Ellenfény Online - Színház - Budapest - Merrefele? - színházak, kritikák

Merrefele?

Maxim Gorkij: Éjjeli menedékhely - József Attila Színház

Bátorságra vall, hogy a József Attila Színház idén is felkért egy kortárs színházi alkotót, hogy a nagyszínpadon hozzon létre olyan előadást, amelyet (legyünk őszinték: a jobbára kommerszhez szoktatott) bérletes nézőiknek (is) eljátszanak. Talán most még merészebb a vállalkozás, hiszen Az öreg hölgy látogatását tavaly színpadra állító Zsótér Sándorral szemben az idei felkért, Horváth Csaba olyan táncszínházi alkotó, aki az elmúlt években határozott lépéseket tett egy mozgást és szöveget egyesítő kortárs színházi forma megteremtésére. De vajon az ő pályáján is előrelépést jelent-e az Éjjeli menedékhely színrevitele?  És valóban helyén van-e ez a produkció a József Attila Színházban?
Sándor L. István | 09. 01. 26.

Horváth Csaba előadásának legnagyobb erényét abban látom, hogy egy a magyar színpadokon sokat játszott drámát nem hagyományos módon értelmez. Ehhez természetesen a hagyományos közelítésmódtól (azaz a „rendes" történetmeséléstől) kellett elszakadnia. Az Éjjeli menedékhely lazán egymáshoz illesztett életképek sorozatából áll, amelyekből különféle emberi sorstöredékek (ha úgy teszik: élettörmelékek) rajzolódnak ki. Dramaturgiájában a csehovi technikát használja: az alig történésekben több párhuzamos cselekményszál fut: kapcsolatok, viszonyok alakulnak át, szereplők helyzete változik meg (többeknek az élete dől el), miközben az az érzésünk, hogy nem történik semmi. Mindennek egy új szereplő megjelenésével tematikai keretet ad a szerző. A semmiből előbukkanó és a semmiben eltűnő Luka mindenkinek tanácsokat ad, ha úgy teszik, megoldásokat a zátonyra futott életekre. Mindezzel azt kérdezi Gorkij, hogy van-e megváltás - legalább az emberi lélekben.

Tehát minden Éjjeli menedékhely-előadásnak az az alapkérdése, hogy kicsoda Luka, és kik azok az emberek, akik hallgatják őt. Horváth Csaba előadása mindkét kérdésre radikálisan egyértelmű választ ad. Egyrészt határozottan azt állítja, hogy az Éjjeli menedékhely szereplői a kortársaink. Ugyanis a cselekményt (legalábbis az előadás első részében) egy mai gyorsétterembe, egy metaforikus jelzésekkel ellátott absztrakt térbe helyezi. Olyan helyszínre, amely Amerikától Oroszországig mindenütt ugyanolyan. A színpadnyílás melletti bal oldali falfelületre egy hatalmas hamburger képe van aplikálva, a másik oldalon egy W, ami bizonyára egy multinacionális lánc emblémája. A színpad fölött viszont cirill betűs felirat: „ocseny haraso". Ebben a globalizált gyorsétteremben élnek a darab szereplői. Egy fémes pult határozottan ketté osztja őket: mögötte kék ruhában dolgoznak az alkalmazottak (a darabban az éjjeli menedékhely tulajdonosai, Kosztiljov és a családja), előtte különféle székeken tartózkodnak a vendégek. Luka (Méhes László) viszont ennek a gyorsétteremnek a bohóca. Pirosra festett szája, (kigombolt) sárga inge erősen emlékeztet a McDonalds Ronaldjára. Belépése is bohócos: harsány énekléssel veti magát a cselekménybe. És rögtön mulatságos vitába keveredik Vaszka Pepellel (Kádas József), hogy szépen énekel-e. Mindez azonnal felerősíti a szöveg (többnyire rejtve maradó) groteszk humorát és a darab komikus hangoltságát. Az éjjeli menedékhely - mint helyszín - nyomasztó légköre eleve a sajnálat, az együttérzés irányába viszi a nézők viszonyát a figurákhoz. Ezzel szemben a gyorsétterem semlegesebb helyszín, ahol józanabb ítéletet lehet róluk alkotni. Ahol nevetségesnek és szánalmasnak tűnhetnek az alakok. Így Gorkij darabját csehovi értelemben vett komédiaként állítja színpadra az előadás, amelyben nem látni olyan emberi értéket, ami megrendülést válthatna ki a csődbe ment (vagy afelé tartó) sorsok láttán. Mindez meglehetősen keserű valóságértelmezést sugall: egy hazug fétisek irányította korban tehetetlenül tébláboló figurák közé Luka csupa mulatságos hazugságot hoz be.

 

ejjeli-jasz1

Méhes László, Kádas József - Fotó: Sulyok László

 

Az első rész után azonban az előadás elmozdul ettől a darabértelmezéstől. Például a második részt bevezető közjáték a hajléktalanokkal azonosítja a darab szereplőit, holott a korábbi jelzések ennél tágabb társadalmi kontextust festettek a figurák köré. Önmagában hátborzongatóan mulatságos az idős színésznő, Bakó Márta által felolvasott szöveg a középső karfát előíró rendeletekről (ez is a társadalmi álszentségről fest elrettentő képet, hogy városszépészeti okokra hivatkoznak a rendeletalkotók akkor, amikor csak azt akarják megakadályozni, hogy hajléktalanok aludjanak a köztéri padokon), azonban mindez visszafelé olvashatatlanná teszi az előadást, ugyanis hajléktalanok nemigen töltik a mindennapjaikat a budapesti gyorséttermekben. De vajon kell-e visszafelé olvasnunk a produkciót?

És vajon konkrét helyszínként kell-e tekintenünk a színtérre, amelynek például nincs valóságos berendezése (csak székek vannak benne, asztalok nincsenek), így reális használata is elképzelhetetlen. Viszont kiválóan alkalmas térbeli absztrakcióra. Például a pult elmozdításával, elfordításával más és más irányokat és térbeli viszonyokat (és eltérő nézőpontokat) teremthet a színpadi tér. Azaz a gyorsétterem csak metaforikus utalásként fontos, s nem a történet konkrét helyszíneként, mert a térhasználat sokkal absztraktabb színpadi gondolkodásra utal.

Ez a szemléletmód nemcsak a térhasználatban, hanem az előadás felépítésében is meghatározó. A második részében ugyanis helyszínt és hangnemet vált az Éjjeli menedékhely. Az új színtér egy emeletes (egymásra rakott) tábori ágyakkal berendezett átmeneti szállás (ahol szintén nem konkrét helyszínt festenek a sokszor abszurd módon egymásra halmozott fekhelyek). Ugyanakkor Luka bohócból mesemondóvá változik (eltűnik a piros festék a szájáról, beszédmódja is megváltozik). Amikor belekezd egy-egy történetbe, körbeállják a többiek, és izgatottan kérdezik, hogy volt tovább, mi a történet vége? Ezzel a megváltozott szerepértelmezéssel függ össze Luka távozásának megjelenítése is. A férfi a darabban akkor tűnik el, amikor válságosra fordul a helyzet a menedékhelyen: Vászka Pepel a szerelmét, Natasát (Földeáki Nóra) védendő rátámad Kosztiljovra (Mihályi Győző), de ezzel csak Kosztiljov feleségének - Vászka szeretőjének, Vasziliszának (Márkó Eszter) - nem is titkolt vágyát teljesíti be, aki legszívesebben holtan látná a férfit. Az előadás egyik legerősebb részlete az a stilizált, kissé eltartott, mégis expresszív mozgásetűd, amely részben Natasa verését, leforrázását, részben az ebből kirobbanó verekedést jeleníti meg. Darabos, zaklatott mozdulatokat látunk, amelyet minden szereplő önmagában, a másiktól távol végez. Tehát eszünkbe sem juthat, hogy konkrét akciókat látunk. Mindez hatalmas táblákból álló szilikonfüggöny mögé kerül, amelyre a többi szereplő (akik nincsenek benne a „csetepatéban") izgatott festékfoltokat ken. Ebben a vörös az uralkodó szín. Ezt a vöröset keni Luka is a kezére, és emeli a magasra, amikor elmegy. Nem tűnik el észrevétlenül, hanem nagyon is hangsúlyozott és teátrális a távozása. Ebben az a gesztus a legerősebb, ahogy magasra tartja vörös kezét, hogy lám, ő sem lehet érintetlen mindattól, ami itt történik. Maga is mocskos, véres, megalázott lett. És amikor már elment, csak a hatalmasra felfújt bohócfigura emlékeztet rá, amely szinte végig ott tornyosult a második rész hátterében. A menedékhely lakói végül dühösen nekimennek a figurának, és összetapossák a gumibohócot. Pedig ez nem Luka, csak az, aminek mások látják őt, vagy amivé a világ tette.

 

ejjeli-jasz2

Földeáki Nóra - Fotó: Sulyok László

A zárlatban ismét hangnemet vált az előadás. Letisztult, egyszerű emberi monológokat hallunk, sorstörténeteket. Ebben a részben különösen Szatyinra (Zöld Csaba) és a Báróra (Fila Balázs) kell figyelni. Őket hallgatja a Színész (Krisztik Csaba), aki itt nem azért lesz öngyilkos, mert kiderül, hogy Luka hazudott neki, és nincs is olyan város, ahol az alkoholtól megmérgezett organizmusát meg tudnák gyógyítani, hanem azért, mert minden életvallomásból az derül ki, hogy mennyire is kilátástalan az ember sorsa.

Az értelmezés és a hangnem váltásaiból úgy tűnik, hogy Horváth Csaba - annak ellenére, hogy rendezése lineárisan követi a Gorkij-darabot - nem lineráisan építette fel az előadását. Nem folyamatokat vázolt fel, nem íveket bontott ki, tehát nem úgy kell nézni a József Attila Színház Éjjeli menedékhelyét, mint egy drámai előadást. Inkább úgy, mint egy táncelőadást, ahol a szépen felépített etűdök nem ok-okozati dramaturgia szerint működnek. Ehelyett a markánsan szétválasztott, önmagában megformált és így egymás mellé illesztett állapotok, fázisok, illetve a köztük kialakuló kapcsolatok teremtik meg elsősorban az élményt.

Itt térhetünk vissza a cikk elején felvetett kérdésre, hogy jelent-e előrelépést a koreográfus-rendező pályáján ez a munkája. Vagy még durvábban fogalmazva: nem visszalépés-e, hogy az Éjjeli menedékhely (legalábbis első ránézésre) hagyományos drámai színháznak tekinthető. Itt a verbalitás marad az elsődleges, az előadás követi a darab lineáris szerkezetét, megőrzi annak helyzeteit és figuráit. Nem jutott-e ennél már messzebbre Horváth Csaba A tavasz ébredésében (mely szintén drámai alapanyagból készült) és a Kalevalában (mely Szálinger Balázs szövegéből született)? Ezek a produkciók izgalmasan keverik a szöveget és a mozgást, elszakadnak az ok-okozati dramaturgiától, és egy többértelmű, asszociatív szerkezetre épülnek. (Ugyanez elmondható a színművészetisekkel tavaly készített Az emberiség végnapjaira is.) Ehhez képest az Éjjeli menedékhely nem egy korábban már meghaladott színházértelmezés jegyében fogant?

Horváth Csaba eddig sem haladt „lineárisan" a pályáján. Amikor rátalált egy-egy biztosnak tűnő útra, akkor mindig ellépett róla, kicsit másfele kezdett el tájékozódni. Most is - miközben magabiztosan folytathatná A tavasz ébredésével megkezdett utat - másfele indul. Ezért lehet az Éjjeli menedékhely is előrelépés, miközben hagyományosabb drámai színháznak hat. Tehát a koreográfus-rendező oda lépett vissza, ahol még sohasem járt. És itt természetesen nagyon erősen épít a kortárs-kísérletező előadásaiban szerzett tapasztalataira.

 

ejjeli-jasz3

Zöld Csaba, Blaskó Borbála - Fotó: Sulyok László

 

Például eszébe sem jut szokványos módon" elmesélni a darab sztoriját. Nem használ hagyományos díszleteket és korfestő jelmezeket. A színészi gesztusok, mozdulatok, illetve a színpadi akciók sem a reális szituációk gesztusait és cselekvéseit képezik le. Ehelyett megformáltak, koreografikusak, azaz elemeltek és stilizáltak a mozdulatok. Kétségtelenül nem mindig talál magától értetődő módon egymásra szó és mozdulat, a megformált gesztusok, mozgássorok néhol inkább csak díszítésnek és nem közlésnek hatnak. De ekkor is az az érzésünk, hogy a nyelvkeresés elszántságából születnek. (Az egyszerű mozdulatokból sokértelmű tánc is lehet. Izgalmas például az élő figurával végzett kártyázás. Megrázó az első részt záró haláltánc, amely nemcsak Annát siratja el, hanem a szánandó emberi sors előtt is tiszteleg: „isa pur...")

Vajon jó helyen van-e ez az előadás a József Attila Színházban? Erre a kérdésre nyilván majd a nézők fognak egyértelműen válaszolni. Az azonban bizonyos, hogy a táncszínházi alkotó és a József Attila Színház (zenés darabokban is gyakran szereplő) prózai társulata jól dolgozott együtt, hiszen a színészek odaadóan teljesítik a szokatlan feladatot. Az eddig ismeretlen (kipróbálatlan) kifejező eszközök segítségével többen emlékezetes figurákat teremtenek. Például Ullmann Mónika (Anna), Zöld Csaba (Szatyin), Kovalik Ágnes (Nasztya), Méhes László (Luka).

A kérdést azonban pontosítani is kell, hisz valójában két társulat találkozott az Éjjeli menedékhelyben. Horváth Csaba ugyanis meghívta az előadásba saját társulatának, a Fortedansnak négy fiatal színészét is (Földeáki Nórát, Andrássy Mátét, Kádas Józefet és Krisztik Csabát, akik korábban Debrecenben játszottak), valamint az egyik táncosát (Blaskó Borbálát). Mindez egyértelműen azt jelzi, hogy Horváth Csaba nem akar letérni arról az útról, melyen az utóbbi néhány évben ezekkel az előadókkal jár. Mindannyian ebben az előadásban is jól dolgoznak. Ezúttal talán Andrássy Máté Medvegyev-figurája a legizgalmasabb, legeredetibb.

 

 

 

Maxim Gorkij: Éjjeli menedékhely

 

Fordította: Morcsányi Géza

Díszlet: Antal  Csaba

Jelmez: Benedek Mari

Szcenikus: Éberwein Róbert

Zene: Szabó Mátyás

Dramaturg: Kompár Valéria

Rendező: Horváth Csaba

Szereplők: Mihályi Győző, Márkó Eszter, Földeáki Nóra, Andrássy Máté, Kádas József, Sztarenki Pál, Ullmann Mónika, Kovalik Ágnes, Vándor Éva, Besenczi Áprád, Fila Balázs, Zöld Csaba, Krisztik Csaba, Méhes László, Ömböli Pál, Kocsis Judit, Bakó Márta, Blaskó Borbála

 

Bemutató előadás: 2009. január 24.

 

 

 

Az előadásról az interneten olvasható kritikák:


Keresztesi József: Formákról és bontásokról 

Koltai Tamás: A mélyben

MGP: Éjjeli menedékhely

Tarján Tamás: MacGorkij látogatása

Tompa Andrea: Lágy jelek

Urbán Balázs: Kísérlet a köbön

Zsedányi Balázs: ijée lyneekmhe

 

Blogbejegyzések az előadásról:

Fehér Elephánt

Szifon

szinhaz.blog.hu