmos | 11. 04. 26.

Puritán közegben játszódik a francia bohózatba illő alaphelyzet: a kapzsi és gazdag öregasszony házában felbukkan szegény és állástalan színész unokaöccse, s érkezésével felsejlik a ház instabil morálja: az úrnő takarítóként dolgozó megejtett szegény rokonlányának, majd inkább saját magának szánja a nála szolgáló, már nem éppen húsz éves komornyikot. A lánynak ez még jól is jönne, hisz van neki szeretője, szintúgy gazdag ember fia, ám közös jövőjükre pénzt sehonnan sem remélhetnek. Itt válnak fontossá a lézengő színészek; ahogy a jó kedélyű ajánló folytatja: „kis furfanggal és jó szándékkal” mégis tudnak segíteni a fiatalokon, még ha végül a ravaszul kicsalt pénz nem az ő zsebükben marad, s így újra nyomorú vándorlásra kényszerülnek. A kavalkád során nemcsak a ház úrnője válik nevetségessé, de vele egy mostanáig tartósítószerben pácolt állameszmény is.

Egon Savin emelkedő perspektivikus térbe helyezte Osztrovszkij Erdő című drámáját, s köré egy puritán, minden feleslegestől mentes világot álmodott: kizökkentően ízléstelen zöld falak, jobb oldalt olykor ablaknak, olykor ajtónak használt járás, mely leginkább a napszakváltásokat jelző fény ki-beengedésére szolgál, két oldalt egy-egy ülőalkalmatosság és mindennek közepén az asztal.

 

erdo-uj-szinhaz-1

Takács Katalin, Almási Sándor - Fotó: Szabó Dorottya

 

Savin előadásában jóformán minden az asztalon vagy körülötte történik, s ez nem pusztán technikai megoldás. A felvilágosodás kora óta már nem csak tudósok, kultúrapártolók és mecénások ábrázoltatták magukat íróasztalukra támaszkodva vagy mellette dolgozva, de Napóleonnal kezdődően már államfők és egyéb politikai hatalmasságok is; később a huszadik század első évtizedeinek diktátorai is örömest éltek ezzel a lehetőséggel: a nép gondjaitól terhes vezér az íves eszmék és gondolatok bölcsőjénél dolgozik, keze alatt most is ég a munka. Az íróasztal tehát az oly kétes uralom magja és szellemi középpontja. Ezért is válik súlyossá, hogy a rendszer minden mocskossága (legyen az anyagi vagy szexuális) éppen ott történik, olykor a főnök tudtával, máskor a nélkül – s nem kérdés, hogy mindez bukásra ítéltetett.

Gurmizsszkaja legföljebb csak kiskirály ebben a Savin-világban, hiszen mögötte mindvégig ott az arctalan Nagy Testvér; Lenin vagy Sztálin vagy bárki más. Takács Katalin időről időre kibújik és visszabújik a hatalmasságtól elvárható bőrbe, de olykor ösztönei legyőzik – ha voltak itt valaha is eszmények, az ő asszisztálásával árulják el azokat, épp az asztala körül. Nagy Zoltán és Bánsági Ildikó remek párosa, Bodajev, a tábornok és felesége, Milonova nem csak felületi szinten rajzolják meg a komédia korrajzát, de utóbbi időben is pontos koordinátákat ad: „Most megjelent köztünk a szabadság, és vele a ridegség is. Azt mondják, régebben zsarnokság uralkodott.„ Milonova nosztalgiája egyértelműen eltávolítja a harmincas évektől a cselekmény lehetséges idejét, s az egykori Szovjetunió tagországaiban a kilencvenes években megjelenő irányított demokráciák alapvetéseit bontja tovább: „A szabadság mellett vagyok én is… de a népnek, az erkölcsileg  kiskorúaknak  szükségük van kontrollra. Nézzék meg, hová jutottunk! Törvényi úton kell korlátoznunk minden egyes ember költségeit, hivatal és beosztás szerint kell a normát meghatározni.”

Ebben a penészedő, szétesés előtt álló világban mellékszerepbe kényszerül a komédia, amely eleve nem a komédiáknak dukáló kényelmes táptalajon szökken szárba: nem egy harmóniába zárt világban esik meg, s a happy end után nem egy újabb idill felé mozdul el. Az előadás egy döglődő világban kezdődik, s végül jelképesen el is indul a pusztulás felé.

Mintha a színészek ezt az egyszerre pusztuló és romjait még utoljára kinevető világot csak részben érzékelnék. Az igen jó egyéni teljesítmények nem állnak össze egységes játékvilággá, nem épülnek bele Savin pontosan megtervezett közegébe. Többnyire technikailag biztos szakmunkákat látunk, de igazán otthon egyikük sem érzi magát az Erdő világában.

A csapatból Nemes Wanda Akszjusája tűnik ki erőteljesen; bátor és természetes jelenléte kiugrik a többiek biztonságos határok között mozgó játékából. Az Új Színház művészeinek amúgy jó beszédtechnikája egyeseknél kizökkentővé válik, nála azonban épp olyan érthető, amilyen egyszerű. A terhességtől, a nyomortól és megaláztatástól az idegösszeomlás szélére sodródott lányból szép íven át jut el az öngyilkosságtól épp csak megmenekült túlélővé, s egy pillanatra valóban elhiszi, hogy egyszer még színésznő lesz belőle. Száraz Dénestől igen kevés, Almási Sándor tenyérbe mászó és kiválóan gerinctelen Bulanovjától valamivel több alátámasztást kap, de a rendszer velejéig mocskos és kilátástalan csapdájában vergődő kisember útnélküliségét jóformán egyedül rajzolja meg, rajta kívül mindenki más csak egy komédia szereplője.

 

erdo-uj-szinhaz-2

Gáspár Sándor, Vass György - Fotó: Szabó Dorottya

 

Gáspár Sándor nagy rutinnal csapong és lubickol Szomorov szerepében: kolerikus, paprikás, hamar ugró karakterből rajzolja meg az összes vonást, minden elnagyolt és túlzó, de kiváló érzékkel mégsem esik át az ízléstelenség határán, holott a szerep komikuma épp ezen a nagyon vékony középúton mozog, mondhatni, a műfaji meghatározás múlik ezen a kötéltáncon. Hátszelén könnyedén viszi Vass Györgyöt, aki különös módon akkor válik a legerősebbé, sőt bizonyos pillanatokban az előadás legerősebb figurájává, mikor felveszi a komédiás mosolygó álarcát, amivel Gáspár nem igen tud mit kezdeni. Ezen a ponton fog el a hiányérzet: hol marad közöttük a különbség; mégis egy a tragikus és egy komédiás színész párosáról volna szó.

Takács Katalin néhány egyszerű technikai vonással rajzolja meg Gurmizsszkaját, ám ezek a vonások az előadás második felében már működésképtelenek, és „nővé változását” sem követni, sem meghatározni nem tudják, de legfőképpen kötni a korábban szépen rajzolt merev karakterhez. Sok esetben, érdekes módon, Almási Sándor semmivel sem összetettebb klasszikus talpnyalója lehel belé életet, segíti továbblendíteni feloldódását, s teszi ezt cseppet sem önmaga rovására. Derzsi János kiválóan hidegvérűen melankolikus, de mindig éber udvari fotósa már mindent közönnyel figyel, vele Fodor Annamária, később Vass Györggyel kiegészülve szép betétszámot játszik: a ház hivatalos besúgójából esendő és meghatóan érzéki nő lesz. Nagy Zoltán remek frissítő az egyébként kidolgozatlanságuk miatt hamar unalmassá váló közös jelenetek során.

Egon Savin 2004-ben már járt az Új Színházban A velencei kalmár vendégjátékával, s jó kritikákkal tért vissza hazájába; így aztán talán nem is a bizalom hiánya, hanem a tolmácsolt instrukciók nem voltak elegendőek ahhoz, hogy a felvázolt világba egységes játékmód és egyensúly költözzön. Ez azonban kevés ahhoz, hogy a rendezés gondolatát aláaknázza: az előadás nem „fergeteges komédia”, hanem mély és nyugtalanító festmény Európa egyik lehetséges arcmásáról.

 

 

Osztrovszkij: Erdő

 

Átdolgozta: Egon Savin

Díszlet, jelmez: Balla Ildikó

Dramaturg: Lőkös Ildikó

Idegen nyelvű dramaturg: Balla Ildikó

Rendező: Egon Savin

Szereplők: Takács Katalin, Nemes Wanda, Hirtling István, Gáspár Sándor, Vass György, Száraz Dénes, Almási Sándor, Derzsi János, Fodor Annamária, Tordai Teri, Nagy Zoltán

 

 

Más is látta:

Török Ákos: Négyzetgyök-színház, avagy a színek háza

Kovács Dezső: Clowwnok az erdőszélen

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK