Ellenfény Online - Színház - Budapest - Mintha A Zene Zavarná A Rendezőt - színházak, kritikák

Mintha a zene zavarná a rendezőt

Sztravinszkij: A róka; Mavra; A katona története – Magyar Állami Operaház

Nyugtázzuk a nyugtázhatatlant: Sztravinszkij A róka című egyfelvonásosának magyar librettójából egy szót sem érteni. Legjobb lett volna eredetiben előadni, mert akkor feliratozva legalább elolvashatnánk, miről is folyik a diskurzus. Az Operaház ex-főrendezője által teremtett képi világ pedig inkább összezavarja, mint rendezi a hiányzó verbalitást.
Pap Gábor | 07. 11. 28.
Vidnyánszky az énekeseket öltönyösen, nyakkendősen, kottatartóstul zavarja ide-oda a térben, ki-be a tyúkólba, miközben a baromfiudvart (mint ahogy a későbbi egyfelvonásosok kórusát) színművészetisekből álló csapat adja enyhén dekadens, de azért azonosítható jelmezekben. Mindennek – a nyilvánvaló illusztráción túl – nem látom magasabb értelmét. A második Mavrában sem sokkal jobb a helyzet, de itt legalább az alapvető szándékok kiderülnek: a Gulyás Dénes formálta „címszereplő” fiúszerető, miután deli termetével, (és/vagy huszáregyenruhájával) helyből ájulásba kerget néhány előző részből visszamaradt „pipit” (értsd egyszerre konkrétan és átvitt értelemben), női ruhát öltve, ál-szakácsnőként férkőzik be a gazdasszonyékhoz, hogy Parasával, a gazdasszony lányával szabadon hetyegjen. A történet vége persze kötelező rajtakapás: a Mama az éppen hiányos öltözékű, beretválkozó legényt találja otthon az újdonsült szakácsné helyett. Sajnos sem Gulyás, sem a partnerét játszó Fülöp Zsuzsanna nem válik alkalmassá, sem alkatilag, sem színészileg arra, hogy megképezze a középpontban álló párost. Ennél még szomorúbb, hogy a két énekes egy pillanatra sem tágít a rosszul értelmezett „bel canto”-tól. Bevallom töredelmesen, nem tudok mit kezdeni az önmagáért való szépséggel operaszínpadon, ha azt nem kíséri (legalább!) a hanggal való kifejezés szándéka, a zenei karakterformálás. Erre a Mavra előadógárdájából egyedül Takács Tamara képes, aki kellő invencióval formálja a debella asszonyságot, és zenei értelemben is megfelelő buffo-színt visz szerepébe.
Ugyanakkor a rendező – főként a főszám, A katona története prózai részleteiben – ezúttal is felmutatja azt, amiben ő a legjobb a magyar nyelvterület színházművészetében: nemcsak a narrátor szövegének a színművészetis csapatra való kiterjesztése remek ötlet, hanem az is értelmet nyer végre, hogy a színpad miként terjed túl a zenekari árok irányába. Miközben A katona történetét kísérő minizenekar fölkerül a színpadra, a mélyből előtűnő árkot elfoglalják a színművészetisek. A hatalomátvétel során a zene fennhatósága alól kikerült kóristák maguk teremtenek zenei folyamatot, mely – bevallom – jóval izgalmasabb, mint a Sztravinszkij-zenére megoldott jelenetek. Ez a felturbózott, kánonszövegekkel, dobogó ritmusokkal tarkított narráció furcsán billenti meg próza és zene arányát a kompozícióban, és végre behúz az előadásba: a színisek hiteles megszólalásai számunkra is érintettséget teremtenek, hogy szembesüljünk ezzel a különös Jederman-történettel, melyben a hősnek a szerelme és az ördög által felkínált világi hívságok közül kell választania. El kell ismernem, hogy a végzős zenés színészek csapata végig szépen teljesít, és külön megindító az a játék, amit a katona távoli szerelmét játszó egyetemista produkál, ahogy suttogva néha beleszól („Joseph, Joseph”), szót és figyelmet kér, vagy egyszerűen csak jelen van a történetben, de hát mégiscsak a Sztravinszkij-zene ürügyén ültünk be az Operaház idei évadjának első bemutatójára, az Erkel Színházat kiváltó Tháliába…
Úgy tűnik, Vidnyánszky Attilát egyszerűen zavarja az a hangzó folyamat, amit nem saját maga teremt: a muzsika megszólalásaikor rendre szétesik a látvány, érdektelenné válik a történéssor. A három történet egybeolvasztását sem tartom indokoltnak: dramaturgiailag sem A róka, sem a Mavra zenei koncepciója nem indokolja az ördög exponálását a színpadon, illetve Vidnyánszky utalásai (az árokból beintő ördög-figura indítja a produkciót, s szervezi majd megfelelő állatbőrbe bújva a baromfiudvar ostromát) nem elég meggyőzőek ahhoz, hogy a megértésen túl érzékileg is hassanak nézőikre.
Végül egy zenei probléma (visszautalván az elejére): hiába a jól teljesítő és kiválóan irányított zenekar (karmester: Köteles Géza), ha az első két rész körmönfont partitúra-szólamai fölött csak olyan vokalisták „élnek meg”, akik magabiztos dikcióval, a XX. századi zenében való kellő vértezettséggel és hajlékony hanggal rendelkeznek. Ahogy az annak idején, Eötvös Péter Három nővérénél is elmondható volt, modernista és kortárs szerzők bemutatóira semmi (magyarországi ősbemutató, vagy 125. évforduló) sem jelent kellő indokot, ha hiányzik a megfelelő vokális előadói apparátus. (Mivel sajnos nem láttam, csak reménykedem benne, hogy a másik szereposztás jobban teljesít.)


Sztravinszkij: A róka; Mavra; A katona története
Magyar Állami Operaház

Szövegíró: Charles Ferdinand Ramuz; Boris Kochno
Díszlet, jelmez: Alekszandr Belozub
Rendező: Vidnyánszky Attila
Karmester: Sándor Szabolcs
Szereplők: Boross Csilla, Bakos Kornélia, Takács Tamara, Nyári Zoltán, Laczó András, Szüle Tamás, Hantos Balázs

Helyszín: Thália Színház