Sötét komédiák

Harmadik nap: Vidor fesztivál, Nyíregyháza

„Lejöttél erre a fesztiválra?" - kérdezte egy ismerősöm, akivel vasárnap este futottam össze a színház büféjében. A hangjából hallatszó álmélkodás egy kissé elgondolkodtatott. Valóban mit is jelent a Vidor fesztivál? Valóban csodálkozni való, ha az ember kritikusként egy hetet itt tölt? Tényleg csekélyebb a rendezvény szakmai presztízse, mint ahogy én feltételeztem? Egyáltalán hol is a helye a Vidornak a hazai színházi fesztiválok között?
Sándor L. István | 08. 09. 1.

A Vidor - ahogy az első napi tudósításban már utaltam rá - jóval több, mint egy színházi fesztivál. És szerintem az értéke is ebben rejlik. A Vidor ugyanis egy várost (és jónéhány környékbeli települést) vendégel meg szeretni való, ízléses, különleges és kellemes kultúrával. A Szegedi SZASZSZ-ról vagy a kisvárdai határon túli fesztiválról mindig is az volt a benyomásom, hogy elsősorban a résztvevők belső ügye, a város csak a hátteret adja a szakmai találkozásokhoz. A POSZT már a rendező városnak is szólt, de Pécsett inkább az ismert színházi személyiségek megjelenése jelentette az attrakciót a városban, ahogy főztek a Fregattban vagy ahogy sétáltak, kávéztak a főutcán.

Ezzel szemben a Vidor színes, eleven utcai életet varázsol Nyíregyháza belvárosába. Egy nyárvégi karnevált. Pedig ez az a magyar város, amelyben tényleg nincs semmiféle mediterrán íz. Mégis csupa nyüzsgés itt minden a Vidor egy hete alatt. (Ha az időjárás engedi. Idén - bár így maradna - engedi.) Vasárnap is pezsgett a város. Részben az állandó attrakcióknak köszönhetően (a bohócok, az élőszobrok, a mutatványosok, az utcazenélésre vállalkozó zenekarok most is kitettek magukért), részben a színes fesztiválprogramok miatt. Az előbbiek közül kiemelést érdemel a Stubnya Béla vezette Desperado-kommandó, akik fekete ruhába öltözve vonultak, gitártokokkal a kezükben (amelyek sejthetően gyorstüzelésű fegyvereket rejtettek). A vonulást a lassúsága tette különlegessé. Én tíz percig néztem őket, ezalatt három métert tettek meg. A hírek szerint a régi sétálóutca elejétől a főtéren felállított színpad végéig másfél óra alatt jutottak el. (Ez a táv normál tempóban talán 2-3 perc.) A vasárnapi fesztiválprogramok is a szokásos változatosságot mutatták: délután Kovács Géza utcaszínháza szerepelt a főtéren, az új sétálóutca végén felállított kisszínpadon az egészen különleges zenét játszó Zuboly muzsikált, este a nagyszínpadon a tiszta, szárnyaló hangú fiatal portugál énekesnő, Ana Moura adott bensőséges koncertet. A nyíregyházi világzenei fesztivál arra is jó, hogy az ember új neveket és új műfajokat jegyezzen meg. Ez a koncert a fado tradicionális műfaját, illetve ennek mai változatát ismertette meg a közönséggel.

Ugyanakkor természetesen azt is meg kell kérdezni, hogy vajon színházi fesztiválként mennyit ér a Vidor? Azt hiszem, a program ezen szelete is azt a szemlélet tükrözi, mint a fesztivál egésze. Ez is elsősorban a helyi közönségnek szól. A színházi műsor nem titkolt szándéka, hogy olyan, szélesebb közönségnek szóló, előadásokat mutasson be, amelyekben országos hírű színészek szerepelnek. Olyanok, akiket színpadon nem igen láthat a nyíregyházi közönség (legfeljebb évről évre a Vidoron). A fesztivál indulásakor - hat éve - azt kérdeztem magamban, hogy mindez nem vonja-e el a figyelmet a nyíregyházi színházi műhely saját bemutatóiról. Ma inkább azt kérdezem, hogy azok a jelentős új közönségrétegek, amelyeket ez a program be tud vinni a színházba, vajon visszatérnek-e a nyíregyháziak saját bemutatóira is?

E kérdéseket némileg zárójelbe teszi, hogy a Vidor kifejezetten szórakoztató előadásainak kiválasztásában is jó ízlés érvényesül. Azt hiszem, hogy a magyarországi szórakoztató színház átlagánál jobb előadásokat látni a nagyszínpadon. Sőt nem csak kommersz produkciók kerülnek itt bemutatásra.

Példa erre a vasárnap esti műsor: a nagyszínpadon a Vígszínház társulata mutatta be Hanoch Levin Az élet, mint olyan című darabját (Parti Nagy Lajos átiratában és a Magyarországon sokat vendégeskedő izraeli Ilan Eldad rendezésében). Bizonyára Kern András és Kútvölgyi Erzsébet személye vonzotta a nézőket. De nem tántorította el őket a kendőzetlen műfajmegjelölés sem: tragikus komédia.

 

azeletmint1

Hanoch Levin: Az élet, mint olyan (Kern András, Kútvölgyi Erzsébet) - Forrás: Vidorfesztival.hu

 

A darab alaphelyzete tragikus, a benne megnyíló emberi tulajdonságok komikusak. Az éjszaka közepén felriad az öregedő férfi, Yona (Kern András), szorítást érez a mellkasában, úgy érzi, hogy meg fog halni. Ez szorongás számvetésre készteti, amelyet rögtön hárít: úgy érzi, hogy elrontotta az egész életét, és ennek a fő oka a mellette szuszogó felesége, Leviva (Kútvölgyi Erzsébet). A férfi azonnal váltani akar, összecsomagolni és elmenni. A feleség persze marasztalja, aztán átkozza. Majd öregedő testét is felkínálja neki, de a valódi egymásra találásra már rég nincs esélyük kettőjüknek. A végleges szakítást azonban elodázza az, hogy az éjszaka kellős közepén megjelenik a barátjuk, Gunkel (Rajhona Ádám). Előbb csak aszpirint kér a fejfájására, aztán (mikor ki akarják hajítani) a 15 éve kölcsönadott kalapját követeli, végül csak egyetlen kívánsága marad, hogy megérinthesse az asszonyt. (A férj erre engedélyt is ad, kizárva a nyak és a térd közötti területeket.) A látogatás mulatságos fordulatai sem fedhetik azonban, hogy a vendég csak egy tézist testesít meg. Arra hivatott rádöbbenteni a házaspárt, hogy jobb gyötrődve együtt lenni, mint reménytelenül egyedül.

Az asszony ezek után kiegyezést szorgalmaz. Most megint összetartozunk - mondja a férjének. De ez az érzés csak öt percig tart - válaszolja Yona. Így araszolunk majd öt percről öt percre végig az életünkön - replikázik fanyar derűvel Leviva. Mindez azonban csak ígéret marad. Ugyanis tényleg tragikus fordulatot vesz a történet: Yonának valóban szívinfarktusa van, és meghal. Már csak a „halottsiratás" van hátra. Mibe lett volna neked, ha tényleg megvársz engem - kérdezi az asszony. - Együtt öregedhettünk volna meg, mert az tényleg kemény munka - teszi hozzá kesernyésen.

Az időnként túlírt, máskor túlbeszélt darabot két emlékezetes színészi teljesítmény formálja igényes előadássá. Kern András visszafogott játékában a számvetés szorongató kényszere ezúttal zárójelbe tesz minden öniróniát. Talán csak az nem derül ki Kern alakításából, hogy Yona valóban menthetetlenül kisszerű, komikus alak, vagy hordozott magában valami tehetséget, amit elmulasztott életté formálni. Kútvölgyi Erzsébet alakítása a komor, tragikus színeket és a derű árnyalatait egyesíti. Ő is olyan figurát jelenít meg, aki be van zárva egy házasság szűkös keretei közé. De ő úgy érzi, hogy ebben a kisvilágban - a veszteségek, a lemondások tudomásul vételével is - be lehet rendezni egy teljes életet.

Hasonló életszorongásokról, lelki útvesztőkről beszélt a TÁP Színház délutáni-éjszakai előadása is - teljesen másfajta eszközökkel. És ez is fontos a Vidoron. A színházi fesztivál értékét ugyanis az is növeli, hogy a helyi közönség „kiszolgálása" azt is jelenti, hogy a kamara programban főként olyan produkciók szerepelnek (elsősorban alternatív és független társulatok előadásában), amelyeket a fesztiválon kívül nem igen láthat a nyíregyházi közönség. De úgy tűnik, hogy a Vidoron napi két előadásban erre a rétegszínházra is van igény. Mert egyetlen egyetértő nevetést sem hallottam akkor, amikor a közönség sorai közül felpattant egy beépített néző (Paizs Miklós), és felháborodva kikérte magának, hogy micsoda színház ez. „Ezek a színészek nem is a saját hangjukon beszélnek. Csak tátognak, magnóról megy az egész."

 

keresok1

Keresők (Sipos Vera, Juristoszky Sosa) - Forrás: Vidorfesztival.hu

 

A Keresők színházi alapötlete valóban a „hangsáv" és a látható tartomány szétválasztása. Miközben szól a Molnár Péter novellájából készített néhány éves hangjáték, a színpadon fényekből, árnyakból, videóvetítésből, furcsa gesztusokból összeálló színpadi játékot látni. (Mindkettőt Vajdai Vilmos rendezte. A színészek részben azonosak, többnyire azonban mások. De ennek az előadásnak a játékmódjában nem meglepő, hogy a hangok, illetve az arcok és a testek szétválnak. Még azoknak a szereplőknek az esetében is, akik mindkét „sávon" azonosak. Sőt ez az előadás egyik legfőbb jelentéshordozó rétege.)

A „hangsáv", azaz a verbális-akusztikus réteg barokkos burjánzását a színpadi látvány opartos racionalizmusa fogja nem túl szigorú keretbe. „A Duna elöntötte a rakpartokat, még augusztus első fele sem telt el, de már hűvös szél fújta a szemetelő esőt a járókelők erdeje elé" - kezdődik az elbeszélés, és a vetített képek felidézik a 2002-es nagy árvizet, egyfajta apokaliptikus hátteret rajzolva az egész történet köré. Aztán egy árnyék hajol a főszereplő (Mészáros Béla) fölé. A Szorongás Rt. ügynökeként mutatkozik be. „Nem akarok felkerülni a nem létező Isten futószalagjára" - mondja a fiúnak, ezért ajánlja fel neki, hogy figyelmeztesse a szomszéd asztalnál ülő lányt (Jordán Adél, hangja: Gryllus Dorka), mert egy hét múlva fel fogják őt keresni az ügynökök, és akikre rátalálnak, azt egész életükre hatalmába keríti a szorongás.

A szorongásügynök sötét árnyalakjához Halász Péter hangja társul. A hangjáték egykori szereposztását az idő mélyítette el. (A színházi előadást Halász Péter emlékének ajánlják az alkotók.) Ez a kultikus színházi figura így egyszerre jelenik meg az előadásban akusztikus valóságosságában és árnyékká vált emlékében. Halász egész élete és halála (amelynek utolsó nyilvános gesztusával, még életében rendezett halottbúcsúztatásával is fügét mutatott) ad többszörös dimenziót a csetlő-botló főszereplő elszánt hajszájának a lány után. A keresés villódzó szeleteiben így sejlik fel a láthatón túli, a nem létező Isten szüntelen járó futószalagja.