Ellenfény Online - Gyerekszínház - Ifjúsági Színház - Testközel

Testközel

Horda 2 – Nemzeti Táncszínház, Közép-Európa Táncszínház, Káva Kulturális Műhely

Az idei, VII. Kaposvári ASSITEJ Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálén az Oktatásfejlesztő és Kutató Intézet Köznevelési Díját a Horda 2 alkotói kapták.
Szűcs Mónika | 14. 05. 22.

Fontos és ebben a formában egyedülálló kezdeményezés kapott megerősítést ezzel a díjjal. A Nemzeti Táncszínház az évek óta működő, általában egy-egy táncelőadás mellé (elsősorban óvodásoknak, kisiskolásoknak) kínált táncos beavató programjai mellett a Horda 2-vel valami egészen új vállalkozásba fogott. Ertl Péter, Németh Katalin és munkatársaik célja az volt, hogy a (nem csak a) kortárs tánc számára „elveszett korosztályt", a középiskolásokat juttassák olyan táncos élményhez, amely elég erős ahhoz, hogy érdeklődést ébresszen bennük a táncművészet iránt.

Ehhez partnerül a Káva Kulturális Műhelyt kérték fel, amelynek színész-drámatanárai közel két évtizede készítenek komplex színházi nevelési programokat (TIE – Theater in Education), többek közt ennek a korosztálynak is. A kávások, Takács Gábor és Sereglei András több ajánlott (a Nemzeti Táncszínházban is játszott) táncmű közül végül a Közép-Európa Táncszínház tavaly bemutatott Horda című előadását választották ki, hogy a TIE mintájára komplex tánc/színházi nevelési előadást hozzanak létre belőle. Az, hogy egy létező színházi előadás részeit (jeleneteit, figuráit, szituációit stb.) felhasználva készítsenek komplex színházi nevelési programot, nem ismeretlen feladat a Káva számára (jelenleg is egy hasonló projekten dolgoznak a kassai színházzal közösen). Ám egy kortárs táncelőadás megközelítése alapvetően más kérdéseket vet fel, mint amivel eddigi munkájuk során találkoztak. Olyan helyzeteket, olyan munkaformákat kellett találniuk, amelyekkel valami lényegit tudnak megmutatni egy olyan művészeti ágból, egy olyan komplex jelrendszerből, amely nem használ szavakat, nem mesél történetet, viszont erősen érzéki jellegű, a zsigerekre hat, emóciókat ébreszt. Amely nehezen értelmezhető a mindennapi tapasztalataink segítségével, mert más csatornákat használ, mint amilyeneken át általában kommunikálunk.

 

 

Első megközelítésként – ahogy azt egy a próbafolyamat kezdetén készült videóból is láthattuk – a klasszikus beavató színházi forma merült fel: az egyébként is etűdökből felépülő táncművet időről időre megszakítanák, hogy értelmező kérdések segítségével a fiatalokkal közösen megfejtéseket, jelentéseket találjanak a látottakra. Ezt a formát azonban igen hamar elvetették az alkotók (Kun Attila koreográfus, a Közép-Európa Táncszínház négy táncosa és a színész-drámatanárok), mert az élmény szavakba öntése helyett fontosabbnak tartották a részvétel, a belekerülés megtapasztalását, az élményben való megmerülést – ám ehhez olyan szituációt kellett teremteniük, amelyben szívesen mozdul meg egy osztálynyi tizenéves. (Szerencsémnek tartom, hogy a Horda 2 előadást nemcsak külső szemlélőként, hanem egy felnőttekből álló csoporttal résztvevőként is megtapasztalhattam. Ezért annak a megértésében, hogy mi is történik a program három órája alatt, nemcsak a középiskolás résztvevők megfigyeléséből és a velük való utólagos beszélgetésekből következtethetek, hanem saját élményeimet is segítségül hívhattam.)

A Nemzeti Táncszínházba érkező osztály először Takács Gáborral találkozik, aki –„civilben" – általános tájékoztatót ad a közösen eltöltendő délelőttről. Majd a táncszínház aulájában helyet foglaló diákokhoz immár szerepben, egy fiktív táncszínház igazgatójaként kezd beszélni. A diákok ebben a helyzetben (és ez így is marad egészen a program végéig) a látogató szerepét kapják. A kissé feszült, némiképp izgága, nemrég posztjára került igazgató beszél nekik a táncszínház helyzetéről (kevés a néző, nehéz szponzorokat találni), igazgatói törekvéseiről (népszerű, szerethető előadásokkal minél több embert bevonzani a színházba), és mond néhány szót az éppen készülő, általa rendezett új darabról (New York), aminek a próbájába majd bepillanthatnak a látogatók. Ám mielőtt elindulnának, néhány játék következik: asszociációs köröket futtatnak adott hívószavakra (tánc, közösség); szobrokat alkotnak és egészítenek ki párokban (valamilyen cselekvést végző ember). A közös ezekben a tevékenységekben, hogy nem időzik magyarázatoknál (kinek miért ez vagy az jutott az eszébe, melyik pózt, gesztust, mozdulatot ki hogyan értett), mindössze az egymásra (és igen távolról a Horda c. táncműre) való hangolódást segíti. Ugyanez a hatása a szelíden játékos, kölcsönös vállmasszírozásnak is, ami a testi érintés által a kommunikáció fizikális útjait nyitja ki. Bár mindvégig szerepben marad, Takács Gábor hangszínének, beszédmódjának változása jelzi: itt inkább a drámatanár, s nem az igazgató játszik a diákokkal.

 

KET Kava Horda2

 

A Nemzeti Táncszínház Refektóriumában próbáló táncosokat – a fikció szerint – váratlanul, és némileg kellemetlenül éri az igazgató és a diákok látogatása. Kiderül: más előadáson dolgoznak, mint amire az igazgató számított, nem a New Yorkot próbálják (amivel már lényegében elkészültek), hanem egy régebb óta formálódó saját darabjukat (ez a Horda), aminek bemutatására az új igazgató is ígéretet tett. A próba leáll, feszült szóváltás kerekedik az igazgató és a koreográfus között, majd igazgatói-rendezői utasításra visszatérnek a New Yorkhoz. A táncosok profik, először láthatóan unottan, majd forszírozott magabiztossággal és széles mosolyokkal prezentálják a kért nyitányt, de az igazgató távozása után tanácstalanul fordulnak a koreográfus felé: hogyan tovább? Megtehetik-e, hogy az igazgató határozott utasítása ellenére dolgozzanak valamin? Kinek mennyire fontos a közösen elkezdett munka? Ki kinek enged, kitől tart, kivel vállal közösséget, mihez adja a tudását, az ambícióit? Nincs mitől félnetek, ez a darab a ti testetekbe van írva, nélkületek nem létezik, mond ki egy fontos dolgot a táncművek létmódjáról a koreográfus. Végül megszületik a közös döntés: befejezik a Hordát.

A közjáték után Kun Attila (a koreográfus szerepében) a látogatók felé fordul, s hogy oldja a helyzetet, arról kezd beszélni, miben közösek a céljaik az igazgatóval, és miben látják másként az ehhez vezető utat. Mindketten közelebb szeretnék hozni a táncot az emberekhez, csak más hatókörben gondolkodnak. Az igazgató látványos, derűt, életerőt sugárzó, nagyszabású produkciókat kíván bemutatni, ami sok emberre tud egyszerre hatni. A koreográfus kisebb hatóterű, de talán a nézőt közvetlenebbül megszólító előadásokban gondolkodik – olyan különbség ez, mint ami egy nagy reflektor vagy tűzijáték, illetve egy gyertya lángja közt van, magyarázza. Aztán kérdezgetni kezdi a diákokat: milyen képzetek élnek bennük a táncról, a táncművészetről és annak különböző ágairól? Milyen vitrint rendeznének be a balett, a néptánc és a kortárs tánc bemutatására? A kérdés inspiráló, kinyitja a gondolkodást, asszociációkat ébreszt, képeket hív elő, nem elvont fogalmakkal vagy érdektelen ismeretátadással próbálkozik. (Érdekes módon a kortárs vitrin mind a diákoknál, mind a felnőtt csoportban leginkább is gomolygó köddel van tele...) Miután teremtődött valami közös alap, a koreográfus megkockáztatja a kérdést: látják-e értelmét a látogatók annak, hogy befejezzék a Hordát, és vajon segítenének-e ebben a táncosoknak? Mire idáig eljutunk a programban, a koreográfus és a táncosok kedves invitálására – bár természetesen mindenkinek megvan hozzá a joga – senki nem mond nemet, nem vonakodik felállni, hogy kiscsoportokba szerveződve nekilásson a darab befejezésének.

 

Horda2

 

A kiscsoportos munka a 'horda' fogalmának körbejárásával kezdődik, a hozzá társított elképzelések, gondolatok összegyűjtésével, megvitatásával. Majd mindezt félretéve egy rövid mozgássor megalkotása következik: körben állva az első ember tesz egy mozdulatot, amit a következő megismétel, majd hozzátesz egy újabbat. A mozdulat bármi lehet, akár egészen hétköznapi gesztus, cselekvésimitáció vagy kifejezetten táncos mozdulat. Asszociációs játék ez is, csak nem szavakkal, hanem testtel játsszák. Az ismert drámajátéknak új dimenziót az ad, ahogy a képzett táncosok segítségével a mozdulatok egymásutánja az ismétlések, a tanulási folyamat során ritmust, megformáltságot kap. Magával ragadó, ahogy egy-egy talált mozdulatnak tónust, dinamikát adnak a táncosok, különös látni, ahogy egy test értelmezi a másiktól kapott mozdulatot. A kívülről szemlélő számára talán hosszúnak és mechanikusnak tűnő ismételgetések résztvevőként megélve gazdag és élvezetes tanulási folyamatot jelentenek. A saját mozdulatokból épített mozgássort mindhárom csoport ugyanazzal a (darabból kiemelt) dobbantásokból álló lépéskombinációval zárja.

Újabb mozgássor próbálgatása, megtapasztalása a következő feladat, immár közösen, egy nagy csoportban. A kinyújtott kézfejek először párhuzamos majd szétváló, ellentétes irányú hullámzó-örvénylő mozgatása, terelgetése, miközben a terem egyik végéből eljutunk a másikig, kívülről nézve elég egyszerűnek és kissé talán kaotikusnak tűnhet, ám a résztvevőktől mindez erős koncentrációt és többirányú figyelmet igényel: hogyan tud a test egésze energiát és irányt adni a végtagok mozgásának? S hogyan tud ez a mozgás kettéválva külön életet kezdeni, majd összetalálkozni újra? Miközben a figyelem szűkebb fókusza a kézfőkre irányul, hogyan képes mégis érzékelni egyik ember a másik mozgását? Vagy másképp fogalmazva: személyes szabadságomat megélve hogyan lehetek mégis egy csoport, egy közösség része?

A szünetet a Horda előadása követi. A látogatók színházi fényekkel bevilágítva, de majdhogynem érintésnyi közelből, a benne-lét határán nézhetik a (némiképp átszabott) darabot a Refektóriumban, és a földön ülve kicsit más perspektívából tekinthetnek rá, mintha a színházteremben látnák ugyanezt. Erősen hat ez a közelség, kinagyítódnak részletek, egy lehulló vízcsepp, egy tekintet, egy mozdulat. De sokkal intenzívebben átélhető a mozgás, a tánc energiája, sodrása is. Az egymás körül keringő kézfejek vissza-visszatérő elemei a koreográfiának, öröm ráismerni, de már nemcsak látványként hat, hanem saját (mindenkinek más) testi érzetek is kapcsolódnak hozzá. Számomra éppen ez, az együtt mozdulás és a szétválások megfigyelése – nemcsak a mozdulatok, hanem a táncosok közti kapcsolatok szintjén – adja az egyik nézőpontot, egy lehetséges dramaturgiát előadáshoz: egy és még egy, egy és sok, én és ők, én és te, én és ő, mi és ő kettősségére épülnek az etűdök.

Az előadás egy pontján a táncosok egymás után behívják a térbe a kiscsoportokat, hogy az ismerős zenére mindegyik kör előadja a maga alkotta mozgássorát. De nem itt ér véget a darab: ez csak egy kitüntetett nyugvópont, a harmónia, az együtt kivételes állapota. A Horda utolsó képei a kitaszítottságról, az egyedüllétről, a kétségbeesésről és a megtalált békéről mesélnek. Nekem valami olyasmiről, amit József Attila írt: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat." Az elcsendesülő térbe a táncosok immár egyenként hívják be a látogatókat, lassan egy nagy kör formálódik, leülünk, és a darabbeli cipó kézről kézre jár.

Azt inkább csak kívülről venni észre, hogy az utolsó percekre visszaérkezik az igazgató, és a háttérből gyanakodva, értetlenül nézi, mi zajlik. Előlépve kelletlenül kérdezgetni kezdi, hogy mi történt. Kérdései elutasítóak (ez lenne a tánc? miért jó ez?), éppen ezért provokatívak: arra késztetik a résztvevőket, hogy megpróbálják megfogalmazni, tényleg mi is történt velük. És beszélnek a mozgás, az összetartozás öröméről, arról a hétköznapi csodáról, hogy egy szikrázó délelőtt egy sötét színházteremben közü(n)k lett valamihez.

És ez az, amiért ezt a kezdeményezést mindenképpen folytatni kell.

 

 

Horda 2

Nemzeti Táncszínház, Káva Kulturális Műhely, Közép-Európa Táncszínház

 

Koreográfus: Kun Attila

Táncművészek: Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Mádi László, Palcsó Nóra

Színész-drámatanárok: Sereglei András, Takács Gábor

 

Helyszín: Nemzeti Táncszínház, Refektórium