Ellenfény Online - Színház - Budapest - A Művész Lelke - színházak, kritikák

A művész lelke

Budapesti Tavaszi Fesztivál: Haydn: Orfeusz és Euridiké, avagy a filozófus lelke - Magyar Állami Operaház

Orpheusz művészi tehetségének köszönhetően lehetőséget kap a halott kedves feltámasztására, de tökéletlensége miatt képtelen arra, hogy visszahozza a halálból. Orpheusz így kétszer veszíti el Eurüdikét. Haydn utolsó operája Zsótér Sándor rendezésében került színre a Tavaszi Fesztiválon. A címszereplő vendégművészeket szerette a közönség, ám a bemutató nem aratott osztatlan lelkesedést.
Kelemen Orsolya | 09. 04. 5.

 

Haydn A filozófus lelke, avagy Orpheusz és Eurüdiké című operája 1791-ben keletkezett Londonban. A próbák során derült ki, hogy a Királyi Színháznak hiányoznak az operajátszáshoz szükséges engedélyei, így a bemutató elmaradt, és erre csak a szerző halála után százhatvan évvel került sor. A korszakban kifejezetten népszerű Orpheusz-mítosz Haydn feldolgozásában több ponton eltér az elődök munkáitól. Haydnnál Orpheusz immár igazi tenor, és kiemelt szerepe van a kórusnak, mely az Amorettektől a Bakkhánsnőkig különböző csoportokat jelenít meg, nem csak kommentálva, hanem alakítva is az eseményeket. Az opera érdekessége, hogy az első két felvonásban nagyjából egyenlő arányban szerepel ária, recitativo és kórus-tétel, azonban a harmadik és negyedik felvonásban, Eurüdiké halálát követően alig hallhatunk áriát. A librettó szokatlan azért is, mert Szibilla Géniuszként kalauzolja Orpheuszt az alvilágban, aki csak akkor kaphatja vissza kedvesét, ha a filozófia varázsitalát keresi, vagyis uralja szenvedélyét, félreteszi az érzelmeket, és tiszta ésszel gondolkodik. A mű nem Eurüdiké megmentésével, hanem Orpheusz halálával zárul: Bakkhánsnők mérgezik meg, akik a hirtelen feltámadt viharban a trák énekessel együtt a mélybe süllyednek. Az opera így nem diadalmas zárótétellel, hanem csendesen elhalkuló akkordokkal ér véget.

Zsótér Sándor rendezésében a teret - Badini barokkos librettójának különféle helyszínei helyett - egy adott díszlet határozza meg. Az Ulf Puder festményei alapján készült két tárgy, a tóparti nyaraló illetve a semmibe tátongó, kettétört híd - melyről elsőre nem feltétlenül jut eszünkbe, hogy rajta az élénk színű téglatestek szerencsétlenül járt vasúti kocsikat stilizálnak - szorosan kapcsolódik a két főszereplőhöz. A töredezettséget, pusztulást és hiányt megjelenítő, katasztrófa utáni állapotot jelképező híd Eurüdiké tere, Orpheuszhoz pedig a kényelmet, nyugalmat és menedéket jelentő ház kapcsolódik. A boldog egymásra találást követően e terek a szerelmesek számára átjárhatók lesznek, Orpheusz megmássza a hidat, Eurüdiké pedig átsétál a hétvégi házba. A ház és a híd azonban nem fix ponton állnak, hanem ide-oda mozognak a színpadon, mint úszó jégtáblák a tengeren, és csak egy-egy pillanatra kerülnek egymás mellé. A technika messze nem tökéletes (vagyis mosolyt fakaszt a díszletezők már-már kétségbeesett küzdelme, ahogyan mozgatni és irányítani próbálják a súlyos tárgyakat), a tér azt jelzi, hogy a két főszereplő világa nagyon különbözik, Orpheusz és Eurüdiké végig messze vannak egymástól, kapcsolatuk korántsem idillikus.

Orpheusz énekével (és nem tettekkel) menti meg a gyűlölt kérő elől menekülő Eurüdikét az őt feláldozni szándékozó vademberektől. Gyönyörű duettjüket követően a kikosarazott kérő emberei üldözőbe veszik a lányt, aki végül kígyómarás következtében veszti életét. Zsótérnál a kígyó maga Orpheusz, aki a sötétségből hirtelen előbukkanva beleharap kedvese bokájába. E furcsa megoldás értelmezhető úgy, hogy Orpheusz meg akar szabadulni szerelmétől, nincs szüksége a nőre. Talán azért, mert a beteljesült szerelem számára olyan állapot, mely nem kínál igazi inspirációt, ő csak felfokozott állapotban vagy tragikus pillanatokban képes szépen dalolni. Orpheusz nárcisztikus figura, nem Eurüdiké fontos neki, hanem saját maga, saját művészete.

 

orpheusz-zsoter2

Fotó: Dusa Gábor

 

A Géniusz (Hajnóczy Júlia) rezignált szemlélődést vár el Orpheusztól. Ha a művész csak olyankor képes alkotásra, ha felfokozott érzelmi állapotban van, akkor nem kérdés, hogy miért nincs áriája Orpheusznak az alvilági út során. Eurüdikét tiszta fejjel, érzelmeket félretéve lehet megmenteni, de ez Orpheusz alapvető princípiumával teljességgel ellentétes. A Géniusz kék ruhája fölött egy színes, felfújható szoknyát visel. Az ő segítségével lehet Eurüdikébe újra életet lehelni, így gyönyörű elképzelés, hogy Géniusznak lélegzik a jelmeze. Sajnos az előadáson a szoknya volt lapos és léggömbszerű is, de a mozgása nem volt folyamatos, és inkább asszociálhattunk róla egy hatalmas piros szájra, mintsem a lélek és a lélegzet közös etimológiájára. A két utazó a ház tetejéről fölfelé indul el az alvilági útra, és ez ezért érdekes, mert a librettó szerint a Plutóval való találkozást követően Orpheusz az elíziumi mezőkön látja viszont kedvesét.

Az alvilág színpadképe nem sokban különbözik az első két felvonástól - bár leeresztenek egy elhagyottnak tűnő, ókori várost ábrázoló, átlátszó függönyt -, marad a ház és a híd, mely azt sugallja, hogy valójában nem vagyunk túl messze az eredeti helyszínektől. Az első felvonásban Orpheusz annyira boldog volt, amikor Eurüdikével egymásra találtak, hogy szinte rá sem mert nézni, örömében eltakarta szemét. Itt pedig alig hangzik el a figyelmeztetés, hogy ne nézzen a nőre, ő tágra nyílt szemekkel bámul a hídon magányosan álldogáló Eurüdikére. Nyilván nem tudatosan tesz így, de ez az önző gesztus azt is jelzi, hogy Eurüdiké jelenlétében végképp nem működik a filozófia és a ráció. Orpheusz ekkor ismeri fel saját gyengeségét, művészetének ambivalens mivoltát, majd ezután dönt úgy, hogy többé egyáltalán nem néz nőre, és lemond a szerelemről. A művészet segítségével el lehet jutni a halottak közé, viszont a művészet kevés ahhoz, hogy megmentsük az ott lévőket.

Orpheusz és Eurüdiké egyszerű sötét ruhát viselnek, mely kiemeli őket a színes térből, ahol a díszletelemek mellett a kórus is harsány színű jelmezekben pompázik. Az alvilági jelenetben a kórus sötét ruhákba öltözik, de ekkor is a fejeken maradnak a talányos ciklámen színű labdák. Ez a megoldás jelzi a kórus különállását egyéb szereplőktől, azt, hogy - legyenek bármily szerepben - ők furcsa, túlvilági lények. A labdáknak is valamiképp a lélekhez van köze, erre utalhat az is, hogy az alvilágban a feledés folyóján átkelésre várakozók idejüket horgászással és labdázással múlatják. És talán ezért van, hogy amikor Kreon (Szegedi Csaba) bosszút esküszik a lánya halálát okozó Arisztaiosz ellen, őrjöngve dobálja szét a labdákat a kórustagok fejéről. A jelenet mulatságosnak hat, mert labdaszedőknek kell vigyázni arra, hogy az eltévedt labdák se gurulhassanak le a zenekari árokba.

 

orpheusz-zsoter1

Fotó: Dusa Gábor

 

A dramaturgiai tetőpontokon villódzó reflektorok színesítik a teret, ugyanakkor az előadásban kevés fényt használnak, a tér mindig kissé félhomályban van, mely sejtelmessé, titokzatossá és kissé barátságtalanná teszi. Az előadás teli van szép megoldásokkal, lírai képekkel és megrázó jelenetekkel, mint például Eurüdiké halála, amikor a fekvő kórustagok testén gurul előre és hátra; vagy az első felvonás zárójelenete, amikor a kórustagok egymásba kapaszkodva, egymást váltva ülnek fel fekvő helyzetükből. Ugyanakkor a színpadi koncepció nehezen kivitelezhető, összességében kissé körülményes. Nem szerencsés például az sem, hogy az éneseknek egyensúlyozni kell az instabil díszletek tetején. Az összkép a töredezettség benyomását kelti, nehéz minden elemet egy adott logikai rendbe illeszteni, az előadás nehezen adja meg magát a minden részletet és gesztust kínosan értelmezni vágyók számára.

Rost Andrea érett, céltudatos és határozott Eurüdikét alakít, aki rajongásig szereti Orpheuszt. És ezen nem lehet csodálkozni, mert Kenneth Tarver első áriája után egyértelmű, hogy Orpheusz lehet bármilyen önző és gyáva, mindenkit levesz a lábáról. És Orpheusz minden gyengesége ellenére cseppet sem válik ellenszenves figurává, bármennyire lehetne haragudni rá, az opera végén halála inkább tragikus, mintsem elégtételt éreznénk pusztulása láttán. Elismerést érdemel a kórus, kifejezetten drámai pillanatokat sikerül teremteniük az előadás folyamán. Fischer Ádám megkapó lendülettel vezényli a barokk fúvósokkal kiegészített zenekart, mely érzékenyen játszik, és szép dinamikai árnyalatok megszólaltatására is képes.

A művészet és a ráció ellenségek, a művészet gyilkosan önző, és nem alkalmas arra, hogy segítségével életre keljenek a holtak. A termékeny és sikeres Haydn, és az egyik legizgalmasabb gondolkodású rendezőnk, Zsótér szemszögéből is egyaránt szívbe marokolóan szomorú ez a következtetés. De míg egy ilyen előadás létrejöhet, és érzelmeket vált ki a nézőkből, legyen az ellenállás vagy lelkesedés, ez azt jelzi, hogy Orpheusz mégsem süllyedt el az alvilágban.

 

 

Haydn: Orfeusz és Euridiké, avagy a filozófus lelke

 

Díszlet: Ambrus Mária

Jelmez: Benedek Mari

Karigazgató: Szabó Sipos Máté

Vezényel: Fischer Ádám

Rendező: Zsótér Sándor

Szereplők: Kenneth Tarver, Rost Andrea, Szegedi Csaba, Hajnóczy Júlia, Cser Krisztián, a Magyar Állami

Operaház Zenekara és Énekkara

 

 Bemutató: 2009. március 29.

 

 

További írások az interneten:

Jászay Tamás: Két össze nem illő ember

Metz Katalin: Túlélni szeretteink halálát

-zéta-: "Az egész miskulanciát elnyeli a tenger"