Panasznap

Kortárs Drámafesztivál, 2008: Maja Delak: Expensive Darlings

A Trafó homlokzati üvegvitrinjeiben a ház aktuális programját plakátok hirdetik. Az egyiken a Kortárs Drámafesztivál két leginkább „táncos", külföldi produkciója osztozott: a kitűnő kanadai Dave St-Pierre Egy kis gyöngédséget a francba is! és a szlovén Maja Delak Expensive Darlings című munkája.. Delak előadásának szenvedő tanújaként eleinte hosszasan gondoltam arra, hogy ez az „egy lapra" dolog egy kicsit azért túlzás. Bő húsz perc után kicsit kezdtem máshogy gondolni, de csak kicsit és nem nagyon hosszan.
Halász Tamás | 08. 12. 2.

Expensive Darlings, eredeti nyelven Drage drage - magyar cím nem került, amit nem is csodálok: érdekes viszont, hogy a szlovénban és a magyarban azonos a kettős értelem, s még a szavak is kísértetiesen hasonlítanak egymásra: Drage drage azaz Drága drágák. Az egyik drága a szeretettséget, a másik a prózai árfolyamot jelöli. Magyarul, így egy kissé suta lenne - az angol köztessége nem tűnik rossz választásnak, éppen csak ismerni kell hozzá a nyelvet.

Szlovén táncot Magyarországon nem túl sűrűn látni (nem meglepő azonban, hogy a remek, vonzó kis állam táncéletéről lehetnek a leggazdagabb benyomásaink a jugoszláv utódállamokéi közül - látni pedig lenne mit: Szkopjétől Belgrádig, Zágrábig léteznek, dolgoznak társulatok. Más kérdés, milyen körülmények között). A Glej, a Betontanc vagy Teatr Mladensko izgalmas, érdekes előadásainak képei merülnek fel bennem, ha magyar földet megjárt szlovén csapatok vendégjátékaira gondolok az elmúlt bő évtizedből, s számos továbbié, amelyekhez külföldön volt szerencsém.

Maja Delak jóvoltából kortárstánc-közérzeti produkciót láthattunk, melyről azt olvashatjuk előzetesen: „a szlovéniai kortárs tánc kvázi-intézményes formáinak visszásságait és nehézségeit vizsgálja. A koreográfus hat táncost és színésznőt hívott meg a táncművészet iránti elköteleződés különböző, egymás mellett létező formáinak és a kortárs tánccal kapcsolatos eltérő vágyak bemutatására" és így tovább. Előadás-koncepciónak ez nagyjából annyira vonzó, mint egy kiadós séta a szöges ágyon, beszélgetni azonban izgalmas lehet róla. No és persze előadássá is lehet formálni, ám ahhoz földöntúli képességek szükségesek, pozitív példával később még visszatérünk.

Térségünkben - kivált a mai, az eddigi nehéznél is nehezebb időkben - nem egyszerű (kortárs) táncművészként létezni. Ennek ellenére minden elképzelhető mértéket felülmúló számú a bemutató, egyre-másra alakulnak új társulatok, a vendégjátékok tömege szinte követhetetlen. A minőség, a közönségkereslet - nos, az egy másik kérdés.

A szlovén előadás első húsz perce a legcinikusabb énünket aktiválja. A játékteret tíz felénk fordított kamera választja el a nézőtértől: a monitorok különböző szögekből láttatják a játékteret. A képüket nagyjából az első négy-öt sor tudja kivenni. A hat játékos lassan lép akcióba: első nagyobb jelentőségű akciójuk, hogy egyenes vonalba rendeződve, felénk fordulva ugrálni kezdenek, amíg el nem fogy a szufla. A kínosan hosszú jelenet alatt Rowan Atkinson gyilkos humorú Fekete Vipera-sorozatának egyik epizódjában találtam meg e kép kísérteties párhuzamát: a középkori angol királyi udvarban ünnep készül, s a sztár-mutatványosok mind lemondják a részvételt. Jön, aki jut. A nemes publikum egymásra borulva alszik a produkció alatt, az ugrándozás végeztével valaki megjegyzi: „pedig milyen jó kritikákat kaptak."

 

 

delak-fekvo

 

A Trafóban nem aludt senki, feszült mocorgást lehetett hallani, fojtott szentségelést. Delak előadásának első harmada egyszerűen lesújtó volt: a színen őgyelgő, motozó előadók helyett a plafont bámulni szédítően izgalmas opciónak kínálkozott. Egy táncosnő négykézlábra ereszkedve, teli tenyérrel a táncpadlót nyekergette-horzsolta. Másikuk körben kezdett futni. Sutácska, érdektelen, közhelyes mozdulatok, gyakorlatok jegyében araszolt az idő, míg aztán valami mikoro-csoda történt. Hogy Delak a kifárasztásra játszott, vagy épp, az „úgy kell nekik, erre minek közpénzt áldozni" álláspont felerősítését állította be célként, nem tudom. A játék mindenesetre átcsapott elevenbe, lassan ébredezni kezdett a közönség.

A színre szemérmes úttörőtitkár küllemű, fehér inges, kék szoknyás hölgy lépett: a tolmács, aki az egyre intenzívebb szóbeli közléseket fordította (ezeket magyarul a falra is kivetítették). A megéledő formáció párhuzamos kalandokba kezdett. Egyikük hatalmas fekete hajkoronával, uszályszerűen a földre omló, fekete lapszoknyában, fekete melltartóban vonult be a térbe. Ő lenne a „kortárs tánc története", mint ígérték? Formára az expresszionista táncúttörőnőkről fennmaradt archív képeket idézte: Ruth St. Denis a zivatarban. Groteszk élcek, felszíni idétlenkedés, közönségre fogott, makett géppisztolyok - mint egy maoista népopera nyitóképében -, szájba öntött víz és arcra csurgatott méz, alsóneműbe potyogtatott, mozgás közben csörgő aprópénz, showtáncos képek és még mi minden, amit az ember már a színházból kilépve is elfelejtett. Delak produkciója - kizárólag tetőpontjain - a hazai mezőnyből Hód Adrienn világát idézte. De azért micsoda különbség.

A szövegek aztán: elszónokolt tanúságtétel „az én ideális táncprodukcióm" témakörében - írta Maja Delak. Pontos számokra nem emlékszem, de nagyjából hitelesen igyekszem: négy hónap próbaidő, havi háromezer euró fizetés, bemutató a színház nagytermében, a premier után egy hétig minden nap előadás, aztán utána még ötven-hatvan, telt házzal, persze. A vágyismertető táncosnő mögül társnői gúnykacaj hallik. Nos, igen. Persze, mindez vicc, annak is szánták, ám ott van mögötte a valós fájdalom, az egzisztenciális szorongás ténye. Tudjuk, ismerjük. A New York-i kortárs táncosok négyötöde például nem a táncból él: napközben pincér, könyvtáros, bolti eladó, s így tovább. Így volt ez negyven éve, s így van ez ma is. Szerencsére nincs bulvármédiázva, kommerszezve, valóságshow-ostorozva, s nem hajtogatják, hogy „mivé lett a világ". Különös, hogy Delak, aki képes megvillantani egy-egy elgondolkodtató, meglepő, emlékezetes geget, milyen mélységes unalomba ágyazta e jelentőség- és minőség-szilánkokat. A társaihoz intézett, elénekelt (!) hitvallás-hűségnyilatkozat himnuszos jellegű, patetikus előadásán már önfeledten vigadunk, s persze, átérezzük a keserű iróniát, a protestet is. De az ember fejében mégis az motoszkál, hogy a valódi minőség idővel mindig megtalálja a közönségét. Erre - hiába válság, szegénység, hiába a kultúrától elvont pénztömeg - a hazai terepen is számos példával találkozunk. Delak harmadház előtt bemutatott előadása - a drámafesztivál fókusz-országa, Szlovénia színeiben - bizonyos értékei ellenére sem győzött meg arról, hogy múlhatatlan értékek tűnnek el a süllyesztőben a nehézségek, a megbecsülés hiánya okán. Igaz, ezt nem is ígérte. A visszásságokról, elemi problémákról, melyeknek vizsgálatát a színlap meglebegtette, érdemben nem esett szó - az ilyesmi általában nem színpadra való. Látunk néhány metaforát, iróniába csomagolt panaszt egy feledhető/feledendő előadás keretében, mely megfelelő művészi erő, szellemesség birtokában akár még maradhatott volna tárgykörénél, ha az úgy tálaltatik. Emlékezzünk az olasz Caterina Sagna társulatának nagyszerű trafóbeli vendégjátékára, a hasonló tárgyban értekező Relazione Pubblicára.

 

 

Maja Delak: Expensive Darlings

 

Díszlet: Marko Peljhan

Jelmez: Nadja Bedjanič, Dominika Zver

Design: Špela Drašler

Fény: Urška Vohar

Zene: Gipo Gurrado, Atilla Faravelli

Dramaturg: Katja Praznik

Koncepció és koreográfia: Maja Delak

Alkotók és előadók: Maja Delak, Katja Kosi, Barbara Krajnc, Jelena Rusjan, Vlasta Veselko, Urška Vohar, Nataša

Živković

 

Helyszín: Trafó

 

 

 

 

Lengyel Péter: Keresd a nőt!