Mesélni

Hetedik nap - Gyerekprogramok: Vidor fesztivál, Nyíregyháza

A csütörtöki nap egy óvodás műsorral kezdődött számunkra: a Mustárház kertjében Boka Gábor mesélte újra a János vitézt. Ez a vállalkozás kísértetiesen hasonlított a Bábakalács előző nap látott produkciójára, amelyben A szomorú királykisasszony története volt a mesemondás tárgya. De a csütörtök délutáni gyerekelőadásban, Az egérmenyasszonyban (a kecskeméti Ciróka Bábszínház produkciójában) szintén erősebb volt a mese elbeszélése, mint megjelenítése.
Sándor L. István | 08. 09. 5.

A korábbi évekhez képest idén kicsit mostohábban bánt a gyerekprogramokkal a Vidor fesztivál. Bár a Művész Stúdióban napi két előadással zajlott a „Válogatás az elmúlt év legjobb bábelőadásaiból" című program, de ez az elnevezés idén mindenképpen túlzónak bizonyult. Az elmúlt év legjobb előadásai közül csak a Nem akarok többé boszorkány lenni szerepelt Nyíregyházán. Igaz a Tintaló társulat Badacsonyi Angéla által nagyszerűen játszott előadása már több mint két éves. És meg is kapott minden elképzelhető gyermekszínházi elismerést. De további kiemelkedő produkciók nem jelentek meg a Vidor gyerekprogramjában, amelyek akár a kaposvári Gyerekszínházi Biennálén, akár a Marczibányi téri Gyerekszínházi Szemlén díjat kaptak volna. A Nyíregyházán fellépők közül a Figurina is ott van az élvonalban. A csütörtök délelőtt játszott Mikrocirkusz a kezek játékára épül. Siklós Gábor két kezével egymaga imitálja egy egész cirkusz műsorát: akrobataszámot, műkorcsolya bemutatót és állatszelídítést egyaránt látunk. Az előadás hatását némiképpen csak a szűkre szabott tematika csökkenti: a cirkuszi számok kézjátékra történő „lefordítására" szolgálnak a szellemes ötletek, ám egy idő után elfárad az etűdszerkezet, amelyben produkció követ produkciót, bármiféle építkezés (fokozás, kibontakozás) lehetősége nélkül.

A szerda délutáni gyerekprogramban szereplő Bábakalács Bábszínháztól korábban még nem láttam produkciót (bár rendszeresen megjelennek a Vidor fesztiválon is). Ezért voltam különösen kíváncsi arra, hogy miféle előadással jelentkeznek, milyen bábszínházi törekvést képviselnek. A Művész Stúdióban ezúttal egyszemélyes bábszínházként mutatkozott be a Bábakalács: Tóth J. Anita mesélte és animálta A szomorú királykisasszony történetét, mindezt egy zenésztársa kísérte különféle hangszereken.

 

kiralykisasszony

A szomorú királykisasszony - Forrás: happyartfestival.hu

 

Az előadás A szomorú királykisasszony történetére épült. Az egyszerű láncmese szerint a juhász csodálatos aranyszőrű bárányához mindenki odaragadt, aki csak hozzáért. Újabb és újabb szereplők jelentek meg, megszólták az(oka)t, aki(k) már hozzáragadt(ak) a bárányhoz, de rosszallásuknak egy-egy erőteljes gesztussal, ütéssel, érintéssel is nyomatékot adtak, így maguk is a bárány utolsó „foglyaivá" váltak. Ez a mulatságos gyülekezett nevettette meg végül a szomorú királykisasszonyt (ezzel a juhász nemcsak a kezét nyerte el, hanem a fele királyságot is). A rövid történetet egy újabb „láncolattal" bővítette félórásra a Bábakalács produkciója: nemcsak a bárány „foglyait" látjuk, hanem azokat a (mesében nem szereplő) figurákat is, akik különféle mutatványokkal próbálják megnevettetni a királykisasszonyt. Az analógia ugyan kézenfekvő, de ez a betét nem viszi előre a történetet, így inkább ellankasztja a figyelmet.

Tóth Anita bevezetőjében papírszínháznak nevezi a produkciót: különféle színes, mozgatható kétdimenziós papírkivágások teremtik meg a környezetet, ábrázolják a figurákat. Alapos, gondos munka tükröződik az előadás vizuális világán. Ezért is nagy kár, hogy maga a történetmesélés (verbális réteg) esetlegesnek és kidolgozatlannak tűnik. Mintha még az elmondott szövegben is lenne valami kidolgozatlanság (megíratlanság), ami nem a spontaneitás, hanem az esetlegesség érzetét kelti. Ugyanakkor mintha nem lenne eldöntve a mesélés stílusa sem. Az, hogy milyen hangon szólítja meg a beszélő a gyereknézőket, és hogy miképp akarja magával vinni őket a történetben. Ezért nem is alakul ki élő kapcsolat a játék és a nézők között. A mesélő egy általános utcaszínházi hangot üt meg: hangosan, emelt hanghordozással beszél egy kicsi zárt térben. A mesemondásnak ez színtelensége bizony sokat visszavesz az előadás hatásából. (A modulálatlanság sajnos a teljes akusztikai rétegre jellemző: a zenész sem használ tempó, ritmus és hangerőváltásokat, amelyek a mesemondást is színesebbé tehették volna.)

 

bokagabor

János vitéz (Boka Gábor) - Forrás: happyartfestival.hu

 

Mindez nem mondható el Boka Gábor „színidirektor"-ról, aki a Mustárház kertjében magabiztosan, „technikásan" mesél: hol nekilódul, hol megáll, hangosabban, halkabban beszél. És a gyerekeket is jobban tudja kezelni, megszólítja őket, reagál rájuk, feladatokat ad nekik. De igazi játszótársnak ő sem hívja őket. Mert valódi álfeladatok azok, amelyeket a gyerekeknek ad. Ezek egy részét a csoportban maradva, hangosan lehet teljesíteni: „számoljuk meg a juhokat!", „a magyar huszárok nevében kiáltsunk hurrát!" stb. Más részüket a közönség közül véletlenszerűen kiválasztott gyerekek kapják: „csapj oda egy fakarddal a paraván mögül kibukkanó medvének!" stb. De amikor jelentkeznének a gyerekek, hogy Tündérország további őreit is legyőznék, akkor a mesélő közli, hogy nem bántjuk az állatokat. Mindebből teljesen világos, hogy csak a közönség ellazítására, az el-ellankadó figyelem kezelésére, esetleg a gyerekekben eleve benne lévő aktivitási szándék levezetésére szolgálnak ezek a feladatok. De nem vonnak be a játékba, nem visznek közelebb a történethez.

És az előadásnak ez a legfőbb baja: nem derül ki belőle, hogy Boka Gábor miért meséli a saját szavaival újra János vitéz történetét. És miért pont óvodásoknak? Mire akarja irányítani a figyelmet? Mit akar elérni vele?

A kérdések megválaszolásában az előadás egyéb, a mesemondást kiegészítő alkotórészei sem segítenek. Itt is felidéződnek a vásári képmutogatás formái. Boka Gábor is képekkel illusztrálja azt, amiről mesél, de ezek a festmények korántsem olyan gondosan kidolgozottak és fantázianyitogatók, mint A szomorú királykisasszony látványvilága. A János vitézben egy háromtagú zenekar kíséri az előadást, de igazi feladat nem jut a debreceni Szeredás együttesnek. Még pillanatokra sem irányulhat rájuk a figyelem, többnyire csak hangulatilag festik alá a mesemondást.

 

gyerekek

A János vitéz közönsége - Forrás: happyartfestival.hu

 

Műsorváltozás következtében került a Vidor fesztivál gyerekprogramjába Az egérmenyasszony című kecskeméti produkció. (Eredetileg Tasnádi István Farkas és Piroska című darabját játszotta volna el a Ciróka Bábszínház Tengely Gábor rendezésében, de az utolsó pillanatban(?) kiderült, hogy nem fér be a Művész Stúdióba a díszlet.) A helyette beugró produkció, a Kiszely Ágnes rendezte Az egérmenyasszony tulajdonképpen két előadás. Nemcsak azért, mert valójában két mesét látunk, hanem azért is, mert a kettő előadásmódjában is erősen elválik egymástól. Igazán csak a játszók személye köti össze az egérmenyasszony és a kakukkfióka történetét: Bor Judit és Apró Ernő a közönséget megszólítva, egymással is állandóan vetekedve, a történetből ki-kiszólva játszanak. Egyrészt mesélnek (a narratív elem ebben a produkcióban is nagyon hangsúlyos), a történet egy részét meg is jelenítik, de kiszólásaikkal szüntelenül a nézők eszébe idézik azt, hogy ők most tulajdonképpen csak játszanak. (És ismét felmerül az az állandó gyerekszínházi kérdés, hogy vajon együtt játszanak-e a gyereknézőkkel. Tudják-e kezelni azt a nyitottságot, amelyet az előadás keretei teremtenek? A második „mese" egyik jelenetében a közönség maga eteti a kakukkfiókát. A gyerekek még javában nyújtogatják a kezüket, hogy etetnék még a madarat, de a játszók már szeretnének továbblépni, és egyszerűen nem vesznek tudomást arról, hogy a nézők még máshol tartanak. Nem segítenek nekik, hogy továbblépjenek.)

Az egérmenyasszony története egyszerű, pontosan követhető. A nagyravágyó egérmama a legerősebbhez akarja adni a lányát, elutasít minden előkelő és nagyravágyó egérkérőt, és útra küldi egérpapát, hogy találja meg, ki a legerősebb a világon. De a nap azt mondja, hogy a szél erősebb nála, a szél azt, hogy a ház, még neki is ellenáll, a ház viszont azt, hogy az egérnek ő sem tud ellenállni. Így adja a lányát végül egérmama a „legerősebbhez", a szomszéd sehonnai kisegérhez. Ezt a „fordulatot" nem igazán támasztja alá az előadás, mint ahogy az egerek kezdeti elutasítását sem. Ekkor a játék térbeli elhelyezése sem segített: az alsó fiókokból előkerülő kérők nem is igazán kerülnek kapcsolatba sem az egérlánnyal, sem a mamával. Így mintha mindeki eleve úgy viselkedne, amilyen a természete: a lány rajong minden jelentkezőért, bár rájuk sem tud pillantani, a mama fanyalog, bár meg sem próbálja megismerni a jelölteket. A túl gyors (és nem eléggé motivált expozíció) átadja a helyét az alaposabban kidolgozott vándorlás-történetnek (amely elsősorban a szcenírozása, Grosschmid Erik forgatható világkereke miatt emlékezetes.

Vége a mesének, de az egyik szereplő (Bor Judit) még játszani akar. Ehhez a közönségtől is biztatást csihol ki. A másik szereplő (Apró Ernő) kéreti magát. Erre a lány előcsempész egy nagy tojást, amivel a férfinak is kezdenie kell valamit. Így veszi kezdetét az előadás második része, ami tulajdonképpen nem is történet, inkább csak helyzetgyakorlatok sora: mit lehet kezdeni a tojással, hogy lehet kinyitni, mivel lehet érzékeltetni, hogy valaki lakik benne? És aztán mit lehet kezdeni a belőle előkerülő madárral? Lehet-e kezelni követelőzését, szeretetvágyát? És el lehet-e fogadni végül a kakukkfiókát mint saját „gyermeket"? Fontos kérdések ezek, amelyekről a nem túl eredeti, kissé talán erőltetett játékot nézve nem jutnak eszembe igazán érvényes válaszok.

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK