Ellenfény Online - Színház - Budapest - „Millen Idők!"" - színházak, kritikák

„Millen idők!""

Weöres Sándor: A kétfejű fenevad - Katona József Színház

 A Katona József Színház legújabb bemutatója az 1970-es években hosszú ideig betiltott A kétfejű fenevad című darab. A rendező, Máté Gábor remek munkát végzett: az előadás megtartja és teljesíti a szöveg azon értékeit, amely miatt sokan az egyik legjobb magyar drámának tartják Weöres művét.
Sors Vera | 10. 02. 23.

 

A kétfejű fenevad avagy Pécs 1686-ban című darabot Weöres Sándor 1972-ben írta a Pécsi Nemzeti Színház részére, de a bemutatót végül nem engedélyezte a cenzúra. A színház 1976-ban - a hangsúlyokat eltolva - újra megpróbálkozott az ősbemutatóval, amely ismét meghiúsult. Teljes terjedelmében csak 1982-ben az Életünk című szombathelyi folyóiratban jelent meg (1973-ban a Jelenkor lehozta a mű első részét, de ennek nem lett folytatása). A pozitív kritikai fogadtatás után több színház is műsorra tűzte: 1983-ban a Térszínház, 1984-ben a Vígszínház, 1985-ben a kaposvári Csiky Gergely Színház, és ugyanebben az évben a Pécsi Nemzeti Színház is. A közelmúltban a pécsi Janus Egyetemi Színház (2003) és a Móricz Zsigmond Színház (2007) mutatta be a darabot. 2010-ben a Katona József Színházban Máté Gábor rendezésében került színpadra A kétfejű fenevad.

A nyitóképben citerán játszanak a szereplők, valaki egy magyar népdalt énekel. A sötét piros-fekete pepita jellegű padló közepén egy nagyméretű sakkfigura, egy ló látható, amely egy adott pillanatban feldől. Szimbólumként működik: a huszárlépés sajátosságából adódóan a figura mozgásában a kiindulási és az érkezési mező mindig ellentétes színű, ahogyan a legtöbb szereplő is minden cselekedetével mást vall, épp azt, ami számára a lehető legkényelmesebb. És mindezt - akárcsak a sakkban - roppant fürgén teszik. A fő díszletelem is ezt erősíti. A teret a színpad teljes hosszúságában elnyúló leereszkedő-felemelkedő, ruhákkal sűrűn teleaggatott négy elem tagolja. Az egyik szereplő leakaszt egy kabátot az egyik sorból, és felveszi - nem sokkal később ebben a jelmezben tér vissza, mint Windeck császári komisszárius. Az előadás ezzel metaforikusan rámutat arra, hogy a darabban mindenki szerepet játszik, politikai és kulturális hovatartozásuk a széllel változik, nehéz nyomon követni, ki kivel van éppen.

 

 

ketfeju-fenevad-katona1

Tenki Réka, Kovács Lehel - Fotó: Dusa Gábor

 

A darabnak két központi, meghatározó eleme van, amit Máté Gábor rendezése is kiemel: egyfelől a főszereplő kusza szerelmi történetét látjuk, másfelől egy már-már jellegzetesnek is nevezhető politikai játékot, melyben senki és semmi nem az, aminek látszik. 1686-ot írunk, a török hódoltság és a három részre szakadt ország kora. A legtöbbet a török uralom alatt álló Pécset látjuk. A főszereplő Ambrus deák református lelkipásztort állandóan üldözik valami miatt, ezért egy idő után mindenhonnan tovább kell állnia. Az ő szerelmi kalandozásain és menekülésén keresztül mutatkozik meg a kor, mely a mindenkori jelenre is emlékeztet. Az előadás sikeresen érvényre juttatja a darab legfontosabb értékeit, a humort és a színes nyelvezetet. Előbbi a látszat és a valóság feszültségéből és a párbeszédekben megnyilvánuló iróniából születik. Erre kitűnő példa az a jelenet, amikor négy török méltóság hol hivatalosan (írnoki jegyzeteléssel), hol nem hivatalosan (írnoki jegyzetelés nélkül) tanácskozik a fürdőben; előbbinél határtalan nyájaskodásban burjánzanak mind, utóbbinál, amikor „enyelegnek", kemény szavakat vágnak egymáshoz. Ez is azt mutatja, hogy hivatalos ügyekben mindenki gumigerinccel figyel és helyezkedik, őszinteségre ilyenkor esély sincs. Az előadás színészei általában jól abszolválják a mű nehéz nyelvezetét (csak egy-két helyen nehezíti meg a hadarás az értelmezést), mely rájátszik a hitvitázó drámák archaikus szókincsére úgy, hogy különféle latin, török német vagy jiddis eredetű szavakat használ szép számmal. Ez a nyelvezet okozta öröm természetesen a nézőn is múlik, hiszen a barokkos jelzőáradatokat és bonyolult mondatszerkezeteket végig kell követni ahhoz, hogy ez a fajta humor érvényesülni tudjon.

A főszereplőt alakító bicegő Kovács Lehel kitűnő választás volt, bár igaz, nagyon látszik egyelőre, hogy sérülése akadályozza a színpadi mozgásban. Ez feltehetőleg gyógyulásával csak javulni fog. A református lelkipásztor Ambrus egész életében nőknél talált menedéket. Inkább hasonlít egy nőfalóra, mint hősszerelmesre, képtelen ellenállni, hiába magasztalja égig Evelinnel (Tenki Réka) való szerelmét - nem véletlenül menti fel magát a lány előtt előre. Soha nem várja meg, amíg valaki el akarja csábítani, ő az, aki nem bír magával. Kedves, de nevetséges figura. A történet végén visszatér az előadás elején kényszerből elhagyott Evelinjéhez (aki a darabban a menyasszonya), igaz egy másik nővel és közös gyermekükkel a karján. Báthory Susánna (Ónodi Eszter) bizonygatja a lánynak, hogy ami történt, egy fabatkát sem ér, ő és Ambrus ott folytathatják, ahol abbahagyták. Evelin meg is próbálja, átlépve ezzel megaláztatásán, amit a grófnőtől elfogadott bunda csak tovább fokoz. Ónodi Eszter Susánnája vérbeli romlott nőszemély, aki a végletekig kifáradt saját nevének igazolásában és a bujdosásban, minden mozdulata, minden hanglejtése erről árulkodik. Az ő ellentéte Lea (Pálmai Anna), aki bár már sok mindent tapasztalt a kor nyomorából, úgy tűnik, Ambrus az első igazi szerelme, akiért képes lenne kockáztatni kapcsolatát apjával és feledni zsidó vallását. A deák két szerelme, az előadásban nem sokat látott Evelin és Lea e naivságukban abszolút hasonlítanak, de végül előbbit Susánna, utóbbit apja, Ibrahim ébreszti rá a valóságra. Naivságuk a szerelmes nő naivsága, de csalódásuk keményebbé, tudatosabbá teszi őket immáron a világgal szemben is. Ibrahim (Fekete Ernő) és Windeck (Kocsis Gergely) ugyancsak két hasonló figura, mindig a saját érdeküket nézik, amikor hitvallást váltanak, de míg Windeck sodródik, addig Ibrahim a rendszert abszolút átlátva okosan és végtelen szomorúsággal cselekszik. Mivel a darab sokszereplős, a mellékszerepeket ugyanaz a pár színész játssza, az elvárt és megszokott magas színvonalon.

A darab záróképében - a dráma XX. jelenésében -, miután Evelin és Ambrus keserű szájízzel újra egymásra találnak, a kicsit ütődött Baden (agylotyogást kapott a kantinos Franciskától) a szerző szócsöveként szólal meg. Bár az előadás elején is elhangzik a központi (címadó) metafora, igazi megfejtést itt nyer csak. Ezek szerint a világtörténelem olyan kétfejű fenevad, mely egyszerre élteti és rombolja gyermekeit a politika által. Történelem-utáni békés időket követel Baden, kezében kötőtűje az a kard, mely a világ (vagy éppenséggel Magyarország) hosszú, véget nem érő sálját köti.

Érthető, hogy miért csak tíz évvel a mű befejezte után engedték színházban bemutatni. Egyfelől erkölcsi (szexualitás), másfelől közéleti, politikai kifogások merültek fel. Ahogyan az archetípusok - szereplők és jelenségek egyaránt - 1686-ban és az 1970-es években is felfedezhetőek, úgy a mai korra is utalnak, igaz, most már teljes szabadságukban működhetnek.

 

 

 

 

Weöres Sándor: A kétfejű fenevad

 

Díszlet: Cziegler Balázs

Jelmez: Füzér Anni

Dramaturg: Ungár Juli

Asszisztens: Tiwald György

Rendező: Máté Gábor

Szereplők: Ónodi Eszter, Pálmai Anna, Tenki Réka, Bán János, Dankó István, Fekete Ernő, Hajduk Károly, Kocsis Gergely, Kovács Ádám m. v., Kovács Lehel, Rajkai Zoltán, Szacsvay László, Ujlaki Dénes

 

 

 

További írások az előadásról:

Herczog Noémi: Magyarok a fregolin

Koltai Tamál "Millen idők"

Molnár Gál Péter: A halhatatlan Sanyi manó

Tarján Tamás: Maszkerádos mirákulum

Vécsei Anna: Történelmi sakk-matt

Zsedényi Balázs: Sokan

 

Beszélgetés Radnóti Zsuzsával a darabról és az előadásról

"Megy a színház a drámaírók után"

 

 

Blogbejegyzések:

Színház.blog