Hogy a folyók vize visszafelé folyjon

VIII. POSZT – Szakmai beszélgetés: Yvonne, burgundi hercegnő

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Yvonne-előadása nagyszabású munka, minden hibájával együtt. Készséggel érthetni egyet Nemes Levente szavaival, melyek a POSZT-on a produkcióról folytatott szakmai vitán hangzottak el: „ez az előadás a helyén van. Ott van valahol a művészet körül”. Az alábbiakban a pécsi szakmai beszélgetés és az előadás kritikai visszhangjának legfontosabb pontjairól olvashatnak.
Markó Róbert | 08. 06. 8.

(rendező)

 

„Mi volt az alkotói szándék?” – kérdezi Bocsárdi László rendezőt a szakmai eszemecserét moderáló Galambos Péter. Erre Bocsárdi arcára groteszk mosoly ül ki, és hangzik a válasz: „Most majdnem mondtam valami parlagit, de látom, hogy jegyzik.” Ez a Bocsárdi-mosoly volna talán a leghűbb tükörképe az Yvonne, burgundi hercegnő sepsiszentgyörgyi előadásának: a félkomolyság pontosan érzékelhető, de értelemmel nehezen fölfogható – szavakkal le- nem, legföljebb körülírható – jelecskéje. Bocsárdi későbbi (immár szöveges) válasza a föltett kérdésre ugyancsak esszenciális: „a szándék az, hogy olyan színházat csináljak, amitől a folyók vize visszafelé folyik”. Az Yvonne-ból a fenti – különben nyilvánvaló öniróniával megfogalmazott – szándék pontosan kiérezhető: úgy szakadni el mindenféle hagyománytól, hogy közben tisztelni, megőrizni az értékeket; mindenközben legyőzni mindenféle félelmet az elszakadástól, és keveset törődni mások gyakori értetlenkedésével.

 

Bocsárdi László - Forrás: poszt.com

 

Bocsárdi útja nem magányos. Társulatban gondolkozik – nyilvánvaló: a színházat mint esztétikai és fizikai összelélegzést értelmezi. (Nem csoda, ha a Tamási Áron Színház Yvonne-jának legtöbb méltatása a színészi teljesítményeket dicséri: erősen érződik, hogy Bocsárdi nemcsak saját érdeklődésének megfelelően, hanem a társulat színészi erőinek pontos ismeretében választ darabot.) Ennek az összelélegzésnek – rendezői szempontból: összelélegeztetésnek – kiváló példája az Yvonne, melyet konyhanyelven így summázhatnánk: egyben van.

Bocsárdi legalább kétfelől közelíti meg a munkát: egyrészt nagyszabású és érvényes mondanivalót talál benne, másrészt nem sajnálja az időt a pontos, szöveg- (és színész)alapú elemzéstől. A megtalált örökérvényűség, jelentésesség ez: „egy emberi közösség gépezetébe szinte a véletlen folytán bekerül az antitest (aki egyben más, megfoghatatlan lélek), s innentől valamennyi érintett kivetkőzik addigi testi-lelki énjéből” (Tarján Tamás); a szöveg mélyrétegeit feltárni igyekvő érdeklődést pedig bizonyítja, hogy a játszók nemcsak önmaguk szerepével vannak szemmel láthatóan tökéletesen tisztában, de egymással való viszonyuk is kellőképpen tisztázott.

A rendezői módszertan igazolja a föltevést, miszerint Bocsárdié (elsősorban) rendezői színház. Ennek legfeltűnőbb jele a jótékony önkény, amely zsarnokian válogat a történetelemekben, a különböző iskolák módszerei között, a színészi eszközök skáláján, és kivet mindent, amit haszontalannak ítél. Ugyanakkor nem törődik az esetleges sokszínűséggel sem, amelyet a válogatás eredményez, mindezzel – ahogyan kritikájában Tarján Tamás fogalmaz – koncepciózus káoszt hozva létre.

 

(darab)

Witold Gombrowicz drámája kiváló terepe a káosznak. A darab nagysága, hogy nem áll ellent semmilyen tehetséges elképzelésnek: célszerűen kiszolgál a végletesen realistától a végletesen stilizáltig mindenféle koncepciót. Ugyanakkor – ahogyan arra a POSZT-on Tasnádi István rávilágított – kiszámítható parabolisztikusságával terhe is (lehet) az előadásnak: a történet végkifejlete hamar megsejthető, ettől kezdve pedig az előadás önerejéből, és nem a textusra támaszkodva kénytelen folyamatosan megújulni: „Állandóan bele vagyunk kényszerítve abba, hogy megtaláljuk az újdonság mozzanatait, különben ránk húzzák, hogy időutazást csinálunk” – mondja Tasnádi.

Bocsárdi előadása sem képes teljes mértékben kiküszöbölni a fent vázolt nehézséget, s éppen ennek következtében fárad el, fullad ki a második részre. A rendező pontosan látja e problémát, és törekszik is megoldani, ezt bizonyítja az Yvonne – Bocsárdi korábbi rendezéseihez képest – erősebb stilizáltsága, asszociációkra építettsége. Ugyanakkor nincsen meg a lehetőségek szerinti legmerészebb elszakadás a szövegtől. Faragó Zsuzsa szavaival: több kellett volna „mindabból, ami nem történet, vagy ami a történet szempontjából lényegtelen, de mégis az érzéki élményt fokozza”.

 

Forrás: Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

 

Mindazonáltal a darab másik jelentős buktatóján imponáló biztonsággal emelkedik felül a sepsiszentgyörgyiek előadása: nem tekinti egypólusúnak a drámát. Nánay István kritikájában is, POSZT-os hozzászólásában is megfogalmazza: „nem Yvonne az, aki effektíve szervezi vagy viszi az előadást, hanem Fülöp”. Bocsárdinál pedig Fülöp legalább akkora súllyal van jelen, mint Yvonne.

A fent mondottakkal együtt is igenelhető Zappe László állítása: „A darab továbbra is őrzi titkait”. És vele együtt Tasnádié – a szövegkezelésről –, miszerint: „titokzatos ez a dolog”. (Különben gyaníthatóan épp ebben a rejtelmességben rejlik Gombrowicz drámájának igazi ereje.)

 

(vizualitás)

Tamási Áron Színház előadásának – értelmezésnek és értékelésnek – jelentős pontja a produkció látványvilága. Bartha József alacsony belmagasságú, hosszában azonban nyújtott díszletet tervezett az előadáshoz, a színpad mélységében sárvízzel töltött medencével, melyben Yvonne az első részt átvergődi. „Yvonne nem kívülről érkezik a királyi udvarba, hanem eleve belül van” – jegyzi meg Kelemen Orsolya Bartha díszletmegoldását értékelve, Molnár Gál Péter azonban arra mutat rá, hogy e kulissza olykor gátja az előadás többi elemének kibontakozásában („A színészeket és a színdarabot kiszorította a medence”).

Az előadás gyakorlatilag egyetlen kelléke egy kerekeken gurítható bőrkanapé, amely a maga pofonegyszerűségében is képes komoly viszonyok leképezésére. Nánay István jelzi, hogy a kanapé mint kizárólagos eszköz már Stefan Korenci 1997-es kassai Thália színházbeli Yvonne-jában játszott, ezzel azonban természetesen nem csökkennek Bocsárdi és Bartha érdemei, különösen a rendező szavainak fényében: „nem gondolom, hogy ez az előadás meghökkentő formakeresés és újítás volna, nem is ez volt a célom”.

Az előadás további tárgyi elemei közül feltűnő a videótechnika alkalmazása: a színpad bal felső sarkában nagy plazmatévén követheti a néző a palota más termeiben zajló eseményeket. Ezzel kapcsolatban (is) Molnár Gál a legkevésbé megengedő: „[Bocsárdi] játékos rendező. Munka közben elszórakoztatja magát. Karácsonyra kapott villanyvasútként játszadozik a videotechnikával. (Sebesi Sándor segíti megvalósítani képeit, képsorait.)”. De Nánay István sem dicséri a videó alkalmazását: „Ami ezáltal hozzáadódik az előadáshoz – mondja – nem igazából érdekes.” Telihay Péter szerint azonban fontos és következetes Bocsárdi megoldása, hiszen ezáltal mutatja be a nyilvánosság kiemelkedő szerepét, és ezáltal kelt olyan illúziót, mintha a teljes történet valamilyen tévéshow keretében zajlana, minden tét nélkül.

 

(színészek)

A sepsiszentgyörgyi Yvonne-ban éppen húsz színész teljesít egyénileg és közösségileg is hatalmasat. Az előadás botlásai, mélypontjai a kiváló alakítások segítségével hidalódnak át. Minden kritika és a POSZT-vita minden hozzászólója kiemeli Pálffy Tibor (Kamarás) szédületes magánszámát – ki bohóctréfának, ki kabaréjelenetnek címkézve –, amelyben egy kétszárnyú ajtóval viaskodik minduntalan, és fájdalommal vegyes gyönyörrel. E körülbelül másfél perces jelenetben Pálffy esszenciáját adja a figurának, mindvégig a jó ízlés tűréshatárán belül maradva. Alakításával kapcsolatban a színészi beszéd milyenségét szinte minden alkalommal számon kérő Nánay megjegyzi: Pálffy suttogó megszólalásait is tökéletesen lehetett érteni, ami egyfelől hatalmas fejlődést tükröz Pálffy korábbi szerepeiben mutatott hangképzéséhez képest, másfelől példamutató a társulat fiatal színészeinek számára.

 

 

Forrás: Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

A játszók közül méltatást érdemelne mindenki. Nemes Levente „belül gipsz márványember” (Tarján), „az üresség virtuóza” (Zappe), „fergeteges komédiás” (Nánay) királyának játéka koncepcionálisan is fontos eleme az előadásnak: a groteszk, az önreflexív irónia tanárian kivitelezett lenyomatát állítja ki a színpadra. A kulcsszerepekben bizonyító fiatalok – elsősorban is: Kicsid Gizella (Yvonne) és Mátray László (Fülöp) – mellett pedig Molnár Gál is, Nánay is hangsúlyozza a társulat idősebb színészeinek kiváló formáját.