Ellenfény Online - összművészet - Kő A Vízbe Dobva

Kő a vízbe dobva

Kortárs Drámafesztivál, 2008: Halál-tours - Természetes Vészek Kollektíva

Az idei Kortárs Drámafesztivál nyitóelőadása Árvai György Halál-toursa volt. A trilógia  külön-külön készült darabjai (nem először) egy este voltak láthatók különböző helyszíneken, amelyek között busz szállította a nézőket (maga a busz is helyszínné változott, sőt az utazás is „előadássá" alakult). Az előadások világáról, művészi koncepciójáról Árvai Györggyel beszélgettünk.
Sándor L. István | 08. 11. 22.

- Az Ellenfény tíz évvel ezelőtt megjelent összművészeti számában olvasható egy beszélgetés veled, ahol azt mondtad, hogy se színházi embernek, se zenésznek nem tartod magad, csakis képzőművésznek.

- Ez azóta sem változott. Minden egyes munka rádöbbent, hogy valójában műtárgyakat akarok létrehozni, és amikor valami megszületett, én máris szeretnék továbbállni, azaz a reprodukálás, az ismétlés (amelyben esetleg csiszolódik, egyre finomabbá válik az adott munka) engem egyáltalán nem érdekel. Ez nem színházi gondolkodásra vall. Nem érzem azt, hogy az újabb és újabb előadásokkal, a nézői visszahatásokkal, esetleg a kritikai megnyilvánulások figyelembe vételével sokkal jobb állapotba tudnám hozni a produkciót. Ekkor engem már egy másik irány, egy másik munka izgat. Így hát csak egyetlen dolgot tudok tenni a színházi előadásaim érdekében, hogy igyekszem nagyon sok időt adni a létrejöttükre, a kigondolásukra, a különféle formák kipróbálására, a gyakorlati kivitelezésükre. Vagy látszik, vagy nem - ez más kérdés -, de nagyon nagy mennyiségű szellemi munkát fektetek mindegyik produkcióba. Ebben élek éjjel-nappal. Mint egy rákos sejt a testben, úgy burjánzik bennem a téma, amit kiválasztottam, és a forma, ami épp izgat. Nagyon sok mindent vetek el vagy emelek be, és ami nem engedi, hogy kidobódjon az agyamból, illetve az agyam által felállított rendszerből, az valószínűleg előadássá akar lenni. Nekem csak észre kell ezt vennem, összegyűjtenem, dramatizálnom... Ez már majdnem csak technológiai munka...

62nap

62 nap

- Ha alapvetően képzőművészként viszonyulsz az alkotáshoz, akkor miért készítesz mégis előadásokat?

- Mert nemcsak a tér érdekel elképesztő módon, hanem az idő is. A képzőművészet viszont ezzel nem foglalkozik. (Most ne beszéljünk a 20. század vívmányairól, a happeningről meg a performance-ról.) Azért is fontos pihenés számomra a zenecsinálás, mert ott is az időt lehet kirobbantani. Ez is olyan az életemben, mint egy szelep. Nagyon sok zenét csinálok, de annak a töredékét hallhatja bárki, mert számomra ebben is a megcsinálás a fontos, és nem az, amikor kész van, amikor meg lehet mutatni.

- Hogy érted azt, hogy az idő érdekel?

- A színház nyilvánvalóan nem akkor kezdődik el, amikor szétmegy a függöny, hanem amikor előzetesen rászánom magam arra, hogy beengedem magamba azt az állapotot, amit tulajdonképpen csak a színház tud biztosítani, azaz az igazságnak és a műviességnek egy nagyon-nagyon furcsa elegyét. Szerintem ez nézői felkészülést igényel. Nem létezik, hogy a színházba valaki csak úgy beesik. Ez nem egy bevásárlóközpont, nem egy kávázó. Erre fel kell készülni. Ezt teszi a néző, amikor odatelefonál és félreteteti a jegyét, és közben kidobálja az agyából az aznapiságot, felületességet. Ugyanakkor nem ér véget az előadás akkor, amikor felkapcsolják a villanyt. Olyan ez, mint a kő a vízbe dobva, lehet, hogy éveken át gyűrűzik. Ezt a figyelmet nem kapom meg a tárgyalkotásnál. Egy tárgyra bármikor, bármilyen közegben rá lehet tekinteni, kapcsolatot lehet vele teremteni...

 

Pre-actio-arvai-kep

Pre-actio - Fotó: Árvai György

 

- A kiállításon én határozom meg, hogy milyen ritmusban találkozom a tárgyakkal, az előadásaidban  pedig ezt te vezényeled...

- Amit színházi értelemben dramaturgiának is hívhatunk, ritmizálásnak, hatásleosztásnak... Egy tárgy mindig ugyanazt sugározza ki magából. Ha tízévente elmész a Louvre-ba, és az állandó kiállítás nyitva van, a dzsuvát sem vakarják épp le a képről, akkor ott ugyanazt találod, amit tíz éve láttál. Az éned biztos megváltozott, de a célállomás ugyanazt sugározza ki magából. Ez a színház esetében lehetetlen, a film esetében félig lehetetlen, a zene esetében... ezt nem tudom megfogalmazni, mert annyira légnemű dolog.

- Időbeli lefolyása miatt nyilván színháznak nevezhető, amit csinálsz, de színház aligha képzelhető el élő ember nélkül. A trilógiád első két darabjában ezzel szemben csak vetített képeken, hangokban jelentek meg szereplők, magában a térben nem. A PRE-ACTIO befejező részében viszont Gergye Krisztián szerepel.

- Azt mondod, hogy nincs a trilógia első két részében élő ember, én meg azt mondom, hogy nagyon sok élő ember van benne, effektíve sokkal több, mint egy hagyományos színházban, mert minden nézője élő emberként van jelen, és önmagukkal fogják ezt az egész szituációt hitelesíteni. A színház valóban nincs meg élő ember nélkül, de hogy melyik oldalon kell állnia, abban nem vagyok biztos. A kísérletem arról szólt, hogy ha a nézőket méltósággal tudom kezelni, akkor talán egymás tekintetéből is színházi élményt tudnak csinálni. És amikor néhány lépcsőfokot megtettem ebbe az irányba, akkor kötelességemnek éreztem, hogy teljesen körbejárjam a problémát. Így jutottam el oda, hogy a háromszor 50 perces trilógia utolsó 18 percére kiválasztottam egyetlen nézőt, és fölvezettem őt egy kiemelt térre, ami természetesen ebben a konstellációban színpadnak tekinthető. Így jutottunk vissza a hagyomány színházához. Bár nem ültetjük le a nézőket, de fizikálisan és tartalmilag is kiemelünk közülük egy hőst, akivel lehet azonosulni, vagy el lehet őt utasítani. Ráadásul ez a „visszatérés" nagyon jó minőségben történik, mert Gergye Krisztián olyan munkatársam volt, aki nemcsak a saját feladatát értette meg pontosan, hanem a munka egészét.

 

pte-actio-arvai-kep3

Pre-action (Gergye Krisztián) - Fotó: Árvai György

 

- Ha a megszokottól eltérő környezetbe kerülnek, gondolom máskép is viselkednek a nézők.

- Hollandiában öt napon át naponta háromszor ment az egyik előadásunk, ami elképesztő tempót diktált. Én mindig csak arra figyeltem, ahogy bement a közönség, és ahogy kijött. És elképesztően különböző előadásokat hoztak létre, miközben a gépezet ugyanúgy működött. A nézők ugyanis egymást hozták különböző helyzetekbe, érintkeztek vagy nem érintkeztek egymással, aktívak voltak vagy passzívak. A matiné fílingtől a totál elvarázsolt éjszakai alternatív előadásig mindent végigjátszottak. Volt, aki másnap is jött, és azt kérdezte, hogy mit változtattunk. Semmit, mert akkor teljesen felrúgnánk az előadás szabályait. A PRE-ACTIO kapcsán is megjegyezte egy „szakértő", amikor másodszor látta, hogy jobb lett a produkció, biztos sokat dolgoztunk rajta. Dehogyis! Ő dolgozott rajta. Meg az a 40, 60, 80 ember, akivel együtt látta.

- Említetted a gépezetet: a különböző installációkból álló térben szól a zene, változnak a fények, különféle vetített képek jelennek meg... Egy ilyen jellegű előadás valószínűleg másképp készül, mint egy hagyományos produkció.

- Akkor kezdek el egy előadást vagy bármilyen más műalkotást, amikor ellenállhatatlan késztetést érezek, hogy foglalkozzam valamivel. Megírok egy szinopszist, terveket készítek, átgondolom, hogy honnan hova szeretnék eljutni. Közben partnereket találok, mert a színház - amellett, hogy költséges dolog - azért nehéz műfaj, mert egyedül nem lehet művelni. Ezalatt fölépítek magamban egy technológiát, megrajzolom a tér variációit, elkezdem építeni... De ezek hónapok. Eszem ágában sincs, hogy évente pályázzak, hogy állandó infúzióra kössem magam, mert a pályázati rendszer lényegében ezt jelenti. Természetesen nem ebből élek, inkább ebbe halok. Ezt a szabadságot mindig is meg fogom tartani... A trilógia azért jött létre hat év alatt, mert mindig egy évet kellett magamban ülepíteni a salakot, kidobálni a fölöslegeset, megtartani, amit értékesnek gondolok. Ebből ez a ritmus alakult ki. Azonban a „termelésnek" ilyen minimalizált állapotával nem nagyon lehet felszínen maradni, kétévente jelentkező új előadásokkal csak egy-két ember figyelmét lehet ébren tartani. De ennek ódiumát én vállalom.

 

angyaltar

Angyaltár

 

- Most mi foglalkoztat?

- A HALÁL-TOURS megszervezése foglalkoztat. Napokig minden este három helyszínen, egymás után játszanánk a haláltrilógia egy-egy részét. A helyszínek között bérelt buszok szállítanák majd az intenzív, négy órás színházmeditációra felkészült publikumot. Rendkívül kimerítő és felkavaró lesz a nézőknek, alkotótársaknak egyaránt, de remélem, megéri!

 

Részlet egy nagyobb beszélgetésből, amely az Ellenfény 2007/4. számában jelent meg.

A teljes beszélgetés itt olvasható.


Az Ellenfény a Halál-trilógia egyes részekről külön elemzést jelentetett meg:

 

62 nap

Halász Tamás: Az elmúlás ikonosztáza

 

Angyaltár

Demcsák Katalin: Magánügyi jelentés

 

Pre-actio

Színház terrorizmus

 

 

A trilógia egyes részeiről olvashatók másfajta megközelítések is az interneten:

 

62 nap

Beleájulni a végtelenbe

Százados László: 62 nap

 

Pre-actio

Králl Csaba: Emberbomba

 

 

Árvai Györggyel olvasható egyéb beszélgetések az interneten:

 

"Egy épület kétszer addig él, mint egy díszlet"

Kompromisszumok nélküli nyitottság