Irodalmi műből drámát?

Térey János: Asztalizene: VIII. POSZT (2008. június 5–14.)

Egy inkább irodalmi, mint színházi értékei miatt kiemelkedő darab a lehető legjobb formáját mutatja a színpadon. Kortárs drámával ennél jobb, azt hiszem, nem történhet. Bagossy László rendezése ezt érte el Térey János: Asztalizene című darabjával. Miközben egy kellemes, mégis mélyértelmű előadás született, a darab számos színházi problémája is zárójelbe került.
Sándor L. István | 08. 01. 21.

Bagossy legfőbb rendezői, hogy Térey szövegcentrikus művét ne oratorikusan kezelje, hanem megpróbálja megkeresni a szöveg mögött a drámai helyzetek és az emberi szituációk lehetőségét. Ez időnként jelenet átcsoportosításokkal jár, máskor meg a szituációk pontosabb felvázolását igényli.

Jól láthatóan a rendezőt elsősorban az foglalkoztatja, hogy mi történik a szereplők között, és nem az, hogy miről (és hogyan) beszélnek. Ennek a szemléletmódnak a jegyében csökkenti a szöveg redundanciáját (ami egy zeneműben érdekes variációsorozatnak tetszik, az egy drámában fölösleges, a szituációt is feloldó túlbeszéltségnek hat), kiiktatja a fölösleges kanyarokat (azokat a szövegrészeket, amelyek messze eltávolodnak azoktól a helyzetektől, amelyekben a szereplők beszélnek). Ezek a változtatások összességben azt eredményezik, hogy a Radnóti előadásában Térey szövegének alig több mint a fele hangzik el. Ami irodalmilag veszteség, nyilvánvaló színházi nyereség: a színpadi idő természetét jobban figyelembe vevő, célirányosabb, arányosabb változat született.

Ugyanakkor természetesen Bagossy nem tesz úgy, mintha az Asztalizene hagyományos (csak kissé terjengősre írt) darab lenne. Mi sem bizonyítja jobban, minthogy meg sem kísérli a darabot realista színműként kezelni (annak ellenére sem, hogy Térey megpendíti a valóságábrázolás, sőt a „társadalmi tabló” festésének lehetőségét is.) Bagossy rendezése egy nyelvileg erősen stilizált szöveghez a színpadi stilizáció lehetőségeit keresi meg. Többek között a díszlettel és a térhasználattal.

 

Fotó: Dusa Gábor

 

A Radnóti előadásának díszlettervezője, Bagossy Levente sem reális teret tervezett az előadáshoz (bár Térey színleírása efféle képzetet kelt.) A díszlet különböző síkokat metsz ki a térből, és ezeket piramisszerűen egymásra építi. Legfelül ­– mint afféle legújabbkori trónus – a bárpult, amely mellett többnyire ott ül az étterem tulajdonosa Győző (Csányi Sándor), mögötte ott áll Roland, a főpincér. Ez alatt a szint alatt egy kisebb asztal, két székkel, mellette egy elnyújtott kerevet, a lazább, egymáshoz bújós beszélgetések színhelye. Lejjebb egy nagyobb, az egész szintet betöltő asztal, négy székkel. A díszlet „alapötlete”, hogy a feljebb lévő szint padlószintje az alatta lévő szint asztal síkjával azonos.

Mivel a különböző szintek a tér kimetszett síkjai, ezért a használatuk sem történhet a reális módon. Ezért alakítja ki az előadás azt a térhasználati szabályt, hogy az azonos szinten (a tér egymás közeli pontján) lévő szereplők természetes módon kommunikálnak, egymásra néznek, akár meg is érintik egymást, viszont, ha egy más szinten lévő szereplőhöz szólnak (az étterem egy távolabbi pontjára néznek), akkor a nézőtér felé fordulva beszélnek. (Talán emiatt a logikus – és következetesen alkalmazott – megoldás miatt gondolják sokan azt, hogy oratorikus formájú az előadás.)

A darab előadásának kétségtelenül egyik legnagyobb nehézsége, hogy a szereplők igen kevéssé egyénítettek, többnyire egy-egy elnagyolt társadalmi szerepkörrel azonosíthatók (a gazdag vállalkozó, a kórházi orvos, a fiatal ügyvéd, a divatos dizájner, az opradíva, a kívülálló kritikus szerepével), amit legfeljebb általános személyiségjegyek egészítenek ki (többek között a magabiztos „főnök”, az eltökélt férfi, az öntudatra ébredő fiatalasszony, a frusztrált fiú, a kihívó nő vagy az önérzetes balek emberi típusaira gondolhatunk). Ennél többet a Radnóti Színház előadásából sem tudunk meg a szereplőkről, a színészek minden igyekezte ellenére sem. Talán ez az Asztalizene egyik legfőbb problémája.

Csányi Sándor sármos, magabiztos vállalkozóként játssza Győzőt, az étterem tulajdonosát, aki meg van róla győződve, hogy neki alanyi jogon jár, hogy körülötte forogjon a világ. Mellette afféle szolgálatkész famulusként vigyázza a White box zavartalan működését Roland. Nagy Ervin komorságába burkolózott orvosként jeleníti meg Kálmánt, aki monomániás eltökéltséggel próbálja meg visszaszerezni válni készülő feleségét. A Wéber Kata által megformált Alma okos, kedves fiatal nő, aki valahogy a hirtelen meglelt szabadságban kezd el önmagára találni. Földi Ádám Krisztiánja fölényes (és néha intrikus) gesztusokkal kompenzálja sértettségét, hogy azoktól, akik fontosak számára, nem kap annyi figyelmet, amennyit szeretne. Szávai Viktória gondterhelt szépasszonnyá formálja Mariannt, akit nyilvánvalóan sért, hogy a férje nőügyei a szeme előtt zajlanak, de nem annyira elszánt, hogy a szakítópróbáig élezné a helyzetet. Schneider Zoltán bumfordian esetlen operakritikust játszik. Henrik kérlelhetetlen eltökéltséggel sorolja Delfin hiányosságait, de emberileg nem annyira magabiztos, hogy akár a vacsorájához is hozzájusson ebben az előkelő budai étteremben. A Kovács Patrícia által megformált Delfin – hogy ellensúlyozza pályája kétségtelen alászállását – az életben a nagy nő szerepét játssza, kissé talán közönségesen, kissé talán túl rámenősen, de kétségtelenül sikeresen. (Kovács Patrícia lendületes, energikus alakításával egyetlen problémát érzek: nemcsak megjeleníti, hanem véleményezi is a figuráját. Miközben az az előadás kétségtelen értéke, hogy jóval ironikusabban látja a figurákat, mint a Térey-szöveg, mégsem mond véleményt róluk.)

 

 

A fenti cikk egy nagyobb tanulmány részlete, mely teljes terjedelmében az Ellenfény 2007/10. számában olvasható.

 

 

Térey János: Asztalizene

 

Dramaturg: Kovács Krisztina

Díszlet: Bagossy Levente

Jelmez: Remete Kriszta

Rendező: Bagossy László

Szereplők: Csányi Sándor, Nagy Ervin, Wéber Kata, Szávai Viktória, Kovács Patrícia, Földi Ádám, Schneider Zoltán, Marjai Virág, Adorjáni Bálint