Könnyed egzotikum

VII. Shakespeare Fesztivál: Shakespeare: Szentivánéji álom – Yohangza Theatre Company (Dél-Korea); Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok – Rusztaveli Nemzeti Színház, Grúzia

A VII. Shakespeare Fesztivál programjában, egymást követő két este két „egzotikusnak” ígérkező előadást láthatott a közönség Gyulán. A Yohangza Társulat Szentivánéji álom-produkciója a shakespeare-i tündérvilágot ültette át a koreai folklórba, a tbiliszi Rusztaveli Színház Vízkeresztje pedig a grúz ritualizált színjátszásba igyekezett betekintést nyújtani.
Nánay Fanni | 11. 07. 25.

A koreai társulat előadásának bemutatójára 2002-ben került sor Szöulban, s azóta mintegy húsz országban turnéztak a produkcióval, jelentő sikereket aratva. A lelkes elismerést a gyulai közönségtől is megkapták az alkotók, s bár az előadás több szempontból is figyelemreméltó, a habkönnyű, sok helyen kommerszbe forduló produkció számára mégis az garantálta a biztos sikert, hogy a rendező a koreai színházi formából „kinyert” egzotikumot a nyugati néző számára is egyszerűen fogyasztható termékké alakította, s mindezt megspékelte a kerékbetört magyarsággal elmondott idézetek túlságosan is gyakran használt poénjával.

Ugyanakkor tagadhatatlanul izgalmassá tette az előadást egyfelől a shakespeare-i történet erőteljes átírása, a koreai mitikus folklórral való átitatása, másfelől pedig a keleti színház olyan jellegzetes eszközeinek használata, mint az akrobatikus mozgásformák, a tánc, a hangutánzó effektek és a rituális dob, végül a jellegzetes arcfestés és jelmezek.

Shakespeare „koreaisítása” a történet szintéjén kezdődött. A rendező, Yang Jung-Ung teljes egészében kihúzta az előadásból a „történeti” vagy „realista” szálat, nem jelenik meg benne se Theseus, se Hippolyta, se Egéus, a mesteremberek melléktörténete is hiányzik, sőt még a szerelmesek sem hús-vér emberek, hanem a négy égtáj csillagai. A Szentivánéji álom tündéreit Yang a koreai folklór és tündérmesék „dokkabi”-jaival helyettesítette. A dokkabik – a világ minden folklórjában előforduló természeti szellemekhez hasonlóan – egyszerre félelmetes, humoros, groteszk alakok, akik megtréfálják a rossz embereket, és segítik a jókat.

A Yohangza Társulat előadásban a dokkabik legfőbb ura nem a szellemek királya, hanem királynőjük (Dot), aki megbünteti férjét (Gabit) hűtlenségéért. A rendező nem csupán az uralkodópár két tagja közötti hatalmi viszonyokat változtatta meg, hanem egyenesen felcserélte a Shakespeare által megírt két szerepet: a tündérkirálynő utasítja szellem-szolgáját, hogy megkeresse a bűvös virágot, ő igazgatja a szerelmesek sorsát, s végül vet bűbájt férjére, aki a varázslat hatása alatt beleszeret egy disznóvá változott, a szellemek elriasztása végett saját vizeletével bekent gyógynövénygyűjtő vénasszonyba.

A koreai előadásban Puck is némi változáson megy keresztül: a dokkabi királynő kisöccse, Duduri valójában iker-szellem, a két démon pedig nem csupán a többi dokkabival és az erdőbe tévedt emberekkel, hanem egymással is folyamatos tréfát űz. Arcuk (a tündérkirályéhoz és -királynőéhez hasonlóan) fehérre festett, grimaszaik eltúlzottak, gyakran „fejtől-lábtól” egymásba kapaszkodva, mindegy önmagukat egy személyben letükrözve jelennek meg.

Az előadás értelmezése szerint a négy szerelmes a koreai asztrológia négy csillaga: Hang (Lisander) a keleti, Beok (Hermia) az északi, Ru (Demetrius), a nyugati, Ik (Helena) pedig a déli csillag, amelyek egyetlen éjszaka erejéig a földre szállnak. Jelmezük színei szimbolikus jelentést hordoznak, mindenekelőtt az egyes szereplők jellemére utalnak, ugyanakkor kiemelik a köztük feszülő vonzásokat és taszításokat, amelyek egymáshoz rendelik a párokat. Beok köntöse a szépség és szerelem színében pompázik: piros, párja, Hang viszont kék ruhát visel – a koreai kultúrában a piros és a kék a jin-jang kettősségét szimbolizálja. Ik felsőruházata sárga, ami a tekintély, a vagyon és a szerencse színe, s bár a lány mindezzel az adománnyal az álom előtt még nem rendelkezik, annak során szert tesz rájuk. Párja, Ru zöld köntöst, a hűtlenség színét viseli, az éjszaka azonban megváltoztatja rossz jellemét. Amint a szerelmesek belépnek az álomba, levetik felsőruházatukat, ami alatt egyszerű, fehér jelmezt viselnek – így hasonlóvá válnak a szintén fehérbe öltözött dokkabikhoz. A koreai buddhizmusban a fehér a természettel való azonosulás színe, a szerelmesek tehát az álom idejére elmerülnek a természet és a dokkabik világában.

Az előadásban használt színpadi elemek erőteljesen merítenek a koreai színházi hagyományokból. A 20. századot megelőzően e színház jellegzetes formáját a határozott történetvezetést és drámai helyzeteket nélkülöző performatív események (tánc, sámánrítus, cirkusz) láncolata jelentette, s e műfajra egyszerűen a „játszás” szót használták. A Szentivánéji álom szereplői is időről időre tánccal, énekkel, pantomimszerű némajátékkal szakították meg a történetmesélést.

Ugyancsak a koreai (illetve nagyobb általánosságban, bizonyos keleti) előadásfajták fontos eleme a színpadi eseményeket dobokon és egyéb ütőhangszereken (xilofon, tikfa) kísérő zene, amelyet maguk a szereplők szólaltatnak meg élőben. A Szentivánéji álom színészei – amellett, hogy a történet egy-egy figuráját alakították – felváltva ültek le a háttérben álló hangszerek mellé, hogy az előadás zenei és hangkulisszáját szolgáltassák, máskor pedig egy emberként perdültek táncra. A koreai előadás legnagyobb erényét kétségtelenül a szereplők e sokoldalúsága jelentette.

A grúz Rusztaveli Színház nem először vendégeskedett Gyulán, 2006-ban Hamlet-előadásukat mutatták be a Shakespeare Fesztiválon, amelyet – akárcsak az idén látható Vízkeresztet – Robert Szturua rendezett. Szturua több mint húsz éve áll a tbiliszi Rusztaveli Színház élén, s életében majd’ húsz Shakespeare-előadást vitt színre – világszerte. Egy interjújában a „grúz színház dinoszauruszának” nevezi saját magát, s sajnos Vízkeresztje nem cáfolja önkritikus megállapítását.

Szturua láthatólag többet tud kezdeni Shakespeare tragédiáival, mint komédiáival – valószínűleg nem véletlen, hogy választása a Vízkeresztre, az angol drámaíró legkomorabb és legambivalensebb vígjátékára esett. A 2006-ban látott Hamlet – minden következetlensége és felszínessége ellenére – a drámai szituációnak és a főhős személyének izgalmas interpretációját nyújtotta, a Vízkereszt esetében azonban semmiféle egyedi vagy előremutató értelmezésről nem beszélhetünk.

A színpadkép teljességgel esetleges: jobb oldalt a játékteret félig eltakaró lepel lóg, a háttérben egy sehová nem vezető csigalépcső indul a magasba, az enyhén megdöntött színpadközép peremén pedig az előadás végére szomorúan leeresztő lufik és világító szarvú (?) bárányok sorakoznak. A jelmezek egyszerre próbálnak meg elegánsak és korhűek, ugyanakkor (kifürkészhetetlen okból) szedett-vedettek lenni, mindez egyes szereplők esetében kiegészül némi indokolatlan bohócjelleggel is (pl. Keszeg Andor sárga haja vagy Böffen Tóbiás pirosított orra és arca).

Az előadás bőségesen kihasználta a vígjátékban rejlő olcsó poénlehetőségeket (elsősorban a Böffen Tóbiás – Keszeg Andor – Mária – Malvolio négyes jeleneteiben), teret adott a végletekig eltúlzott drámai pátosz eljátszására a szerelmeseket alakító színészek számára, mindezeken túl egy sokkal inkább hajmeresztő, semmint újító vagy legalább újszerű párhuzamot vont a darab címe és a katolikus vízkereszt ünnepe között. A darab címe semmiféle összefüggésben nem áll az általa idézett ünneppel, az alcím pedig – s ebben viszonylag egységesnek tekinthetők a különböző irodalomtörténeti vélekedések – arra utal, hogy Shakespeare ez esetben nem helyezett túlzottan nagy hangsúlyt a címválasztásra, a dráma kaphat akár más címet is. Szturua viszont a vízkereszt katolikus ünnepéből indul ki színpadi világának megalkotásakor.

A kezdőképben Józsefet és Máriát látjuk, a férfi szavak nélkül udvarol az asszonynak, a magasból pedig egy angyal ereszkedik alá, hogy Mária tudtára adja kiválasztottságát. Az angyal azonban hirtelen kiesik szerepéből, ledobja szárnyait, és Orsinóvá változik, innen indul a shakespearei szöveg. Az előadás szerint a reménytelenül szerelmes herceg egyik hiábavaló (hiszen szerelmi gyötrelmét feledtetni nem tudó) elfoglaltsága a színjátszás – így a drámai cselekményt időről időre megszakítja különböző bibliai jelenetek (Szűz Mária fogantatása, Betlehembe vándorlás, három királyok látogatása) „kedvtelő” eljátszása. Az angyalszárnyat Viola-Cesarióra ruházza a herceg, amikor az Olíviához indul – a gesztus túlságosan is jól értelmezhető, ugyanakkor se korábban, se később semmiféle más „átjárás” nincs az előadás shakespearei és a bibliai „szála” között (pedig az esetleg indokolná a párhuzam létjogosultságát). Az előadás záróképében a színpad alól nyíló lépcsőn Krisztus felcipeli keresztjét, amire a korábban csendőrt és hercegi szolgát alakító szereplők fel is feszítik őt, s a rendező e teljességgel értelmezhetetlen momentummal zárja az előadását felépítő motiválatlan és indokolatlan cselekvések sorát.

Szturua egy korábbi interjújában azt nyilatkozta, hogy „a grúzok számára a színház költészet, a színpadon nem szeretnek realisztikus, naturalisztikus előadásokat látni. Ünnepet, rituális színházat várnak.” Ám míg a Hamletben többé-kevésbé megvalósult a szertartás, a kollektív szellemidézés, a Vízkereszt esetében a keresztény rituálé – bármennyire is igyekezett a rendező mindent kifacsarni a darab címe által nyújtott párhuzamból – nem született meg a színpadon.

 

 

Shakespeare: Szentivánéji álom

 

Díszlet: Yun-Soo Lee, Eun-Kyu Lee

Jelmez: Myoung-Ah Lee

Zenei szerkesztő: Eun-Jung Kim

Koreográfus: Yun Lee Jung

Rendező: Yang Jung-Ung

Szereplők: Sang-bo Kim, Jung-Yong Jeon, Jin-Gon Kim, Seung-Hae Nam, Woo-Keun Jung, Su-Yeon Jeong, Hae-Kyun Cheong, Ji-Youn Kim, A-Young Jeong

 

Helyszín: Vár, Gyula

Idő: 2011. július 14.

 

 

Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok

Rusztaveli Nemzeti Színház (Grúzia)

 

Díszlet: Gogi Alexi-Meskhishvili

Zene: Gia Kancheli

Rendező: Robert Szturua

Szereplők: Levan Khurtsia, David Gotsiridze, Zviad Papuashvili, Temur Tchitchinadze, Vano Gogitidze, Nika Katsaridze, Goga Barbakadze, Zaza Papuashvili, Goga Gvelesiani, Lela Alibegashvili, Nino Kasradze, Nana Khuskivadze, Tristan Saralidze, Irakli Macharashvili

 

Helyszín: Erkel Ferenc Művelődési Központ, Gyula

Idő: 2011. július 15.

 

 

Más is látta:

Nánay István: Fesztiválportékák


KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK