A határok feszegetése

Beszélgetés fiatal debreceni színészekkel: Virtuális POSZT, avagy ami a válogatásból kimaradt

Horváth Csaba első debreceni munkája, A tavasz ébredése azokra a fiatal színészekre épült, akik a két éve végzett Jordán Tamás–Lukáts Andor osztályból szerződtek az alföldi városba. Most Horváth Csaba újabb munkájában, a Kalevalában is fontos szerepet játszanak. Közülük négyen, Andrássy Máté, Földeáki Nóra, Kádas József és Krisztik Csaba úgy döntöttek, hogy otthagyják a debreceni színházat, és Horváth Csaba hívására az állandó társulattá alakuló Fortedanse tagjai lesznek.
Sándor L. István | 08. 06. 8.
– Eltelt most már két év, hogy végeztetek a főiskolán. Hogy emlékeztek vissza arra az időszakra?

Krisztik Csaba: Még nem igazán ocsúdtam föl. Olyan, mintha már önálló életet élnénk, de közben valahol még mindig ott vagyunk a főiskolán, mert hát itt vagyunk egymásnak mi, akik együtt szerződtünk Debrecenbe. Olyan ez, mintha nem múltak volna el azok az idők, csak kicsit kevesebben vagyunk.

Földeáki Nóra: Szerencsés csillagzat alatt alakult az osztályunk. Egyrészt szerencse, másrészt tudatosság. Andor és Tamás a megszokottól eltérő összetételű és létszámú társaságot válogattak össze az emberi tényezőket is beleértve. Rendkívül pozitív, bár nehéz volt ez a négy év, aminek hatása máig tart.

 

Andrássy Máté, Krisztik Csaba, Földeáki Nóra, Kádas József - Fotó: Máthé András

 

Andrássy Máté: Azért is volt nagyon jó összetételű ezt az osztály, mert volt valami egészséges versengés köztünk. Nem rivalizálás, hanem versengés. Nagyon jól ki tudtuk egészíteni egymást. Sokat tanultunk egymástól is. Ha a különböző feladatokra emlékszem vissza, akkor mindig hatott rám az is, hogy láttam a többieket dolgozni. Én is dolgozni akartam, nehogy lemaradjak. Tulajdonképpen egy nagy rohanás volt ez a négy év végig. És közben a jót tudtuk egymásból kipiszkálgatni.

Krisztik Csaba: Amit én a legeslegfontosabbnak tartok ebből a négy évből, az egy szó: közösség. Az idősebb generációhoz tartozó színészek, rendezők, akár színházigazgatók is kicsit mosolyogva tekintenek ránk, amikor mi a közösségről beszélünk, és azt mondjuk, hogy számunkra nagyon fontos a közösségben való maximális hit. Hogy ezért bármire képesek vagyunk, bírunk áldozatokat hozni érte, le tudunk mondani más dolgokról miatta. (És itt már a jelenről is szó van…) Ez az, amit ennek a négy évnek köszönhetünk.

– Mosolyognak ezen, amikor közösségről beszéltek?

Földeáki Nóra: Sokszor igen. Azon túl, hogy inspiráljuk egymást a munkában, létezik ez a plusz, ami számunkra nagyon fontos, és ez nem zárja ki a konfliktusokat, sőt!

Andrássy Máté: Ezek az általános hangok: még fiatalok vagytok, majd úgyis meglátjátok, hogy nem így működnek a dolgok, mert mindenki a saját gesztenyéjét akarja kikaparni. Majd mindenki a saját egyéniségét kezdi el építeni, és ilyen formán leválik erről a közösségről. De számunkra még nem ez a valóság. Mert azt érzem, hogy ha én állok elöl a színpadon, a többiek pedig hátul vannak, akkor ugyanúgy kiegészítjük egymást, mintha fordított lenne a felállás. Nem létezhet egyikünk sem a másik nélkül.

Krisztik Csaba: Nyilván van némi igazság abban, amit mondanak, biztos nem fog a mi közösségünk sem örökké működni, de az biztos, hogy nem a közeljövőben fog tönkremenni. Még rengeteg lehetőség van az együttlétünkben, én úgy érzem.

– Belőletek fakadt ez a közösségigény, vagy az osztályfőnökeiteknek, tanáraitoknak, mestereiteknek köszönhetitek?

Kádas József: Is-is. Lukáts Andor, Ladányi Andrea meg Gálffi László is nagyon keményen egyfajta szellemiséget próbáltak belénk verni. És akkor rájöttünk, hogy nincs más választásunk, mint hogy egymással kell foglalkoznunk. Mert ha a többiekkel foglalkozom, akkor magammal is foglalkozom. Ezáltal arra jöttünk rá a négy év alatt, hogy nekünk nem három vagy négy tanárunk volt, hanem minimum 21 – és itt elmondhatnám az osztálynévsort, hogy kik tanítottak még engem.

 

Földeáki Nóra, Krisztik Csaba - Fotó: Dusa Gábor

Földeáki Nóra: A tanári gárda is páratlan volt, nagyon jó mestereket kaptunk. Más-más iskola mind… az már rajtunk múlt, hogy mit eresztünk át magunkon.

Andrássy Máté: Mindehhez az is hozzátartozik, hogy Lukáts Andor és Jordán Tamás először és egyelőre utoljára indítottak osztályt. Székely Gábor, az akkori rektor kitalálta, hogy legyenek ők az osztályfőnökök. Ők pedig azt mondták, hogy mindenből a legjobb tanárokat igyekeznek meghívni. Tehát ha zenés mesterség, akkor legyen Méhes László a tanár, ha beszéd, akkor Gálffi László, ha pedig mozgás, akkor Ladányi Andrea, aki akkor vette át a mozgástanszék vezetését, és meg akarta mutatni, ő hogy képzeli ennek a tárgynak az oktatását. Nem azt akarom mondani, hogy mi egyszeri és megismételhetetlen felállásban dolgoztunk, de valahol ez így van, mert mindenki bizonyítani akart. És ehhez sikerült olyan diákokat felvenniük, akik partnerek voltak ebben.

Kádas József: Mindenki azt mondta, hogy a főiskolai négy év iszonyú fárasztó, szörnyű, nehéz. Az volt persze, de nem ez a legfontosabb. Nekem ez az időszak életem legkeményebb, legboldogabb, legnehezebb, és mindennel együtt a legintenzívebb négy éve volt. Géczi Zoli már az első nap azt mondta, amikor beköltöztünk a kollégiumban, hogy nézzétek meg, ti lesztek az első osztály, aki sajnálni fogja, hogy vége, és együtt fogtok maradni. Ebben a szellemben léteztünk, hogy ez a négy év nem négy évig tart majd, hanem lesz folytatása. Folytatódik még négy évig, nyolc évig, ki tudja meddig. Erre adott lehetőséget Debrecen…

 

A fenti beszélgetés egy nagyobb interjú kiragadott részlete. A cikk további részében a debreceni két évről, Vidnyánszky Attilával és Horváth Csabával való munkáról, illetve a jövőről esik szó. A teljes beszélgetés az Ellenfény 2008/4-5. számában olvasható, amely június 11-től kapható a kiemelt hírlapárusító üzletekben.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK