Világvárosi fesztivál

2011. augusztus 1–31.: Metropolis Biennálé, Koppenhága

A koppenhágai Metropolis – bár alcíme úgy hangzik, hogy „a városi művészetek fesztiválja” – nem csupán művészeti seregszemle, hanem egyszersmind laboratórium is, s e kettős vállalkozás a „kreatív város fejlesztését” fogalmazta meg célkitűzésként.
Nánay Fanni | 12. 03. 2.

A Metropolis szervezője a Koppenhágai Nemzetközi Színház (Københavns Internationale Teater, KIT), amely valójában nem is színház, hiszen sem épülettel, sem társulattal nem rendelkezik, s így sokkal inkább egyfajta produkciós ügynökségnek tekinthető. A Metropolis Fesztivál és Laboratórium egy 2007-ben indult tízéves projekt, egy évtizedre biztosított központi támogatással (ami szinte elképzelhetetlen luxusnak tűnik az aktuálpolitika és a kormányzó párt szeszélyei nyomán éles fordulatokat produkáló magyar kultúratámogatási rendszer felől nézve), így a szervezőknek lehetőségük nyílik arra, hogy hosszútávú, egymásra épülő projekteket kezdeményezzenek és valósítsanak meg. A Metropolis a 2007 és 2017 között megvalósuló programok és tevékenységek során mindvégig szorosan együttműködik a városvezetéssel és a várostervezőkkel, a művészeti kezdeményezések gyakran építészeti, urbanisztikai távlatokat is nyitnak, ugyanakkor egy-egy ambivalens megítélésű, előítéletekkel küzdő vagy rehabilitálás előtt álló városrész nem egyszer a művészek segítségét veszi igénybe a lakosokkal való kommunikáció során. A Metropolis azonban mindenekelőtt művészeti eseménysorozat, amelynek keretében olyan (elsősorban előadó-művészeti) projekteket láthatnak az érdeklődők Koppenhága közterein és különböző rendhagyó helyszíneken, amelyek egyes épületeket, tereket, utcákat helyeznek művészeti kontextusba. „A város egyszerre válik az alkotás keretévé, alanyává és tárgyává” – foglalja össze hitvallását a fesztivál.

 

metropolis-4

 

A Metropolis egyik különlegessége és erőssége, hogy a páratlan években megrendezett fesztiválok és a páros években szervezett laboratóriumok szervesen összekapcsolódnak, illetve egymásra épülnek. A laboratóriumok konferenciáknak, alkotói találkozóknak, műhelymunkáknak, művészeti kísérletezéseknek adnak teret, amelyek során művészek, építészek, várostervezők és döntéshozók különböző szinteken működnek együtt. Másfelől viszont a következő év fesztiválprogramjának nem egy produkciója a laboratórium alatt kezd el formálódni, s egy évvel későbbre nyeri el végső formáját.

A külföldi és hazai alkotókat és alkotásokat egyaránt felvonultató fesztivál 2011-es programjának kiemelkedő eseményét jelentette a Ciudades Paralelas (Párhuzamos városok) nemzetközi projektsorozat három részének koppenhágai vendégeskedése. A Rimini Protokollból ismert svájci Stefan Kaegi és az argentin Lola Arias kezdeményezésének alapötlete, hogy a kisebb projektek mindegyike hétköznapi, funkcionális tereket használ: az alkotók szerint e helyek gyakran szinte észrevétlenek vagy érdektelenek maradnak a városlakók számára, pedig nélkülük elképzelhetetlen lenne az urbánus közeg. A világ minden táján megtalálható helyszínek egymással párhuzamosan léteznek, „univerzális szabályok szerint jönnek létre és funkcionálnak, mégis mindenhol sajátos, helyi jelleget öltenek”.

A Ciudades Paralelas projekt megvalósítására Kaegi és Arias nyolc művészt kért fel. Az alkotók maguk választották ki azokat a városi helyszíneket, amelyeket sajátos urbánus jelenségként kívántak vizsgálni, valamint a művészi eszközöket, amelyek segítségével a helyszínek által felvetett kérdéseket feldolgozták. A nyolc helyszín a következő volt: gyár, bevásárlóközpont, hotel, pályaudvar, könyvtár, bíróság, lakóépület, háztető. A teljes „túra” ez idáig négy városban (Berlin, Buenos Aires, Varsó, Zürich) valósult meg, s mindenhol a projekteknek a helyi viszonyokra adaptált változatát láthatta a közönség. A sorozat egyes részei azonban önálló darabokként is „szerepelnek” különböző fesztiválokon – a Metropolis a hotelben, a könyvtárban és a pályaudvaron zajló projekteket mutatta be.

 

metropolis-1

 

Lola Arias Hotel maids (Szobalányok) c. alkotásának minden esetben szálloda ad helyet, s a – többségében gazdaságilag kedvezőtlenebb helyzetben lévő országokból a nagy világvárosokba érkező – hotelalkalmazottak életébe enged betekintést. Arias – Kaegi felkaroltjaként cseppet sem meglepő módon – a dokumentarista színház eszközeit használja: interjúkat készít a szobalányokkal (akik között fiatal férfiak is akadnak), majd a szobákba a nyilatkozatokra reflektáló installációkat helyez el, amelyeknek részét alkotja a „szereplők” szerkesztett „vallomása” is, meghallgatható vagy elolvasható formában. A nézők egyenként járják végig a hotelszobákat.

A rendező a koppenhágai projekt helyszínéül egy központi fekvésű, patinás, ám korából adódóan némiképp „elöregedett” szállodát választott. A forgóajtón belépve, a recepciónál egy kulcscsomót kapunk, majd a szűk lifttel felmegyünk az első emeletre. Az egyes szobákban más-más módon „mondják el” nekünk a szobalányok a történetüket, méghozzá úgy, hogy szobáról szobára egyre inkább bevonódunk a szálloda és az alkalmazottak világába. Az első ajtó mögött még mindent úgy találunk, ahogy egy hotelszobába való első belépéskor szokás (megvetett ágy, pedánsan kikészített törülközők, rend), csupán az asztalon fekszik egy gépelt papírlap, amelyen egy Indiából érkezett szobalány történetét olvashatjuk (ez az egyetlen szoba, ahol nem audióeszközök segítségével ismerhetjük meg az adott alkalmazott életét). Az írás utolsó mondata felfed egy „rejtekhelyet”: a szoba falát díszítő festmény mögött egy csomag fényképet találunk, amelyekről egy indiai lány és családja néz ránk. A következő szobában már installáció fogad: az ágyon hatalmas ágyneműkupac, a tévéből pedig egy lengyel lány szól hozzánk, aki (saját élettörténete mellett) elmeséli azt is, hogy 8 percet kapnak arra, hogy egy szobát rendbe tegyenek – ugyanennyi időt tölthetünk mi is egy-egy szobában... A következő helyszínen egy fiatal dél-afrikai férfi szavait halljuk iPodon keresztül, miközben a falakon függő, valamint az éjjeliszekrényt és az asztalt díszítő fényképeken látjuk őt. Ezt követően egy román fiú szobájába lépünk, amely fenyőfákkal van „teleültetve”, a fürdőkádban pedig két pisztráng úszik. A fiú szavai hangszóróból szólnak hozzánk, s – akárcsak az installáció – mély honvágyáról tanúskodnak. Az utolsó szobában egy lett szobalány mesél magáról, a projektor a plafonra vetíti a képét, amelyet csakis úgy látunk, ha lefekszünk az ágyra, vagyis a lehető legközvetlenebb fizikai kapcsolatba kerülünk a szobalányok munkájának eredményével. Az öt, őszinteségével megérintő történet után nem a főbejáraton hagyjuk el a hotelt, hanem a személyzeti bejáraton kísér ki minket az egyik szereplő.

Ant Hampton és Tim Etchells The Quite Volume (Halkkönyv) c. projektjét a koppenhágai egyetemi könyvtár olvasótermében, kettesével tapasztalhatták meg a nézők. Kapunk egy-egy iPodot, és beülünk a könyveikbe vagy laptopjaikba mélyedő olvasók közé. Asztalunkon pár kötet hever, fülünkbe pedig egy férfihang suttog (hiszen a könyvtárban suttogni illik…). Utasításai nyomán egyfelől alaposabban megfigyeljük a környezetünket, másrészt hol az egyik, hogy a másik könyvbe olvasunk bele. A különböző könyvekből választott – elsőre randomnak tűnő – részletek, a könyvtár sajátos közege, valamint maga az olvasás egyre inkább egységbe rendeződik, a magányos tevékenységet pedig a projekt egyes pontjain megosztjuk a „párunkkal”.

Mariano Pensotti Sometimes I think, I can see you (Néha azt hiszem, hogy látlak) c. projektje szintén az irodalmat, ám nem a könyvek lapjain élő, hanem a „születésben lévő” irodalmat állítja középpontjába. Az alkotó négy helyi írót kér fel a közreműködésre, akiket egy-egy laptoppal és pár „játékszabállyal” ellátva kiültet egy forgalmas pályaudvarra. Az íróknak folyamatosan az előttük zajló életre, a pillanatnyi eseményekre reflektálva kell írniuk, s amit írnak, azonnal megjelenik az ugyanazon térben kifüggesztett hatalmas kivetítőn, vagyis szavaik, mondataik, rímeik mintegy a reálszituáció „feliratozásává” válnak. Pensotti minden alkalommal négy különböző stílusban alkotó írót kér fel a közreműködésre (Koppenhágában egy női novellista, egy költőnő, egy szatirikus prózában alkotó férfiíró és egy fiatal slam poetry-sta vett részt), így ugyanazon helyszínre és közegre, ugyanarra a tömegre négy különböző irodalmi reflexió születik.

 

metropolis-5

 

A Párhuzamos városok projektjei szinte észrevétlenül ráveszik a nézőket arra, hogy elég időt töltsenek egy-egy helyszínen ahhoz, hogy – akár csak minimális mértékben – megváltozzon a helyről alkotott képük, máshogy tekintsenek az adott közegre. Az alkotók célkitűzése szerint ily módon ösztönzik a közönséget arra, hogy szubjektíven tapasztalják meg az anonim tömegek számára épült helyszíneket.

A Metropolis a rendkívül erős külföldi programkínálat mellett minden évben a hazai művészeknek is bőséges alkalmat nyújt a kísérletezésre és bemutatkozásra. A 2011-es fesztivál legizgalmasabb dán projektje a Wunderkammer társulat No known cause (Ismert ok nélkül) c. produkciója volt, amelynek a Carlsberg-gyár egyik használaton kívüli épülete adott otthont. A társulat az egykor sörfőzésre használt csarnokban – a Carlsberg-gyár épületeinek és udvarainak labirintusán belül – megalkotott egy másik labirintust, ezen halad végig a közönség az előadás során. A fehér, ablaktalan folyosóról számtalan ajtó nyílik, ám ha belépünk az egyik szobába, onnan kilépve már nem a korábban elhagyott helyiségbe jutunk vissza, mivel időközben a tér kitágul vagy összeszűkül, vagy „csupán” teljesen megváltozik a hely berendezése. A korábbi folyosó helyén kórházi szobát találunk, az előbb még aktákkal telepakolt irodába visszatérve viszont egy szűk folyosón találjuk magunkat, amelynek ráadásul a végtelenbe vész a (vetített) vége. A „valóság” különböző síkjai szintén egymásba csúsznak: egy kisfiú fut felénk a vetítővásznon látható hosszú folyosón, minden egyes ajtón benézve, hogy végül a valós térbe nyíló ajtón lépjen be – méghozzá rendkívül pontos tempóban ahhoz, hogy a vetített és a valós síkok összeérésének illúzióját keltse. Ahogy fokozatosan elveszítjük tájékozódásunkat a térben, ugyanúgy elveszítjük a történet fonalát is. Az idősíkok összemosódnak, így a viszonylag egyszerű történet (egy fiatal, a felnőttkor küszöbén álló fiú képtelen szembenézni rémálmaival, dilemmáival, tetteivel és azok következményeivel) összekuszálódik, a helyzet kiúttalansága és abszurditása Kafka műveinek atmoszféráját idézi.

Az Intervals c. előadás többszörös nemzetközi együttműködésben készült produkció, hiszen a brit-német Urban (Col)Laboratory és a francia-dán Giraff Graff kollektívák összefogásából született. Az előbbit Helen Stratford építész és Diana Wesser előadóművész alkotja, az utóbbit pedig a felváltva Koppenhágában és Párizsban élő Camilla Graff hozta létre, s azzal a két ország kortárs előadóművészete közötti híd szerepét kívánja betölteni. A produkció egyfelől igyekszik megragadni a mindennapi élet ritmusát – ebből fakad a helyszínválasztás (metrómegálló), másfelől pedig az alkotók a kutatás- és folyamatalapú alkotáson keresztül közvetlenül kívánnak reflektálni a városra és megszólítani az adott városrész közösségét. Céljuk, hogy „láthatóvá tegyék a helyszínek performatív struktúráját, felfedjék a rejtett kapcsolatokat és a szinte észrevétlen tevékenységeket”.

 

metropolis-3

 

Az Intervals egy időutazás, ahol a néző maga választhatja meg utazása irányát. A résztvevők előbb eldönthetik, hogy a belváros három metrómegállója közül melyiken szeretnék megtapasztalni az audiósétát, majd a fesztivál honlapjáról a projektet megelőző 24 órában letölthetik a helyszínhez tartozó hangfile-t, ám ebben az esetben ismét döntés előtt állnak: választhatnak a ’jövő’ és a ’múlt’ audiósétája között. Az alkotók flash mob-alapú projektként határozzák meg az Intervals-t, egyfelől mivel az adott időpontban és adott helyen megjelent résztvevők a helyszínen már semmiféle élő instrukciót vagy információt nem kapnak, másfelől pedig a letöltött file-ban kapott utasításokat követve a „közönség” tagjai nem csupán nézőtársakká, hanem a többiek számára szereplőkké is válnak.

A metrómegálló bejáratához érve már jó pár embert látni, ahogy okostelefonjaikat és iPodjaikat készenlétbe helyezve várakoznak, majd a korábban kapott utasítás szerint pontban 17h-kor elindítjuk a letöltött felvételt, amelyen egy női hang utasításait halljuk. Az instrukciók egyrészt helyváltoztatásra és apróbb cselekvésekre szólítanak fel: sétáljunk körbe a metrólejárat körül, keressünk egy pontot, ahonnan szemügyre vehetjük a környéket, menjünk le a metróba, érintsük meg a lépcső korlátját, lehunyt szemmel támaszkodjunk a falnak, stb., másfelől pedig szemlélődésre, gondolkodásra szólítanak fel. Ez utóbbi reflexiók vezérfonala (a választott file-tól függően) a helyszín múltja vagy jövője feletti merengés kíván lenni. E narrációk sajnos nem alkotják a projekt legerősebb oldalát, pedig az ismertető szerint az alkotók helyi lakosokat, turistákat, építészeket, urbanistákat, történészeket kérdeztek a helyszín (feltételezett vagy ismert) múltjáról és jövőjéről, s ezen interjúkból állították össze a narratív részeket. A diszkrepancia oka talán abban kereshető, hogy a többségében objektív megszólalásokkal igyekeztek szubjektív, sőt nagyon is bensőséges érzelmeket kiváltani, s így némiképp a közhelyesség csapdájában estek. Pedig a helyszín szokatlan megtapasztalása, a kommentálatlan háttértörténetek meghallgatása már önmagában egy rendkívül erős élményt nyújt, amelyhez hozzájárul az akció flash mob-jellege is. Mivel a résztvevők egyénileg (és egymáshoz képest óhatatlanul némi időeltolódással, fáziscsúszással) járják végig az utat és hajtják végre a mikrocselekvéseket, ezért nem csupán a külső szemlélők, hanem egymás számára is „performatív elemmé” válnak. Ennek egyik leglátványosabb példája, amikor azt az instrukciót követve, hogy szokatlan módon utazzunk a mozgólépcsőn, a lépcsőn ülve haladok felfelé, s közben látom nézőtáraimat, ahogy háttal állva, fél lábon vagy egyéb rendhagyó pózban utaznak előttem és mögöttem a mozgólépcsőn.

A belga Circ'ombelico társulat új cirkuszi előadása nem épül be annyira szervesen a választott városi helyszínbe, mint a Metropolis 2011 más programjai, hanem „csupán” – akárcsak egy hagyományos vándorcirkusz – kis időre „letelepszik” a város egy forgalmas pontján. A Circ’ombelico azonban nem állított fel hatalmas cirkuszi sátrat, hanem csupán a kamionjuk hátuljából „nőtt ki” egy kis ponyvaépítmény.

 

metropolis-2

 

A társulat neve olaszul Köldökcirkuszt jelent, közönségük pedig leereszkedik a kamion gyomrába. A jármű rakterében található a kisméretű nézőtér, a sátorrész pedig a játék tere. A szűkösségből az alkotók erényt kovácsolnak, illetve az előadás fő mozgatórugója éppen e szűk tér kitágítása az új cirkuszi akrobatika eszközeivel. Emellett az alkotók zseniálisan építik be produkciójukba a néma burleszkfilmek poétikáját és (ön)iróniáját.

Az előadás címe – Da/Fort – Freud egyik alapfogalmára utal, amellyel a gyermekkori „eltűnik–visszajön” vagy „látom–nem látom” játékot írja le – ennek megfelelően a szereplők hol eltűnnek, hol váratlanul felbukkannak a szűk térben, ahonnan kisebb-nagyobb ajtók, rések, fiókok nyílnak. A kezdőkép alapján természetesen a néző még mit sem tud a kamionbelső rejtett dimenzióiról, a mintegy 3m x 3m alapterületű térben, az apró színpad két sarkában ül egy nő és egy férfi (Iris Carta és Jef Naets), egyforma (kötött) artistamezben, a nő szorgalmasan köt, a férfi pedig engedelmesen tartja két kezén a fonalat. A végeérhetetlen sál válik később az előadás egyetlen kellékévé, az akrobatamutatványok apropójává és segédeszközévé. A sálon kívül viszont az előadók kizárólag a saját testüket és a teret használják: a mintás tapétás falba észrevétlenül belesimuló, ki-becsapódó ajtókon keresztül eltűnnek és visszatérnek, mindig a legváratlanabb helyen felbukkanva és hihetetlen rövid idő alatt egyik nyílástól a másikig érve. A hely szűkössége még abban sem akadályozza meg őket, hogy bemutassanak egy levegőakrobata mutatványt, a padló ekkor lesüllyed és a szűk térben még az így „nyert” egy méter is szédítő mélységnek tűnik. Az új cirkusz „íratlan” szabályaival ellentétben a produkcióban állatszám is szerepel, igaz, hogy csak egy kisméretű keverék kutya előadásában, aki ugyanúgy váratlanul bukkan fel és tűnik el a rejtett csapóajtókon keresztül, mint a gazdái.

 

A szerző részvételét a fesztiválon, valamint a cikk megszületését a Danish Arts Council, a KIT és a Dán Kulturális Intézet támogatta.

metropolis-logo-kicsi