Ócskaságok

Szabad az Á!

Nánay István, a POSZT szakmai beszélgetéseinek egyik felkért hozzászólója valahogy így búcsúzott a fesztivál felénél, átadva helyét Tompa Andreának: „remélem, az új opponensek legalább egy kis botrányt fognak kavarni, mert a mi négy napunk alatt minden nagyon simán ment". A Szabadaz Á! című kaposvári előadás szakmai vitáján végre lett forróság, még ha csak aprócska is.
Markó Róbert | 08. 06. 19.

 

Az egyik néző ugyanis - miután kijelentette, hogy a Réthly Attila rendezte előadás „felelőtlen és szervezetlen összevisszaság", valamint „egy fiatal suhanccsapat hülyéskedése" - azt kezdte firtatni, hogy vajon ki és mennyi pénzt adott erre a produkcióra, és hogyan kerülhetett be az előadás a kaposvári Csiky Gergely Színház történelmi falai közé. Az ominózus nézői vélemény nem a tartalma miatt lényeges, hiszen nyilvánvaló dőreség színházszakmai vitán pénzügyeket firtatni, különösen egy olyan előadással szemben, amely láthatóan nagy munkaráfordítással készült. Az idézett hozzászólás sokkal inkább általános kérdéseket vet fel, ti. az ezerszer idézettet, miszerint: kinek a fesztiválja a POSZT; valamint a fájón kevésszer idézettet, miszerint: ki törődik a nézőkkel? Nem igényeik kiszolgálásával - vagyis a kommersz, a giccs sorozatgyártásával -, hanem ízlésük alakításával. Alapjában hibás nézőpont, ha az ember első és legfontosabb gondolata egy sikerületlennek vélt előadás után a produkció anyagi hátterének taglalása és számon kérése.

A nézőnevelés (beavató, ifjúsági stb. színház) égető szükségességet - említtessék meg Ruszt József neve - felismerni látszik a kaposvári színház is. A Csiky Gergely Színházban Funk Iván Shakespeare Rómeó és Júliájából készített beavató színházi előadást, tulajdonképpen sikerrel, noha nagyszínháznyi gyerekkel kissé döcögősen és látszat-szerűen működik csupán a koncepció. És a Csiky „fiatalok megszólítása"-projektjének darabja a Szabadaz Á! is. „A legnagyobb kihívásnak ma az ifjúsági színházat látom Magyarországon. Szeretnék minél több energiával ahhoz a korosztályhoz szólni, aki ma unalmas és megkopott intézménynek tartja a színházat. A meglévő, színházat szerető közönség megtartása mellett az ő becsalogatásuk a legnagyobb kihívás, és egyetlen esély a jövőre" - mondja Réthly Attila egy interjúban. A rendező azonban nem csak mint közönséget igyekszik megszólítani a fiatalokat, de alkotótársként is számít rájuk: a Szabadaz Á!-t például a kaposvári főiskola színészhallgatóival készítette el.

poszt15.jpg

Az előadás keletkezéstörténetéről el kell mondani, hogy Réthly eredetileg filmnek szánta a produkciót, ám a mozi végül anyagi okok miatt nem valósulhatott meg; a forgatókönyv szövegkönyvvé avanzsált, a Szabadaz Á! a kaposvári színház stúdiójába került. Ott pedig - ha lehet hinni a híreszteléseknek - valódi kultelőadássá vált, és lényegesen jobban működik, mint a pécsi Nemzeti kamarájában. Ahol a megérkező néző egy filmforgatásba csöppen, és statisztériaként gyakorlatilag végig is játssza az előadást. A történet szerint Kéthli Antal (úgyis mint Réthly Attila, és úgyis mint Anti-hős) filmre akarja vinni saját tinédzserkorának történetét, számot vet szabadságának-boldogságának éveivel, és felteszi a kérdést: hová is jutottunk tulajdonképpen. A hangsúlyozottan az író-rendező saját élményein alapuló előadás („Saját magamról beszélek" - ismétli Réthly minduntalan a POSZT-os vitán) válasza kiábrándító: leginkább sehova, és oda is rosszul. Ócska világ, ócska eszközök, ócska emberek.

És ócska textus - világlik ki a POSZT szakmai hozzászólóinak véleményéből. A leginkább mozaikosnak, szkeccsesnek bélyegezhető dramaturgia minden bizonnyal az eredeti filmötlet hatásait viseli magán, de egy biztos: nem áll össze egységes narratívává. „Elsősorban az a probléma, hogy ezek a jelenetek nincsenek jól megírva" - állítja Kárpáti Péter, és: „amire emlékszünk, az azért inkább általában az életérzés, mintsem a konkrétumok" - teszi hozzá Novák Eszter, miközben a Szabadaz Á! műfaját is megjelöli: életérzés-színház. Novák meghatározása találó. Réthly valóban nem akarhatott mást, mint felidézni egy kort, amelyhez közvetlenül vagy áttételesen mindannyiunknak közünk van, ösztönözni-kényszeríteni annak végiggondolására és értékelésére, ami nemcsak a közelmúltunk, de már majdnem történelem. (Réthly ilyetén kísérlete egyébként nem egyedülálló: „Mostanában egyre-másra látni, hogy a fiatalok [...] szükségét érzik annak, hogy a még történelminek nem nevezhető múltról, saját - vagy szüleik - korábbi önmagáról beszéljenek a kor távolról sem kanonizált formai kelléktárának segítségével" - jegyzi meg kritikájában Csáki Judit.)

Réthly vállalkozása többek egybehangzó véleménye szerint csaknem istenkísértés. „Az előadás túl sok terhet vesz magára" - mondja Ölbei Lívia, s nagyjából erre utal Kárpáti Péter is, amikor azt gondolja: „az előadásban eleve van valami fából vaskarika". Mert miként lehet felvillantani egy kort, megidézni egy életérzést? Csak úgy általánosságban? Vagy konkrét karakterek, sorsok felépítésével? Minden bizonnyal így is és úgy is, Réthly azonban valamiféle köztes utat választ, és alighanem itt játssza el egy formátumos és hosszú távon releváns előadás lehetőségét. Láthatóan ragaszkodik egy szövegmaghoz, ugyanakkor láthatóan teret kíván hagyni a színészi rögtönzéseknek, (helyenként amúgy bravúros) játékötleteknek. A produkció azonban ettől inogni kezd, „hullámzóvá válik" (Kárpáti), bár - helyenként - így is működik: élő színházzá lesz, ami képes beszippantani, ráadásul életkorra való tekintet nélkül. De tartós hatást, sajnos, nem ér el.