Potenciális Leonce-maraton

Büchner: Leonce és Léna - Maladype Színház

A Balázs Zoltán vezette (átalakulóban lévő) Maladype társulat Büchner Leonce és Léna című darabjának jeleneteire négy különböző variációt készített. Egy-egy alkalommal (nevezzük ezt előadásnak?) ebből a „készletből” láthat mutatványokat a közönség.
Pap Gábor | 09. 06. 7.

Tiszta, fehér tér, melyet két, hosszabb oldaláról a közönség, két kurtábbik végéről pedig a játszók fognak közre. A rugalmas talajba előfúrt tartókon bambuszrudak, és a már megszokott zenész: Mogyoró Kornél, körbevéve ütőhangszerekkel. Balázs Zoltán ezúttal nemcsak „nézőket terelő gazda”, hanem játékmester is. Olyan játékra hív, melynek szabályai még nem teljesen kiérleltek. (A színészek – a hirdetettektől eltérően – nem küzdenek egymással a jelenetekért, felajánlásokat a rendező tesz arra, hogy a darab jeleneteinek variációi közül melyiket lássa a közönség. Az az érzésünk támadhat, hogy Balázs Zoltán ott helyben komponálja előadását. Persze a nézők lelkesen helyeselnek, amikor a rendező lehetőségeket kínál fel, ennyiben mégis csak részt vállalnak a szerkesztésben.) A helyzetet megoldaná, ha az alkotók „étlappal” szolgálnának, amely tartalmazná az összes elkészített variációt. Nemcsak azért, mert a jelenetek munkacímei már önmagában komoly vonzerővel bírnak („Jakuzzi”, „Britney”, „Cseszlovák robot”, „Mission impossible” stb.), hanem azért is, mert így jobban átélhetnénk a műegész ideáját, s hátha kedvünk támad a kimaradt jelenetekből más alkalommal csemegézni.

 

 

Fotó: Dusa Gábor

 

Egyet biztosan állíthatok: a régi-új Maladype színészei (a társulat tagjai részben kicserélődtek) kivételes értékű alkotó munkát végeztek a Leonce és Léna jeleneteivel. Stilárisan nyilván sokféle megoldás született, melyek egyaránt reflektálnak korunk zenei trendjeire, egyéb aktuális agyrémeire, mégis azt az érzetet erősítik, hogy egy-egy alkotó gondolat megjelenítéséhez bőven elég néhány remekbe szabott színészi szekvencia a hihetetlen kreatívan használt bambuszrudakkal (erdő, ágy, jakuzzi, evező meg még számtalan dolog képződik meg általuk), mindezt a játékba bevonódó nézői fantázia egészíti ki. Egyetlen jelenetet emelek ki: az úton lévő Valerio (Tompa Ádám) nehézkesen cipelt batyuja maga a csecsemőmód önállótlan Leonce (Páll Zsolt). Amikor nagy nehezen először földet ér éktelen vonításba kezd, társa alig bírja csitítani: aztán később, amikor Valerio másodszor, már óvatosabban szabadul meg terhétől, egy talajjal ismerkedő gyerekembert látunk, vagy épp egy reinkarnálódott angyal első tapogatózásait nézhetjük. Eddig még nem láttam olyan jelenetet, ahol ekkora súlyt teremtett volna a földtől való távolság feszültsége. Ez a megoldás egyúttal a darab menetében is fontos, mély értelmű gesztus: egy érési folyamat utolsó állomását látjuk, mielőtt a főhős majdani szerelmével találkozna.

Engem – másokkal ellentétben – az előadás (performance?) nem a bárkabeli Hamletre, hanem a Kovalik-féle Mozart-maratonra emlékeztet. Az interaktivitás ugyanis (az utolsó jelenet példaértékű nézőbevonásán túl) inkább külső jegy: a színészek a lehető leghagyományosabb módon, játékuk egyedi minőségével, ha tetszik a magukra vállalt számos nézőpont (a többféle lehetséges szerep egymásra is ható) megjelenítésével, alapvetően színészi erejükkel, játéktapasztalatuk virtuóz sokszínűségével hatnak, ezzel húznak be az előadásba. Kovalik és Balázs Zoltán előadását emellett a gyermekjátékok tisztaságára emlékeztető felelős és állandó jelenlét is rokonítja. De egybecseng a két előadásban az artisztikusan míves megoldások mellett szimultán jelentkező közérthető (plebejus) humor is.

 

Fotó: Dusa Gábor

 

A maraton szó ugyanakkor nemcsak kósza metafora a Maladype produkciója mellett: az előadást követő közönségtalálkozón pejoratívan szóba kerülő sportos versengés a szerepekért egész más minőséget ölt, ha megértjük: a játszóknak potenciálisan legalább két, két és félszer annyi lehetséges jelenet-interpretáció van a tarsolyukban azon felül, amit egy adott előadáson láthatunk. Az alkalomról alkalomra kiválasztott jelentekből összeálló két és fél, három óra így is kivételes fizikai állóképességet igényel. Ez alatt tehát elsősorban magukkal küzdenek a színészek, saját teljesítő képességük határait feszegetik: akár egy maratoni futó.
Ezzel együtt, remélem, sor kerül egyszer az igazi Leonce-maratonra is, amikor megmutatják az összes jelenetet. Ez a néző számára is egyértelmű helyzetet teremthet: egy két-három estén eljátszott teljes változattal saját befogadói teherbíró képességét is próbára teheti. Ekkor nem csupán csemegézhet a Maladype kínálta étlapról, hanem – egy szellemi lucullusi lakoma kockázatát vállalva – az egész menüt végig kell ennie.

Én is úgy és akkor térnék vissza bővebben az előadásra, ha maratoni nézők sorába lépve, az összes jelenetet láttam.

 

 

Büchner: Leonce és Léna

 

Fordította: Thurzó Gábor

Versbetétek: Rónay György

Dramaturg: Góczán Judit

Ütőhangszerek: Mogyoró Kornél

Díszlet és jelmez: Gombár Judit

Produkciós vezető: Demeter Andrea

Rendező: Balázs Zoltán

Szereplők: Bakos Éva, Fátyol Hermina, Fátyol Kamilla, Simkó Katalin, Orosz Ákos, Papp Zoltán, Páll Zsolt, Tompa Ádám