„Büszke vagyok arra, hogy kísérletező művész vagyok""

Kortárs Drámafesztivál, 2008: Would would not; Out - Via Negativa (SLO)

A 'via negativa' a nagy vallások mindegyikében megtalálható negatív teológia, amelynek lényege, hogy az istent, isteneket, istenséget nem lehet megragadni pozitív kijelentéseken keresztül, mindössze azt tudhatjuk róla, hogy mi nem - vagyis kizárólag negatív terminusok alkalmazásával tehetünk róla kijelentéseket.
Nánay Fanni | 08. 11. 24.

A 'via negativa' Jerzy Grotowski színházi munkájának egyik alapfogalma, a színészképzés azon módszere, amely „nem arra irányul, hogy a színész megtanuljon valamit, hanem azoknak az akadályoknak az eltávolítására, amelyeket a lelki folyamatok során a saját szervezete támaszthat"[1].

A Via Negativa egy szlovén színházi-performer csoport, amely a fenti két tradícióra hivatkozik munkájában. A negatív teológiával ellentétben azonban még negatív kijelentéseket sem tesz, hanem csakis kérdez; Grotowskival ellentétben pedig nem foglalkozik se teológiai kérdésekkel, se a színész képességeinek tökéletesítésével. A 'via negativa' esetükben azt jelenti, hogy az előadást igyekeznek a néző és a színész valós térben, valós időben létrejövő kapcsolatára redukálni, s e redukción keresztül a színház alapelveire rákérdezni.

Produkcióikat elsődlegesen a következő felvetés és annak következményei határozzák meg: az említett néző-színész viszony nem más, mint „vélemények, elvárások, ítéletek, következtetések, felismerések, sztereotípiák, téveszmék, előítéletek, tolerancia vagy intolerancia, tudás vagy tudatlanság bonyolult áramlása"[2], amely különböző - racionális és irracionális - érzelmeket vált ki mindkét félből. A társulat olyan színpadi stratégiákat keres, amely ezt az áramlást élővé teszi, és életben tartja. Ennek legcélravezetőbb módja pedig, ha a produkció nem felel meg az elvárásoknak, ledönti a sztereotípiákat, feszegeti a tolerancia határait.

Másképpen megfogalmazva: a Via Negativa alkotói szerint a színházban nem a válaszok, hanem a kérdések, a kérdésfelvetések a fontosak. A feltett kérdésekkel szemben két stratégia kínálkozik: egyrészt el lehet csábítani a nézőt a válaszok illúziójának terepére, a képzelet világába, másrészt viszont kezdeményezni lehet egyfajta játékot a valósággal, a valóságossal. A szlovén társulat ez utóbbi módszert választja, s a közönséget igyekszik bevonni egy játékba, amellyel kapcsolatban sosem szabad elfelejteni, hogy csak játék, bár (a részükről legalábbis) maximálisan komolyan vett játék.

 

 

vianegativa-would3

Forrás: www.vntheatre.com

 

A Via Negativát 2002-ben alapította Bojan Jablanovec, s rendezőként ő jegyzi az előadásokat. A társulat összetétele nem állandó, hanem éves workshopok keretében választódnak ki azok a résztvevők, akik hosszabb vagy rövidebb időre csatlakoznak a csoporthoz. Nem véletlen, hogy gyakran nem társulatként, hanem nemzetközi projektként határozzák meg önmagukat (a jelenlegi tagok között van szerb, horvát, ír művész is). Az előadások a résztvevők kollektív munkájának eredményeként születnek, a produkciókat felépítő jelenetek gyakran szólók, az egyes művészek „saját kis előadásai".

A társulat 2002 és 2008 között hét bemutatóval jelentkezett, amelyek a hét főbűn témáját járják körül. A Via Negativa értelmezése szerint e főbűnök az „emberi természet fő aspektusai", amelyekkel az egyén folyamatos belső konfliktusba kerül. Hiszen ezeket az ösztönöket az ember egyrészt igyekszik legyőzni, kordában tartani, megfelelni akarva a társadalmi normáknak, ugyanakkor keresi azok szabadon engedésének lehetőségeit, kitörve a saját magának állított korlátok közül. Az éves workshopok tematikailag kapcsolódtak az éppen terítéken lévő főbűnhöz, vagyis az előadások e műhelymunkák során formálódtak.

A Kortárs Drámafesztivál keretében a sorozat két produkcióját láthattuk: a 2005-ben készült Would would not a bujaságot, a társulat legfrissebb előadása, az Out pedig a kevélységet állítja a középpontba.

Az alkotók a főbűnöket avagy emberi aspektusokat azonban nem filozofikus elvontságukban, hanem - hiszen, ahogy említettem, céljuk az előadásnak a valós térben és időben megvalósuló néző-színész kapcsolatra redukálása - szigorúan a színház kontextusában vizsgálják. Nem arra kérdeznek rá, hogy mi a bujaság vagy a kevélység, hanem olyan problémákat vetnek fel, mint pl. hogyan hat a nézőre a meztelenkedés, a (szexuális töltetű) magamutogatás a színpadon, vagy a közönséggel szemben meddig mehet el a színész gőgjében? Választ nem várnak, ám válaszreakciót igen, hiszen a nézők reagálása nagyban eldönti az előadások alakulását.

 

 

vianegativa-would4

Forrás: www.vntheatre.com

 

A fentiekből következik, hogy a produkciók legfőbb jellemzői a közönségre hárított felelősség, a provokativitás és az erős testiség. A három ismérv mindkét előadásban szorosan összekapcsolódik, ám a két esetben különbözőképpen jelenik meg. Mind a Would would not-ban, mint az Outban viszonylag különálló jelenetek sorozatát kapjuk, pontosabban jelenet-vázakat, amelyeket a nézők reakciói kell, hogy kiegészítsenek. Valójában az előadások (számomra) legérdekesebb aspektusa éppen a közönség reakcióinak megfigyelésében rejlett - vajon meddig követik az előadókat, mi az, amit még megtesznek, és mi az, amit már nem, s vajon miért teszik meg, ha megteszik.

A Would would not esetében a reakciók közvetlenebbek, szó szerint testközelibbek voltak, mint az Outban, hiszen itt a szereplők kihívják a közönség egyes tagjait a színpadra. Egy-egy jelenet alakulása attól függ, hogy egyrészt vállalkozik-e egyáltalán valaki arra, hogy részvevője legyen az eseményeknek, másrészt pedig attól, hogyan viselkedik az adott szituációban. Márpedig a szereplők által teremtett helyzetek minden esetben szexuális töltetűek: az egyik női szereplő arra kér két férfi nézőt, hogy a könyökhajlatából, bokájáról, két térde közül csokidrazsét egyenek ki vagy mézet nyaljanak le. Egy másik színésznő meztelenre vetkőzik, majd ruhadarabokat kér kölcsön a nézőtéren ülő férfiaktól - sapkától és pulóvertől kezdve egészen az ingig és a nadrágig, amiket szintén megkap egy-egy nézőtől. Az egyik jelenetet viszont egyáltalán nem láthatjuk, mivel a két szükséges vállalkozó helyett (akik péniszét az egyik színésznő „animálni" szeretné) csak egy akad. A nézők meglepetést is okozhatnak a viselkedésükkel: amikor az egyik színész felszólítja a közönséget, hogy valaki segítsen neki abban, hogy megismételjen egy akcionalista performanance-ot (aminek során a művész hozzászögezte saját péniszét egy deszkához), az egyik néző vállalkozna is rá, már kezében tartja a kalapácsot, amikor a színész bevallja, hogy nem számított arra, hogy bárki jelentkezik a felkérésére. A női nézőket alapvetően megkímélik a közvetlen részvételtől, bár az egyik szereplő „kipécéz" magának egy hölgyet, akitől az előadás végén elkéri a bugyiját (és meg is kapja).

 

 

vianegativa-would2

Forrás: www.vntheatre.com

 

Az Outban a provokáció (a közvetlen interakció helyett) az előadás „rendezetlenségében" és kiszámíthatatlanságában rejlik. A szereplők a gőg „logikáját" vizsgálják, vagyis olyan helyzeteket teremtenek, amelyekben - erőteljes fizikális „sallangokkal" kísérve - valójában semmit nem mutatnak be (az egyik színész egy húzásra megiszik másfél liter vizet, a másik meztelenre vetkőzve, habzó szájjal üvöltve követeli a szövegkönyvet stb.), s mivel a színpadon bemutatott semmi értetlenséget vált ki a nézőkből, a szereplők kizavarják őket a teremből. Legalábbis megpróbálják, de a közönség a helyén marad, így folytatódik az előadás. Vagyis az Out esetében nem egy-egy jelenet alakulása függ a nézők reakciójától, hanem egész konkrétan a produkció hossza, hiszen a többszöri felszólítás után egyszercsak a közönség tényleg elhagyja a színháztermet - bár minden bizonnyal a szereplők tovább folytatnák a játékot, ha a nézők nem távoznának. Ugyanakkor az egyes jelenetek hosszát is nagyban befolyásolhatja a közönség reakciója, pl. amikor a szereplők kutyákat „alakítanak", és falkába verődve, hangosan ugatva követelik a nézőktől, hogy dobálják vissza nekik a színes gumilabdájukat, egyes nézők nem hajítják azt vissza azonnal, hanem hagyják, hogy a színészek hosszú perceken keresztül idegtépően ugassanak, vonítsanak, ugráljanak (köztük többen meztelenül). Valójában tanácstalanná válunk, miképpen is lehet egyáltalán véget vetni a hosszúra nyúlt jelenetnek, hiszen úgy tűnik, hogy az nem sikerülhet se a labda megtartásával, se a visszadobásával.

Végül a két előadás további közös jellemzője az önreflexivitás, ami szorosan összefügg azzal, hogy az alkotók a bujaság és a kevélység jelenségét színházi kontextusba helyezik. A Would would not-ban így felvetődik a meztelenség öncélú használatának kérdése: az egyik szereplő, miközben meztelenül áll a színpadon, arról elmélkedik, hogy ő bármilyen nagymonológot adhatna elő, a péniszének akkor is „erősebb színpadi jelenléte lesz", mint neki. Az Outban pedig a parttalan színészi exhibicionizmussal szembesítenek minket, hiszen a szereplők minden cselekedete arra irányul, hogy láttassák magukat, s összes megszólalásuk arra vonatkozik, hogy miért is büszkék magukra: „Büszke vagyok arra, hogy érdeklem Önöket. Büszke vagyok arra, hogy kísérletező művész vagyok."


[1] Jerzy Grotowski: A szegény színház felé, ford.: Pályi András, in Jerzy Grotowski: Színház és rituálé,

Kalligram, 1999.

[2] www.vntheatre.com

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK