Hitvesztés

Csehov: Sirály – Bárka Színház és Katona József Színház, Kecskemét

Szász János Csehov-rendezésének díszletében (egy nézőtérhez közeli bal oldali szegletben) mindvégig látható Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjének cirill betűs plakátja. Sőt magát a filmet is megidézi az előadás. A második részre érkező nézőket a film utolsó képsorai fogadják. A majd háromórás fekete-fehér filmet egy néhány perces színes rész zárja, mely a 15. század elején alkotott ikonfestő képrészleteit idézi meg.
Sándor L. István | 08. 02. 11.

Tarkovszkij itt azt mutatja meg, hogy egy mélyen megszenvedett életet (a világ elnémító retteneteit) miképp képes átlényegíteni az alkotás. Az előadás főszereplője, Trepljov (Balázs Zoltán) is nézi a filmet. Hogy mi kavarog benne, inkább csak sejteni lehet abból, ahogy feláll és kimegy. Nem sokkal később lövés dördül: Trepljov maga ellen fordítja a vadászpuskát (amelyet az első pillanatokban határozottan exponál az előadás), és elszenvedi azt a fejsérülést, amely a Csehov-darab szerint a második és harmadik felvonás között esik meg.

A negyedik felvonás közepén az Andrej Rubljov-plakát alá telepszik Trepljov. Itt végzi el a gyors számvetést arról, hogy mire is ment íróként. Itt jutnak eszébe vetélytársának, Trigorinnak magabiztosan alkalmazott írói sémái, itt esik kétségbe attól, hogy ő maga mennyire nem találja a saját hangját. „Kínos” – mondja már-már sírva, amikor néhány nyelvi fordulatot idéz egy készülő művéből. Aztán felmutat a fölötte látható Andrej Rubljov-plakátra. „Nem az új vagy a régi forma a fontos, hanem hogy írjon az ember” – mondja, és ujjai a magasban a cirill betűk vonalvezetését utánozzák le. A lényeg maga az alkotás – mondja a gesztus, és egyszerre gondolunk az irodalomra, képzőművészetre, filmre, no meg persze a színházra is.

 

Seress Zoltán, Balázs Zoltán - Fotó: Dusa Gábor

 

Néhány perc múlva azonban pontosan kiderül az is, hogy mit is mond az előadás a művészi alkotás mibenlétéről. Megérkezik Nyina (Bognár Gyöngyvér), Trepljov egykori nagy szerelme, aki két éve elszökött Moszkvába, színésznőnek állt, és közben Trigorinnak is a szeretője lett. Trepljov zaklatottan, kétségbeesetten vallja meg, hogy nem tud a lány nélkül élni. Nyina zavarba jön, majd bevallja, hogy még mindig Trigorint szereti, aki persze elhagyta, és visszatért egykori kedveséhez, Arkagyinához, Trepljov anyjához. De ehhez hozzátesz még valamit. Olyasmiről beszél, hogy a színészetben (sok kétség és küszködés után) végeredményben a hivatására lelt. Trepljov eközben egyre mélyebb kétségbeesésbe zuhan. Nyilván nemcsak arra döbben rá, hogy mindörökre elvesztette a lányt, hanem arra is, hogy ő maga a hivatását sem leli. A hitet, amelyben képessé válhatna az életét kiteljesíteni. „Maga megtalálta a maga útját, merre tart” – mondja Nyinának Trepljov –… „de én még mindig lázálmok és képek káoszában kóválygok, és nem tudom, hogy minek és kinek kell ez az egész. Én nem hiszek, és nem tudom, hogy mi a hivatásom.” Különösen az Andrej Rubljov megidézésének fényében súlyosak ezek a mondatok. Hisz a film a hit megrendüléséről, az elnémulásról, az élethivatás veszélybe kerüléséről beszél. A földi pokoljárásról a szentség szolgálata közben.

Szász János rendezése nem a hazai színpadokon bevált (emiatt elvárt) részlet- és árnyalatgazdag színházi közelítésmóddal próbálkozik. Nem az aprólékos elemzést, hanem a világos olvasatot helyezi az előtérbe. Néhány részletet elnagyol, hogy maga a fő gondolat elég plasztikus legyen. A sokszínűség helyett markáns jelzéseket keres. Ez érvényesül a díszletválasztásban, a térszervezésben, a jelenetszervezésben. Ezzel talán oldani igyekszik a Csehov-darabok mélyén rejlő paradoxonokat. Mert ugyan a Sirály is a lét alapkérdéseit feszegeti (van-e dolga az embernek a világban, magányos lénynek született vagy társakra lelhet-e az életben, szűkös létfeltételei ellenére képes-e megnyílni tágasabb dimenziók felé?), a cselekmény szintjén mindehhez melodramatikus szerkezetek kapcsolódnak. A részletekben elmélyülő elemzés ezeket látja egyre összetettebben: a magánéleti félreértéseket, féltékenykedéseket, feszültségeket. És miközben egyre plasztikusabbá válik, hogy ki miért nem szereti a másikat, és hogy őt miért nem szeretik azok, akiket ő szeret, eközben egyre inkább elsikkad az alapkérdés: mi is az ember hivatása, és hogy rátalál-e az ehhez vezető útra. Szász viszont ezt teszi meg rendezése lényegének. Így egyértelmű a Bárka előadásában, hogy Trepljovval nem szerelmi csalódás „végez”, hanem az élethitvallásának a megrendülése, a hit elvesztése. Nyina valamit megérez a készülő tragédiából. Amikor elmegy, kezet csókol Trepljovnak. Nemcsak a szenvedő ember előtt hajol meg, hanem az áldozathozatalra készülő előtt is.

 

 

A cikk egy nagyobb tanulmány részlete, amely az Ellenfény egy későbbi számában lesz olvasható.

 

 

Csehov: Sirály

 

Díszlet: Khell Zsolt

Jelmez: Benedek Mari

Dramaturg: Kovács Kristóf

Rendező: Szász János

Szereplők: Varjú Olga, Balázs Zoltán, Seress Zoltán, Bognár Gyöngyvér, Gados Béla, Varga Anikó, Tompos Kátya, Alföldi Róbert, Ilyés Róbert, Kardos Róbert