Angyalszárnyakon az égbe

Verdi: A végzet hatalma – Magyar Állami Operaház

A Magyar Állami Operaház műsorán novemberben három alkalommal volt látható (és újabb három alkalommal szerepel majd következő év februárjában) Verdi A végzet hatalma című zenedrámája. Az előadás jelenlegi formájában először szerepel Budapesten, ugyanakkor nem jegyzik az idei premierek között.
Kelemen Orsolya | 07. 11. 27.

Ennek oka, hogy ez csak amolyan félig-meddig bemutató, mert a Vidnyánszky Attila-rendezte operát eredetileg a debreceni Csokonai Színház mutatta be márciusban, az Operaház pedig a rendező segítségével új szereposztásban felújította. Kérdés, hogy a vezetőség milyen megfontolásból döntött az átvétel mellett, hiszen azt nem mondhatjuk, hogy Vidnyánszky, az Operaház korábbi főrendezője ne lenne foglalkoztatva az évadban: néhány héttel korábban, október végén volt a premierje az általa rendezett három Stravinsky-egyfelvonásosnak. Mindenesetre e felújítással a néző – akinek esetleg nem volt módja Debrecenben megtekinteni az operát, és a debreceniek vendégjátékáról is lemaradt a nyáron – nem jár rosszul: a három egyfelvonásossal ellentétben élvezhető, színvonalas és koncepciózus előadást láthat.

Vidnyánszky az operát – a bonyolultabb színváltásokat kiküszöbölve – egy térbe helyezi, pontosabban Alekszandr Belozub díszlettervező segítségével olyan teret alkot, mely a legkülönfélébb helyszíneket jelenítheti meg: lehet palota, kolostor, hadszíntér vagy fogadó. A színpad közepén egyik oldaláról nyitott, fémes színű, kör alakú épület áll, amely a színváltásoknál fordul egyet. Az épületen ablakok és ajtók vannak, a falak azonban itt-ott rozsdásodnak, a tető is foszladozik, a kupolaszerűen ívelő szerkezet tartópillérei kilátszanak, előbb-utóbb összeomolhat. A tetőről furcsa „csillár” lóg le: különböző méretű fogaskerekek illeszkednek egymásba vízszintesen és függőlegesen. A fogaskerekek óraszerkezetet idéznek, a színen tehát hatalmas gépezet, óriási óramű forog a teremtett világ nagy forgószínpadaként, melynek szimmetriája már megbomlott, az enyészet fenyegeti. A végzet valóban ott lebeg a szereplők feje fölött, és folyamatosan érzékelteti idejük végességét.

Az opera cselekményének középpontjában egy szerelmespár (Leonora, Alvaro) története áll, akik az apai szigor elől szökést terveznek, ám rajtakapják őket, és az apát megöli egy véletlenül elsülő pisztoly. A lány bátyja (Don Carlos) bosszút esküszik, és a sors fintora, hogy üldözött ellensége menti meg életét, akinek – mivel nem ismerik fel egymást – örök barátságot fogad. A becsületbeli ügy, vagyis a bosszú mégis fontosabb, mint a barátság, de végül nem Alvaro hal meg a párbajban, hanem Don Carlos, aki utolsó perceiben leszúrja húgát. A rendező szerepválasztását dicséri, hogy az énekesek alakításai hiteles karaktereket jelenítenek meg a színpadon, számot adva a szerepek végiggondoltságáról. Alvaro (Kiss B. Attila) bátran harcol a háborúban, ám van benne valami gyermeki naivitás: nem gyávaságból, hanem meggyőződésből vonul kolostorba, de tényleg azt gondolja, hogy ha ő csuhát öltött, és nem foglalkozik többet világi dolgokkal, az elegendő ahhoz, hogy Carlos visszalépjen a párbajtól. Don Carlos (Kálmándi Mihály) nem eleve rosszindulatú, nagyon gyötrelmes pillanatokat okoz számára, amikor azt mérlegeli, hogy van-e joga arra, hogy turkáljon a sebesült Alvaro személyes holmijai között, és bosszút álljon élete megmentőjén. A szerzetes Melitone (Sárkány Kázmér) az előadásban nem csupán egy komikusan kotnyeles vígjátéki figura, hanem afféle ég és föld közötti közvetítő. Preciosilla, a fogadóban és a harctéren játszódó jelenetek központi, földi örömöket meg nem vető nőalakja nagyszerű ellenpontja a szerelemről és életről lemondó Leonorának. A Leonorát alakító Bazsinka Zsuzsanna hangszíne illik Leonora finomságához, az énekesnő hajlékonyan, érzékenyen énekel; a Preciosillát alakító Pánczél Éva felső regisztereiből viszont hiányzik az az erő és tűz, mely a ledér és vonzó cigánylány színpadi játékához kívánkozna.

Verdi művét amiatt szokták elmarasztalni, hogy a szövevényes cselekmény és vígjátéki epizódok megbontják a zenedráma egységét, dramaturgiailag azonban fontos, hogy ezek a mellékszálak késleltetik a szerelmesek sorsának kibontakozását. És az is lényeges, hogy a jeleneteket párhuzamos szerkesztésmód jellemzi: a vígan vacsoráló vagy a háborút éltető nép tömegjelenetei után rendre imádkozó zarándokok vagy barátok jelenetei következnek, melyek akár komoly, akár humoros formában, de intő jelként utalnak az ember létének kiszolgáltatottságára.

A cselekmény szerkezete és a rendező térkoncepciója mellett sok apró színpadi részlet járul hozzá, hogy az előadásban végig érezhető legyen a halál jelenléte, Vidnyánszky transzcendens gondolkodásmódja a máskülönben „hagyományosnak” tekintető előadásban erőteljes képi világot teremt. Leonora és Alvaro szökésekor egy nagy ló áll a színpad közepén, vagyis egy fémből készült ló-váz, mely csontvázszerűségével nemcsak a menekülés ötletének képtelen voltát, de a még nem sejtett következményeket is jelzi. Ez a ló a későbbi, haláltáncszerű tömegjelenetekben tüntetően áll a háttérben. A Rataplan háborút dicsőítő taktusainak féktelen tombolása közepette gyerekek ütik a dobot, de dobverőjük csontokra emlékeztet, az ablakmélyedésekben koponyák vannak, a lovon fejébe húzott Napóleon-kalappal egy csontváz foglal helyet, a színpad pedig vöröses fényben úszik. A második részben, Carlos bosszúja előtt a szerzetesek egy nagy, aranyszínű angyalképet fényesítgetnek, majd a tekintetét esdeklőn az ég felé emelő, ikonszerű angyalt megfordítják, mely így az isteni bosszú angyalának hat. Don Carlos a végzettel packázik, amikor az angyal szájába papírgalacsint dug. Alvaro a második felvonás elején papírhajót hajtogat, majd ezt meggyújtja. A porrá égő papír ismét a mulandóságra történő finom utalás, hiszen a sors fintora, hogy épp Alvaro éli túl a véres tragédiát.

A szomorú, végzetes események által a félénk és naiv, gyermekien ártatlan Leonora komoly, öntudatos nővé érik, de lelke mélyén kislány marad. Az első jelenetben fodros, fehér ágyában babák csücsülnek. A két baba a szertefoszlott földi boldogságot jelképezvén ismét előkerül, amikor rejtekhelyén Leonora a béke-himnuszt énekli. A tragikus véletlenek következtében Leonora ártatlanul vezekel. Ez az áldozathozatal kiemeli a többi szereplő közül, Leonora ebben az előadásban már-már szent, éteri alak. A színpad bal oldalán félig takarásban egy toronyszerű építmény áll, egy kis kápolna, tetején kereszttel. Az első felvonás végén, amikor a szerzetesek befogadják Leonorát, ezt a szerkezetet picit előre tolják. Lépcsőire gyertyákat helyeznek, és miközben Leonora azt énekli, hogy a „menny királyi asszonya teríti rám palástját”, mozdulatlanul áll a magasban, a többiek fölött. Az égő gyertyák fényében maga is olyan, mint egy Szűz Mária-szobor. Mögötte egy hatalmas fémlap ereszkedik le föntről, mely erőteljes aranyszínnel megvilágítva fényes és vakító glóriaként csillog Leonora feje mögött. A barátok forgatják a kör alakú fémlapot, mely olyan, mintha a nagy időszerkezet részeként a fogaskerekek közé tartozna, ugyanakkor félelmetes, mert úgy lebeg a háttérben, mint egy guillotin pengéje, mely bármely pillanatban lezuhanhat, halálra sújtva áldozatát.

Az első felvonás végén Vidnyánszky térben a többiek fölé helyezi Leonórát, amely elemelés, megdicsőülés az előadás záró jelenetében még finomabb eszközökkel történik meg. A nő egy boltíves ajtóban állva hal meg, mely boltív köré Melitone korábban krétával angyalszárnyakat és glóriát rajzolt. A zene felfelé szaladó és elcsendesülő utolsó taktusaival Leonora lelke az égbe száll. Neki megadatott az örök boldogság, a többiek a romló világban tovább versengenek az idővel, amíg rájuk is le nem sújt a végzet hatalma.

 

Verdi: A végzet hatalma

Díszlet, jelmez: Alekszandr Belozub

Karmester: Kesselyák Gergely

Rendező: Vidnyánszky Attila

Szereplők: Palerdi András, Bazsinka Zsuzsanna, Kálmándi Mihály, Kiss B. Atilla, Pánczél Éva, Rácz István, Sárkány Kázmér, Sánta Jolán, Gerdesits Ferenc, Ambrus Ákos, Bakó Antal