Fejjel a falnak?

Nyolcadik nap: Vidor fesztivál, Nyíregyháza

Lassan véget ért az egyhetes kavalkád Nyíregyházán. A csütörtöki nagyszerű Muzsikás koncert másnapján belehallgathattunk a Ghymes jubileumi koncertjébe is. Péntek estére már csak egyetlen színházi előadás maradt: A fogadósnőt játszották nagyszínpadon. Novák Eszter Goldoni-rendezése - akárcsak az előző napi produkciók - nagyszerű lehetőségeket teremtett a színészek, elsősorban a főszereplők számára.
Sándor L. István | 08. 09. 7.

Akár jelképesnek is tekinthető, hogy a Vidor fesztivál színházi programját a Novák Eszter rendezése, A fogadósnő (Mirandolina) zárta. Az előadás ugyanis - akárcsak benyomásaim szerint a Vidor fesztivál - egyensúlyt kíván teremteni a szórakoztatás és az emberi igazságok színházi megjelenítése között. (Az utóbbit az egyszerűség kedvéért nevezzük művészetnek!) A kétféle színházeszmény közötti balanszírozás kényszere az előadás létrejöttének körülményeiből fakad. A produkciót 2007 nyarán mutatták be a Keszthelyi Nyári Játékokon, majd a Vidám Színpadon játszották tovább. Egy kastélyparkban működő nyári színháztól eleve a szórakoztatás várja a közönsége, mint ahogy a Vidám Színpad nézői sem a művészi élmény kedvéért keresték fel a Révay utcai épületet. Bár a Mirandolina a Vidám Színpad arculatváltásának jegyében született, nyilván nem lenne szerencsés eltántorítani a régi nézőket és nem elég vonzó kínálattal csábítani az újakat. (Egy színház arculatváltása mindig ezen dől el: milyen arányban maradnak a régi nézők, kellő számmal érkeznek-e az újak.) Ugyanakkor a produkciót egy olyan csapat hozta létre, amelyben - akár a Vidám Színpad tagjaként, akár vendégként - hatan vannak olyanok (színészek mellett a rendező és a dramaturg is), akik a 94 és 98 között működött Új Színház tagjai voltak, amely egyértelműen művészszínházként működött. Az egykori társulat tagjai nyilván őrzik még a Székely Gábor vezette színház művészi eszményét, melyben az emberi igazságok keresése volt a legfontosabb vezérelv (még ha az ezt megragadó színházi forma különösen változatos is volt).

Novák Eszter - mint az egyik legjobb Székely tanítvány - A fogadósnő rendezése közben sem feledkezet meg erről. Olyannyira nem, hogy a Mirandolina magyar színpadi történetének egyik legeredetibb (és legmélyebb) olvasatával állt elő. A darabhoz kapcsolódó hagyomány szerint a címszereplő vonzó nőiességével az ujja köré csavarja a környezetében megjelenő összes férfit (nemcsak Fabriziót, a pincért, akinek az apja odaígérte, hanem a dúsgazdag Albafiorita grófot és a címénél egyébbel nem bíró Forlipopoli őrgrófot). De egyszer csak útjába kerül egy nőgyűlölő, Ripafratta lovag. Ennek a durva modorú férfinak a meghódítását kihívásnak tekinti Mirandolina. Így minden női varázsát mozgósítja, hogy ne csak figyelmet keltsen maga iránt, hanem szerelmet is ébresszen a lovagban. (Hogy itt tényleg színjátékról van szó, erre két alterego-alak megjelenése jelzi: Ortenzia és Griselda színésznők, ők hamis látszatot próbálnak kelteni maguk körül, előkelő hölgyeknek adják ki magukat, nem haszonlesés céljából, pusztán a játék okozta élvezetért. Talán ugyanezt látják meg Mirandolinában is, amikor elismeréssel illetik „játékát". „Biztos, hogy amatőr?" - kérdezi róla az egyikük.

 

mirandolina2

Cserhalmi György, Tóth Ildikó - Forrás: happyartfestival.hu

 

Novák Eszter rendezésében azonban nem játszik Mirandolina (Tóth Ildikó). Nem ravasz nőiességével kelt szerelmet. Bár eleinte munkál benne az elégtétel vételének szándéka (sértette a lovag durva modora), de egyszer csak tényleg kiderül, hogy ennek a két embernek köze lehet egymáshoz. Így Mirandolina nem színlel, amikor szerelmet kelt, ennek legjobb bizonyítéka az, hogy maga is szerelmes lesz. Mirandolinát és Ripafratta lovagot (Cserhalmi György) is megérinti egy életre szóló szerelem lehetősége, azaz az összetartozás bizonyossága. Két embernek, akik távolról indulnak, utat kéne találniuk egymáshoz. Az biztos, hogy összetartoznak, de az nem biztos, hogy egymásra is lelnek. Ehhez eddigi szerepeiket és gondosan összegyűjtögetett előítéleteiket kellene valahogy sutba dobniuk. Nem biztos, hogy erre azonnal képesek. És ha nem, akkor vajon marad-e elég idejük, hogy megtegyék egymás felé a nélkülözhetetlen lépéseket?

A Vidám Színpad előadását Lázár Zsigmond vidám zenéjére zajló némajáték indítja: a burleszkszerű kavarodásában mindennapi életét éli a fogadó: jönnek-mennek a szereplők, egymásba botlanak, gesztusokat tesznek egymás felé, általános tevékenységüket végzik. Ebből az is kiolvasható, honnan indul Mirandolina és Ripafratta kapcsolata. A dinamikus fogadósnő magabiztos középpontja, sőt irányítója a színpadon megjelenő világnak, míg a lovag kissé esetlen kívülállónak tűnik. Ezért természetes, hogy nem maradhat „következmények" nélkül, amikor Ripafratta durva hangnemben kifogásolja az ágynemű minőségét.

A bizonyításkényszer is működik Mirandolinában, amikor a különc vendég mások számára érthetetlen kifogásainak is meg akar felelni. De aztán a beszélgetésükben váratlanul felmerül a közös eszmény: a függetlenség. Egyikük sem akar másoknak megfelelni, egy kapcsolat viszonyaihoz alkalmazkodni. Ezért nem akar hallani a nősülésről Ripafratta, ezért lesz dühös Mirandolina, amikor Fabrizio (Mihályfy Balázs) az apja kívánságára emlékezteti, hogy őhozzá menjen feleségül. („Majd, ha férjhez akarok menni, eszembe jut" - vágja vissza rá.) Tehát Mirandolina önálló, független nő. Sok szempontból férfi státuszt élvez: ő vezeti a fogadót, ő állítja össze a számlát, sőt az előadásban még viccet is mesél Ripafrattának (a sienai rendőrről és a fókáról).

Mirandolina és Ripafratta közös eszményekből elinduló kapcsolatára természetesen számtalan csapda leselkedik. Legfőképpen az, hogy mikor lenne szükség leszámolni felvett szerepeikkel. Egy független nő és egy szabad férfi miért mondana le a függetlenségről? Nyilván a szerelem kedvéért. Az előadásból úgy tűnik, hogy egy nőnek könnyebb megtenni ezt a gesztust, mert a környezete eleve ezt várja tőle. Viszont egy férfit kaján közeg mustrálja, ugratja, amikor hasonló helyzetbe jut. Különösen egy olyan férfit, aki eddig fennen hangoztatta, hogy a szerelem nem férhet hozzá.

 

mirandolina1

Tóth Ildikó, Cserhalmi György - Forrás: happyartfestival.hu

 

Az előadás egyik legszebb, legfinomabban kidolgozott jelenete az, amikor Mirandolina (ájulást színlelve) megtapasztalja Ripafratta valódi aggodalmát. „Megijesztett" - mondja őszintén a férfi, a lány pedig odaül mellé, átfogja a karját, hogy megnyugtassa. „Nocsak" - kajánkodnak a többiek, és azonnal ugratni kezdik a lovagot. Így a többiekkel, saját korábbi szerepével is vitába kellene szállnia Ripafrattának, hogy a szereleméről beszéljen. Vagy csak tegyen egy gesztust, amiből ez egyértelműen kiderül. Erre azonban nem képes a férfi. Nincs benne elég erő, hogy a többiekkel is szembeszálljon. Mirandolina a végsőkig feszíti a húrt: a szerelem igazi bizonyítéka, ha valaki féltékeny - mondja a lovagnak, és nagy nyilvánosság előtt felajánlja Fabriziónak a kezét. Azt várná, hogy a szenvedély végre kibillenti gyáva szerepéből Ripafrattát. Ehelyett a lovag szó szerint érti Mirandolina gesztusát, és annak bizonyítékaként tekinti, hogy a lány valóban mást szeret. Bonyolult, ellentmondásos szituáció jön így létre, amely alapvetően a személyiségjegyek ellentmondásaiból születnek. Goldoni egyszerű érzelmi csiki-csukijának Novák Eszter csehovi tartalmakat ad: Varja és Lopahin cseresznyéskertbeli kettőséhez közelíti, amikor két összeillő ember képtelen azt mondani egymásnak, hogy szeretlek, téged akarlak, így útjaik örökre elválnak.

Ez történik A fogadósnőben is. Ez indokolja Mirandolina végső, közönséget megszólító záró monológját (a jónéhány tartalmas dramaturgiai beavatkozás egyik legjobbját): „Jól vigyázzanak, uraim, nehogy elmulasszák a pillanatot" - mondja a férfi nézőknek. „Akkor ne gondolkodjanak! Akkor gyerünk fejjel a falnak!"

Mirandolina és Ripafratta elmulasztott szerelmének szépen kibontott emberi igazságait a többiek színjátéka ellenpontozza az előadásban. A fogadóban mindenki játszik: szerelemet, rajongást, rangot, egyéniséget. Ez azonnal kiderül Albafiorita gróf (Schlanger András) és Forlipopoli őrgróf (Magyar Attila) darabot indító beszélgetéséből. Nem szerelmi vetélkedés zajlik köztük (szenvedélyből, elragadtatásból), hanem a kivagyiság (rendre ismétlődő) játékai (aminek épp Mirandolina a tárgya). Hogy ez csak színjáték, ezt Mirandolina is tudja. Albafiorita gróf mindig pici áriát is rögtönözve térden állva nyújtja át újabb és újabb gazdag ajándékait a lánynak. „Jó, akkor inkább elfogadom - mondja a lány, mintha azt mondaná, játékból megtehetem. Ezek a gáláns gesztusok nem arról a szerelemről szólnak, amely Ripafrattát keríti majd hatalmába, és ami szegény Fabriziót is emészti. Ezt az is jelzi, hogy nemcsak Ortenzia (Kovcás Vanda) és Griselda (Borbás Gabi) komédiások. Az előadásban Albafiorita is az. Hosszasan elmesélt múltja alapján félig tehetséges tenorista, aki igazán a szeszcsempészésből csinálta meg a karrierjét. Éljen a grappa!