Amikor a színház trendi

Trafó, Beavató Program: Cristina Blanco: cUADRADO-fLECHA-pERSONA qUE cORRE

Napsütéses szombat délután, egy piknikkel egybekötött libegőzés után, lepirult orral indulok a Trafó Galériába, előadást nézni. Többnyire szórakozottságomban szoktam ilyesmiket mondani, hogy kiállításra megyek előadást nézni vagy színházba megnyitóra. Szakmai ártalom, elvégre gyakran megfordulok mindkét helyen, az meg már csak hab a tortán, hogy mindkét tér (spanyolul: cuadrado) műalkotások bemutatására alkalmas közeg. (Vagy olykor, egészen alkalmatlan.) De ezúttal sem félreütésről, sem napszúrásról nincs szó: Trafó, Cristina Blanco, Galéria. És előadás.
Barta Edit | 11. 05. 20.

Többtucat középiskolással együtt (róluk később még lesz szó) gyömöszölöm be magam a galéria hófehér kockájába. A neonfénnyel bevilágított üres térben aprócska képek a falon. Képek és tárgyak tiszta, geometrikus elrendezésben. Egy poroltó és annak képe, egy ajtó és élethű mása. (Ez utóbbiról csak az előadás végén derül ki, hogy nem ajtó, csak annak látszik.) Josef Kossuth híres concept-art-os képe jut róla az eszembe, melyen egy szék, egy széknek a fényképe és az értelmező szótár ’szék’ szócikke látható-olvasható. Melyik a valódi szék? Vagy inkább melyik nem az?

Ezenkívül: egy SALIDA (magyarul: kijárat) feliratú tábla, egy „exit-figura”, egy tűzjelző (illetve annak képe). Táblák, úgynevezett piktogramok (’tájékoztató feliratot helyettesítő ábrák’); minden egyes képhez (jelhez) egy általunk is ismert jelentés társul. Vagy ha nem is ismerjük, a társadalmi szocializáció következtében előbb-utóbb megtanuljuk őket.

 

blanco-cristina-trafo

Forrás: trafo.hu

 

Miután mindenki megtalálja a maga helyét, az ajtón – az „igazin”, ami használható, vagyis kinyitható, becsukható – egy szigorú tekintetű, hosszú hajú nő lép be. Nem fiatal, nem is öreg, kortalan forma. Fekete cipzáros kapucnispulcsit, térdig érő rövidnadrágot, sportcipőt visel, fülében fülhallgató. Megfog egy széket, az ál-ajtóhoz viszi, rááll, s a SALIDA feliratú tábla előtt mutogatni kezd. Letakar egy-egy betűt, mi pedig a velünk szembeeső falon olvashatjuk magyarul az elmutogatott szavak jelentését: „Bejöttem a terembe.” Az előadás alatt többször is megismétlődik ez a jelenet, a performer gyakran instruálja magát így, hogy ebből a feliratból rak ki utasításokat, az előadás végén minket is így zavar majd ki a teremből, mutogatva: „Menjetek ki a teremből!”

Cristina komolyan, rezzenéstelen arccal hajtja végre az akciókat, mintha valami szupertitkos feladatról lenne szó. Ránk tekint, de mintha ott sem lennénk, keresztülnéz rajtunk, közönyössége egy profi bérgyilkoséhoz mérhető. Közben pulcsija és nadrágja zsebéből kincseket varázsol elő, match-boxot, legóembert. A konnektorból töltőállomás lesz, ahová Cristina lábán keresztül vezet az autópálya. Egy másik jelenetben arcot rajzol a párban lévő konnektoroknak – egyikük sír, másikuk nevet. (Újabb jel, ezúttal a színházak által használt logóra, ahol a maszk egyik fele sír, a másik nevet.) Csak egyetlen jelenetben látunk örömöt, felszabadultságot az arcán, amikor salsázni kezd; lekapja a falra függesztett poroltót, előbb táncpartnerévé, majd szerelmestársává teszi, frigyükből többtagú poroltócsalád születik – a tornasorba állított mini poroltók Cristina nadrágjának zsebéből kerülnek elő.

A spanyol előadónő kimozdítja használati tárgyainkat eredeti, hétköznapi jelentésükből, s egy általa elképzelt világba helyezi őket. Ebben a világban a tárgyak a fantázia szárnyalása révén speciális funkciókkal rendelkeznek és saját, kreált történetük van. (Mindenki számára ismerős ez, minimum óvodáskorból, én speciel filctollakkal játszottam hasonlóképp, a rózsaszín volt a királynő, a lila a király, s együtt adtak estélyt az alattvalóknak.) „A P nevű bolygón a tapizás szabad, mert isten nem létezik” – transzformálódnak a pulóver belsejébe varrt mosási útmutató jelei, vagy egy másik sorrendben: „a só AIDS-et okoz a tündéreknek.”

A könnyed, játékos jelenetek mögött persze átgondoltság húzódik és precíz kidolgozottság, logikusan felépített, szikár helyzetek. Hogy nem is olyan egyszerű őket létrehozni, az az előadást követő foglalkozásokon derül ki „élesben”. Merthogy Cristina Blanco darabja része a Trafó oktatási programjának; az előadást elsősorban középiskolás diákok és tanáraik nézik meg. És persze mi, újságírók, akik mind arra vagyunk kíváncsiak, hogyan zajlik egy „beavatás” a kortárs művészetek házában. Hogyan lehet közelebb hozni a középiskolás korosztályhoz a kortárs színházat – hogy azt ne csak a kötelező olvasmányok illusztrációjának tekintse, vagy ne gondolja azt, hogy színházba járni ciki, se azt, hogy a kortárs tánc, a non-verbális műfajok lila dolgok lennének. A cél nem más, mint ráébreszteni a most felnövő generációt, hogy a színház a szórakozás egyik alternatívája.

Cristina Blanco személye ebből a szempontból telitalálat, a táncosnő erős, vagány személyiségnek látszik – ha emlékem nem csal, nagyjából minden kamasz ilyen szeretne lenni. Ugyanakkor érzékeny és kicsit „bolondos” (ezt már a diákok mondják a foglalkozáson), aki „elvan” a maga világában. Két újabb strigula a pozitív személyiségjegyek mellé.

Az általa elhozott darab megítélése már nem ennyire egyértelmű, performansza cseppet sem könnyed előadás. Még egy sokat tapasztalt, kortárs táncon edződött felnőtt számára is „kemény dió” – a darab nyelvi és tartalmi összetettsége miatt. Az előadás utáni „foglalkozások” előbb közvetve, majd közvetlenül segítik értelmezni a diákoknak a látottakat. Gyevi-Bíró Eszter és csapata (a Trafó Beavató Programjának állandó munkatársai) minden egyes előadáshoz saját módszertant dolgoznak ki, a drámapedagógia eszközeit használó játékokat minden esetben speciálisan az adott előadáshoz találják ki.

A mostani alkalommal a diákok saját bőrükön tapasztalhatták meg, milyen nehéz (vagy épp ellenkezőleg, mennyire egyszerű) a saját testükkel emotikonokat vagy piktogramokat létrehozni. Két fiú összeillesztett karjából Big Mac lesz, egyikük sapkája a sajt a hamburgerben, egy másik párocska H (’kórház’) betűt formál. Szárnyalnak az ötletek, amikor nem létező jeleket kell kitalálniuk, így születik meg a „lányoknak a felhőn járás tilos” vagy „Katy Perry tilos” jel.

A következő lépcső az előadásról való beszélgetés és a „közönségtalálkozó” volt, amikor a diákok közvetlenül faggathatták az előadót. Több spanyolos iskolai csoport is részt vett a foglalkozáson (pl. a Károlyi Mihály Magyar-Spanyol Tannyelvű Gimnázium diákjai), ők saját nyelvén kérdezgetik Cristinát. A gyerekek élvezik, hogy különleges helyzetben van részük, hogy egy „élő művésszel” beszélhetnek, barátilag, miközben a beszélgetés tárgya a művészet, az alkotási folyamat. Cristina szívesen beszél magáról, s ezzel akarva-akaratlanul is bátorítja a diákokat, hogy ők is beszéljenek a darabhoz fűződő érzéseikről – vagyis a befogadás folyamatáról. Miközben hallgatom őket, irigykedem, arra gondolok, mekkora élmény lett volna, ha „annak idején” minket is beavattak volna. Mennyivel egyszerűbb lenne most írni, beszélni róla.

 

 

 

cUADRADO-fLECHA-pERSONA qUE cORRE


Alkotó, előadó: Cristina Blanco

 

Helyszín: Trafó

Idő: 2011. május 7.