Ellenfény Online - Poszt - Nagyítás - Három Nővér - Nemzeti Színház - Életünk Színpadán

Életünk színpadán

Pécsi Országos Színházi Találkozó, 2011: Csehov: Három nővér - Nemzeti Színház

Kiemelkedő jelentőségű előadást mutatott be 2010 szeptemberében a Nemzeti Színház. Andrei Şerban olyan komplex színházi nyelven szólaltatta meg Csehov Három nővérét, ami a magyar színpadokon szokatlan. Kiemelkedőek az előadás színészi teljesítményei is: a játszók izgalmas kifejezésmódot használva formálnak emlékezetes figurákat. A Şerban-rendezte Három nővér a legjobb állapotában mutatja a Nemzeti Színház társulatát. Az előadást Sándor L. István elemzi. 
Sándor L. István | 11. 06. 11.

 

Hangütés

 

Şerban darabindítása nagyon pontosan vezeti be nézőit abba a jelrendszerbe, amit az előadás használ. Nyitányként három fej bukkan ki egymás után a hatalmas bársonyfüggöny résein, arcukon széles mosoly – mintha három bohóc jelenne meg. Aztán előlép a három nőalak a függöny mögül. Megállnak egy pillanatra, a közönséget nézik, közben ketten közülük a függönyt is fogják: a bohócok színésznőkké változtak át, akik várakozásteli gesztussal épp most kezdik az előadást.

De a bohócos hangütés folytatódik az első szereplő megszólalásával. Felsikolt Olga (Udvaros Dorottya), és a fejéhez kap. Majd a ráismerés örömével, izgatottságával arról kezd el beszélni, „pont ma egy éve, hogy apa meghalt”, ám szavai értelme és „feldobódott” hanglejtésük éles kontrasztba kerül. De azért egy-egy halk sóhaj és szomorú lefelé nézés is belekerül a metakommunikációs jelek közé. És amikor Olga azzal folytatja, hogy melyik nővér hogyan élte meg apjuk temetésének napját, egyszerre látni rajta az akkor átélt fájdalmat, illetve a ma „örömét”. Hogy túl vagyunk már egy nehéz időszakon („azt hittem, hogy soha nem élem túl”). De az öröm annak is szól, hogy itt tavasz.

 

harom-nover-nemzeti1

Udvaros Dorttya, Péterfy Bori - Fotó: Dusa Gábor

 

Amikor Olga meghallja az óraütéseket, felkapja a fejét: „aha” – mondja, és még az egyik szemét is felhúzza. Aztán a magasba emelt ujjain számolni kezdi a gongütéseket. „Akkor is épp így ütött az óra” – teszi hozzá. És amikor apja temetését idézi fel, még szalutál is hozzá, majd a szívére is szorítja a kezét. Sőt még ki is húzza magát, mint egy tábornok lányához illik. De aztán egy pillanat alatt vált a testtartása: berogy a háta, oda a büszkesége: „azt hittem, többen lesznek” a temetésen…

„Nem akarok emlékezni!” – mondja minderre dacosan Irinia (Péterfy Bori), és – mint aki el akarja terelni a figyelmét – elkezd ugrálgatni, bemelegítő „tornagyakorlatokat” végezni, helyben futni. (Amikor Olga azt mondja, hogy „mintha csak tegnap hagytuk volna el Moszkvát”, megszólal egy távoldó vonat zaja is, és Irina úgy kezd futni, mintha kétségbeesetten rohanna egy elszalasztott szerelvény után.)

Még nem telt el három perc, és máris világos az előadás hangütése: itt minden kicsit harsányabb, demonstratívabb, kitettebb, mint amit a magyar színpadokon megszoktunk. A szereplők – bár a mozdulataik gyakran a szavaik értelméből következnek – nem illusztrálják a szöveget, hanem olyan gesztusokkal egészítik ki, amely – a szüntelen irónia segítségével is – állandóan többértelművé teszik a közléseiket. Ehhez nagy mértékben hozzájárul az állandó, sokszor végletek közt ingadozó hangulati hullámzás is, ami meghatározza a szereplők beszédmódját.

Ugyanakkor az is kiderül az előadás indításából, hogy a prózai színjátszást Şerban komplexebb hatásokkal egészítette ki. Már a „nyitányban” is hangsúlyosan vannak jelen az akusztikai elemek. Egyrészt egy nagyon gondosan kidolgozott hangkulissza szól végig az előadásban, másrészt zongorafutamok és belőlük kibomló dallamok is aláfestik a játékot: a színpad bal első sarkában egy zongorista ül, egy-két gesztus még szereplőként is bevonja őt az eseményekbe.

 

Bohócok a színpadon

 

Zene és játék ilyen szoros együtt élése a kabarét is eszünkbe juttathatja. De a folytatásban a cirkuszi asszociációk is tovább erősödnek. Például amikor Irina és Olga lelkesen, egymás szavába vágva, energikus, lelkesült mozdulatoktól kísérve azt üvöltik, „visszamegyünk Moszkvába!”, a háttérből – afféle gúnyos ellenpontként – harsány kacagás szólal meg. És három férfifej bukkan ki a bársonyfüggöny hasítékain. Éppúgy hahotáznak, ahogy a bohócok szoktak a cirkuszban.

Ez a bohócos hangütés a figurák komikus oldalát erősíti fel, de nem jelenti azt, hogy ettől nevetségessé válnának. Inkább arról van szó, hogy lefoszlik róluk mindenféle pátosz, amely a magyar Csehov-játszásban (akarva, akaratlanul) hozzá szokott tapadni a szereplőkhöz.

A figurák deheroizálása igencsak eltérő eszközökkel történik az előadásban. Olgát az első jelenetben éles váltásokat használó, harsány, felpörgetett, a közönségre kikacsintó, a nézőket is megszólító beszédmódja teszi bohócossá. Udvaros ekkor egyértelműen uralja a színpadot, de később is kiemelkedő alakítást nyújt. Például az ellenkezőjét is látjuk tőle: a második felvonás végén fáradt, lassú, enervált mozdulatokkal érkezik haza, és úgy hatnak a szavai, mintha álmában beszélne. De alig áll a lábán a harmadik felvonásban is: a kóválygó, tétova mozdulatok közepette néha bizony orra is bukik.

 

harom-nover-nemzeti2

Péterfy Bori, Udvaros Dorttya, Znamenák István, Schell Judit

 

Mását (Schell Judit) az első megjelenésekor az ironizálja, hogy lefekszik a dobogóra, és a könyökére támaszkodva elnyújtózkodik – mint egy elégedett úriasszony. Vagy egy szerepére váró primadonna. Ezt a benyomást erősíti jelentőségteljesen feltett napszemüvege, illetve kellemkedően hordott hatalmas selyemsála. A második felvonásban viszont széles, lassú romantikus mozdulatai keltenek feltűnést. És kicsit úgy is beszél (főleg a Versinyinnel való jelenetekben), mintha énekelne. Mintha romantikus pózokban, teátrális gesztusokban és érzelmes áriákban próbálná megélni mindazt, ami hiányzik az életéből.

Irina (Péterfy Bori) először úgy jelenik meg, mint egy izgága iskoláslány. És valahol végig az is marad: dacossága, rapszodikussága, szélsőséges hangulati hullámzásai olyan figurának mutatják őt, aki még nem vált felnőtté. De jóval karcosabb annál, hogy a fiatalság naiv bája vegye őt körül. Folyton meg akarja mutatni, hogy mire képes egyedül, de ez az elszántság nem erőt generál benne, inkább falakat épít köré. Ráadásul magabiztossága folyton esetlenségbe hullik, kétségbeesésbe torkollik. Péterfy Bori sok erővel jeleníti meg az önmaga csapdáiban vergődő figurát.

Andrejt (Znamenák István) a megjelenése teszi komikussá. Amikor Irina először említi, be is tessékeli a színpadra a fivérét (pedig Csehov szerint csak később lép színre), aki szőrös mellére, dudorodó hasára kigombolt fehér ingében nyekergetni kezdi a hegedűjét. Elég csak Olga tekintetét követni, és rávetni egy pillantást a férfira, hogy értsük a mélységes iróniát, ahogy azt mondja, bizony Andrej nem olyan gyönyörű, mint Mása meg Irina.

 

harom-nover-nemzeti4

Schell Judit, Mátyássy Bence, Kulka János, Péterfy Bori

 

A legtöbb szereplőnek van valamiféle állandó attribútuma, amely bizonyos értelemben komikussá teszi a figurát. A leginkább bohócnak Kuligin (Kulka János) tűnik, aki afféle Stüszi vadásznak öltözve jelenik meg a színpadon: kockás barna zakóban és térdnadrágban, piros zokniban és bakancsban, rózsaszín ingben és kackiás csokornyakkendőben. Ugyanakkor a mozdulatai is élénkek, a beszédmódja is harsány. Versinyint (Alföldi Róbert) kissé affektált beszédmódja egy kisvárosi pozőrré teszi. Csebutikint (Sinkó László) mogorva vén medveként ábrázolja az előadás, aki többnyire a színpad szélén ül, és állandóan az újságjába temetkezik (amelyből akkor is csak ritkán tekint fel, ha megszólal). Tuzenbach (Mátyássy Bence) kinézete igazolja azt, amit később a nővérek beszélnek róla, hogy milyen csúnya: főképpen szemébe lógó csapzott vörös haja és nagy szemüvege tűnik fel benne (meg a viselkedésének bizonytalansága, esetlensége). Szoljonijt (Szabó Kimmel Tamás) leginkább darabos mozgása, durva mozdulatai jellemzik.

 

Részlet egy hosszabb elemzésből, mely teljes terjedelmében jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2011/1-2. számában.