Egy toposz karikatúrája

Molnár Ferenc: Liliom - Magyar Színház

Guelmino Sándornak, a Magyar Színház új művészeti vezetőjeként és főrendezőjeként idei első bemutatója a Liliom. S mint ilyen, fontos alkalom, elvégre a frissen kinevezett igazgató, Őze Áron szemléletváltást, egyszersmind strukturálisan és művészi szempontból is felfrissült intézményt ígért. Habár egy ilyen átalakulás előszele legkorábban az évad második felétől, még inkább a következő évadtól várható, a március 12-én bemutatott Liliom nyomokban már magán viseli a változások jeleit.
Szalay Álmos | 10. 03. 15.
„A Liliom [...] két környezetével, a világgal és egymással is dacoló ember végzetdrámája a megalkuvásmentes, tiszta, egyenes gerincű létezés lehetetlenségéről" - definiálja az ismertető Molnár darabját, valójában önmagát: az előadást. Ehhez határozott képi üzenetet is csatol: a plakáton René Magritte híres Keménykalapos férfi című festménye. A fehér galambbal eltakart arcú bowler-kalapos férfi képi metaforájával az előadás aztán egyenetlen következetességgel igyekszik viszonyulni, azonosulni, többnyire csak forgatja, nézegeti, nem igen tud vele mit kezdeni, ezért néhány jelmezben és homályos irányú filmbejátszásokban merül ki. S bár az önmeghatározás árnyalódik: „A ligeti romantika a múlté, de a külvárosi fiatalok sorsa, kitörési kísérletei ma is ugyanolyan reménytelenek" - az előadás mégis a Liliom-mitológia felől nyit. Első látásra mindenki olyan, amilyennek lennie kell: Liliom pesti és vagány, tele energiával, Julika kedves, szende és szőke, Mari pimasz és kicsit hangosabb, Muskátné agresszív és nagyon színes, Hollunderné öreg, szürke, olykor morog, a rendőrök kiabálósak és közömbösek, talán egyedül Ficsúr alakjában bújik meg némi feminin jelleg. A figurákat épp csak egy árnyalat választja el a komikusan túlmaszkírozottól, a túlrajzolttól, Kárpáti Enikő jelmezei pedig még éppen az idézőjel mögött maradnak.

A rájátszott harsányság mintha időről időre reflektálna, és finom iróniával kezelné a felvonultatott tér- és attitűdbeli toposzokat. Kérdés azonban, hogy felsejlik-e mögülük bármi, ami a jelenről (vagy legalább a jelenbe) szól, de legalábbis a vállaltak teljesülnek-e: a ligeti romantikától megfosztott közegben, a reális kitöréstől megfosztott fiatalok sorsát látjuk-e?

 

 

liliom-magyar-szinhaz1

Söltész Bözse, Balsai Móni, Kubik Anna - Fotó: Dusa Gábor

 

Erre nemleges választ kell adni. Gémes Antos ugyanis nem játszik „külvárosi reménytelen fiatalt". Liliomja öntörvényű, eleven és kapkodó, folyton egyenlíteni akar az igazságtalan világ ellen. Bár a nagyra nőtt gyerek, a döntéseiért felelősséget nem vállaló infantilis kölyök portréját tehetségesen rajzolja meg, egyelőre még nem találja a figura valódi hangját, gyakrabban az erőfeszítés, mint az erő árad belőle, partnerei mellől is „kilóg"; se Julival, se Ficsúrral, se Muskátnéval nem alkot valódi párost.

Balsai Móni Julija olykor elgyengül, olykor szuggesztív. Leginkább a kettészedett búcsúmonológnál, melyben a halottól körülvett csendet és a végre kirobbanó indulatot is hatásosan mutatja meg - kár, hogy beleékelődik a hintáslegény mennybemenetele.

Nem mindegyik szereplő esetében világos, hogy a Liliom-játékhagyomány karikatúráját vagy egyszerű és harsány poentírozást vár el tőlük az előadás. Ebbe a csapdába esik Mari és Hugó alakja is. Míg előbbi fokozatosan válik elrajzolt vidéki lányból viccesen pesti nagyságává, Hugója már kezdettől fogva a mulya kérő bohócrajza csupán. Nem feltétlenül volt jó döntés kabarépárost csinálni belőlük (bár a közönség hálásan veszi a lapot, sőt, nyíltszíni tapsot kapnak), annál is inkább, mert az alakjukban rejlő finom társadalomkritika így csak külsőségeiben mutatkozhat meg.

Muskátné, Hollunderné, Ficsúr s a darab többi figurája mind a jól ismert hagyományból építkeznek. Abból indulnak ki, s nem tartanak sehová. E határokon belül azonban néhányan izgalmas portrékat rajzolnak; például Szélyes Imrének Linzmann szerepében és Bede Fazekas Szabolcsnak több kis villanásában is sikerül tompítani a karikatúrák élén.

Bátor rendezői döntés volt a tér. Csanádi Judit négy alapvető díszletelemmel fogalmazza meg a lecsupaszított ligeti romantikát: zöld gyep, bal felől pad, jobb felől egy sokféle funkciót betöltő körhinta, a háttérben leginkább a szomszédos ház tűzfalaként, máskor part menti töltésként játszó háttér: egy fahasábokkal feltöltött rácsozat. Bár a telített, élénk alapszínek jelentősen leredukálják a teret, ám ennek ellenére ezek a liget rekvizitumai maradnak, akárcsak a történet „legendás szereplői". A szétterpesztett játékterület túl nagy, sokszor és indokolatlanul kell futkározni, szélesen nagyokat lépegetni benne, s a mennyország-jelenet kivételével gyakran kelti bennem azt az érzést, hogy kamaraméretekben jobban önmagára találna ez a produkció. Az égi jeleneteknél viszont látványosan jól működik (bár, hogy Juli nagymonológja közepén Liliomért leszáll egy dodzsem-autó, inkább kínos, mint bátor). A főhőst, a vele mindeddig konfrontálódó szereplők hintázva, fekete öltönyben, kalapban vallatják, s az előadás formailag itt csatol vissza határozottan Magritte bowler-kalapos ön(?)arcképéhez.

 

 

liliom-magyar-szinhaz2

Kubik Anna, Gémes Antos - Fotó: Dusa Gábor

 

A toposzok mögüli kiszólás lehetséges eszközei volnának a háttérre vetített képsorok és az erkély két oldaláról felvett színpadképek, ám legtöbbször felemás szándékok merülnek föl mögöttük. Mikor a vasútállomáson járunk, és Liliom zavartan magyarázza Ficsúrnak, hogy szívesen bámulja a végtelenbe futó síneket, akkor síneket látunk, nagy jelentőségű monológoknál nagy jelentőségű közeliket kapunk és így tovább. A „közelhozó" képsorok emellett kísértetiesen hasonlítanak a Nemzetiben látható Orfeusz alászáll című előadásban látottakra. Nemcsak abban, hogy a színészekről gyakran lecsúszó kamerák olykor a szereplők nyakát, vagy azt se veszik, de abban is, hogy a felvételek szervesen akkor kapcsolódnak az előadásba, mikor Liliom újabb falakba ütközik. Így aztán felmerül, hogy talán a Liliommal való, némi sajnálattal vegyes azonosulás volna a cél, akit viszont Guelmino olvasatában igen nehéz megsajnálni. Ezért hiába a képi alátámasztás, amely minduntalan igyekszik a Magritte-festményre hivatkozni, alábbi megfogalmazásban a keménykalapos rajta és Julikán kívül minden(ki) más lehet, s ebben ki is merül a hasonlat.

Fritz Lang 1934-ben, félúton Németországból az Egyesült Államokba, leforgatta a maga Liliomját, s bár tette ezt a Hollywoodra való felkészülés előtanulmányaként, az erőteljes expresszionizmushoz ragaszkodott. A Liliom-kánonnal legalább olyan pimaszul és bájtalanul bánt el, mint Schilling Árpád és Bodó Viktor tette a maguk megfogalmazásában. Guelmino Sándor más utat választott, ő a mítoszból indult ki, igaz, a romantikát átfogalmazta. Ennek ellenére ebben a letisztult, valójában nagyon is hagyományos „külvárosi legendában" inkább tétlenségre van kárhoztatva a főhős, mint bármilyen bejárható útra. De a Liliom-mitológiára adott finom formai visszautalásokból, önreflexiókból akár már az említett szemléletváltás jeleit is kiolvashatjuk.

 

 

Molnár Ferenc: Liliom

 

Díszlet: Csanádi Judit

Jelmez: Kárpáti Enikő

Dramaturg: Gecsényi Györgyi

Rendező: Guelmino Sándor

Szereplők: Gémes Antos, Balsai Móni, Soltész Bözse, Pál András, Jegercsik Csaba, Szélyes Imre, Kubik Anna, Bábinszki Ágnes, Hámori Ildikó, Szatmári Attila, Rancsó Dezső, Tóth Sándor, Szűcs Sándor, Bede Fazekas Szabolcs, Pavletits Béla, Szabó Máté, Horváth Zoltán

 

Bemutató: 2010. március 12.

 

Egyéb írás az interneten:

Apáti Miklós: Takarékosan és puritán díszletekkel

Bóta Gábor: A szürke árnyalatai

Kovács Dezső: Liliomhullás

R. Kiss Kornélia: Brutális szerető, halványuló virágillat

Szemere Katalin: Liliom, a világjáró pesti vagány

Szántó Judit: Harmonikás a kőfalon

Tarján Tamás: Szirmok

Ugrai István: Liliom alszik

 

 

Blog bejegyzések:

Könyvparadicsom

mixonline

Stuber Andrea naplója (2010. április 10.)

 

Beszélgetés Gémes Antossal:

Színművész két műszakban

 

Képgaléria:

tehater.hu

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK