IRL

6. Gyermek- és Ifjúségi Színházi Szemle: Tasnádi István: Cyber Cyrano – Kolibri Színház

„Első emlékem egy monitor” – a Cyber Cyrano rettentő erős kezdőmondatát egy percen belül egy erős kép egészíti ki: a Kolibri pince színpadán egyedüli díszletként elhelyezkedő vetítővásznakon ezernyi speciális karakterből és betűből a főszereplő arcképe áll össze.
Kovács Bálint | 11. 05. 6.
Már ez az első perc tökéletesen kifejezi, hogy miről van szó: digitális bennszülöttekről, akik nem megtanulták a számítógép és internet használatát, hanem az első perctől épp olyan természetes számukra mindez, mint a játékautók, a tévé-távirányító vagy a papír meg a színes ceruza. És ha innen nézzük, nem is csoda, hogy a személyiségük is csak akkor áll össze teljesen, ha az online jelenlétüket is hozzávesszük a hús-vér valóhoz. (Hogy ez mennyire így van, azt egy interneten használt rövidítés is jelzi: IRL, azaz In Real Life. Ez különbözteti meg – és teszi azonos jelentőségűvé – a szóbeli interakciót az internetes felületeken megvalósított kommunikációtól.)

Ennek a megértése és színházi nyelvre fordítása az, ami az évad egyik legjobb rendezésévé teszi Vidovszky Györgyét. A Sárosi Anita és Vicsek Viktor tervezte vetítés az első, nagyon is kifejező metafora után az előadás negyedik főszereplőjévé válik; a szereplők mellkasán első színre lépésükkor megjelenik a profiljuk: név, magasság, életkor és foglalkozás (tanuló). Az őket körülvevő vásznon pedig a többi, ugyanilyen fontos jellemző: a MyVip közösségi portálon megosztott képeik magukról vagy érdeklődési körükkel kapcsolatban (kedvenc zenéik, filmjeik, színészeik). Később megjelennek a vicces Youtube-videók, amiket egymásnak küldenek afféle ismerkedési gesztusként, vagy amelyeket az osztályban vesznek fel mobiltelefonnal, és a vásznakon jelennek meg a tökéletesen hitelesen rekonstruált chat-beszélgetések is, vállalva, hogy a felnőtt nézők egyáltalán nem fogják érteni az egyes rövidítéseket vagy speciális karaktereket (mint például a szorosan összecsukott szemmel és nagyra nyitott szájjal való nevetés jelét: XD). Mindebben nemcsak a színházban eddig szinte ismeretlen formanyelv megalkotása és magabiztos használata a lenyűgöző, de az is, hogy mennyire ismeri és érti Vidovszky a bemutatott korosztály szokásait. A vetítés ugyanakkor szép metafora is: a vászon-sarok épp olyan vibrálással, folyamatos és gyors változással, olyan audiovizuális információáradattal veszi körül a szereplőket, ahogy azt az iPhone, iPod, MyVip, Messenger és a többi hasonló is teszi velük reggeltől estig, éjjel-nappal. Mindezek miatt úgy érezzük, hogy ha az előadás némajáték volna a vetítés mellett, akkor is tökéletesen érthető lenne a Cyber Cyranónak legalábbis a fundamentuma.

 

cyber-cyrano

 

Nem mintha Tasnádi István ilyen „díszletbe” ültetett új drámája ne lenne magában is rendkívül erős. (Itt jegyzendő meg az is, hogy a Kolibri remek témaválasztásai mellett a kortárs magyar drámák bemutatásában és a drámaírók foglalkoztatásában is igen jól teljesít.) A darab alapja megtörtént eset, a Cyranóval való hasonlóság tehát úgyszólván adott: egy iskolában két lány nem létező személyeket hozott létre, s azok virtuális megtestesüléseit (avatarjait) megszemélyesítve chateltek, e-maileztek az osztály tagjaival, akik természetesen nem sejtették, hogy beszélgetőpartnerük valójában az osztálytársuk, álnéven.

Tasnádi a sztorit háromszemélyessé tisztítja: az osztály rút kiskacsája, Zsuzsi megelégeli, hogy szerelme, a menő Máté semmibe veszi őt, ráadásul ráhajt egy barátnőjére, Henire – így kitalál egy fiút a lánynak és egy lányt a fiúnak. „Azelőtt semmiféle érzelmet nem tudtam kiváltani a Mátéból. Most viszont volt egy eszközöm, amivel örömet tudtam okozni neki. Vagy bánatot. (…) Benne volt a hálómban. (…) Hogyha megharagudtam rá, Moira [a kitalált lány] megbüntette. Ha meg már nem bírtam nézni, hogy mennyire kész van, hirtelen kedves lett vele. (…) És Máté másnap mindent elmesélt nekem. (…) Velem beszélgetett, de a Moira arcát képzelte maga elé, és ettől mindjárt érdekesek lettek azok a mondatok, amiket el sem olvasott volna, ha tudja, hogy én írom” – mondatja Tasnádi Zsuzsival. Az egy-két szikár mondatban is kifejező indoklásban az az igazán hátborzongató, hogy nagyon is logikus – hogy mindenkinek eszébe jut: hasonló esetben talán mi magunk is megtennénk ugyanezt.

Hasonlóan logikusan és kifejezően – és ami egy drámánál korántsem mindegy, szép dramaturgiai ívvel – van felépítve minden egyéb: Zsuzsi motivációi, a kivitelezés módja, a manipuláció mikéntje, a játék az érzelmekkel, végül a csaknem tragédiába torkolló, elkerülhetetlen lebukás. Tasnádi mindezt mellébeszélés nélkül, koncentráltan tálalja, miközben jó a humora is („Olvastam valahol, hogy bizonyos életkorban a fiúk azzal szemétkednek, aki tetszik neki. Úgyhogy én valahol mélyen nagyon tetszhetek a Máténak. Mondjuk ez a bizonyos kor általában az óvodáskor, de lehet, hogy a Máténál ez elhúzódik.”), és nem utolsó sorban mély empátiát mutat: egy-két húsba maró mondata tökéletesen ki tud fejezni egy szélsőséges lelkiállapotot, életfelfogást, sőt tulajdonképpen egy teljes sorsot („Addig legalább szadizott. A kínzás is egyfajta interakció, a törődés egy bizonyos formája. Elég egyoldalú formája persze. De én már egészen hozzászoktam. És most hiányzott.”). Nyelvhasználata pedig végig hiteles, sehol sem erőltetetten fiatalos, szavai stimmelnek, és stimmel nála is mindaz, ami Vidovszky rendezésében is a helyén van: a sajátos kommunikációs formák tökéletes ismerete. („Ha bejelöllek, visszajelölsz?”; „Megnézte a képeidet, és nagyon bejössz neki. Elolvasta a kommenteket is, amit írtak rólad. Azt mondta, nagyon sok átfedés van az érdeklődési körötökben.”)

Egyedül a színészi játék hagy kívánnivalókat maga után a Zsuzsit játszó Nemes Anna esetében. Igaz, képzetlennek ható beszéde kis jóindulattal hitelesebbé teszi a történetet, ám a rossz hangsúlyozás, egyes hangok rossz kiejtése, a remegő hang színházban mégiscsak zavaróak. Ettől eltekintve viszont jól jeleníti meg, ahogyan Zsuzsi élvezkedik a frissen megszerzett hatalomban, és ez végig látszik is a szemében – ez pedig valóban rémisztő. Dér Zsolt izgágasága, játékpuskán való gitározása jól érzékelteti, hogy noha a történet nagyon is komoly, tizenhat éves szereplői nem érettek, nem felnőttek még igazán. Ahogy pedig Nemes Annával beszél, az hol a zsigeri terrort, hol pedig a behízelgést fejezi ki jól. Varga Lili valamivel egysíkúbb – bár ezt szerepe indokolja –, de jó barátnőként és „csajsziként” is hiteles. Előadásvégi kiborulása is szép: gesztusok nélkül, csak lefagyott mozdulatlanságával, kiüresedett tekintetével fejezi ki állapotát.

A Cyber Cyrano mind Vidovszky György rendezése, mind Tasnádi István drámája révén enged betekintést egy olyan problémára (a középiskolások egymás közti viselkedésének deformációira), amelynek átlagos esetben a néző, „a felnőtt” még a felszínét is nehezen tudja megkapargatni, hiszen már az azt körülvevő kulturális környezet is idegen számára. A Kolibri viszont úgy teszi érthetővé a probléma magját is, hogy egyenes utat biztosít az útvesztőnek tűnő kommunikációs térben is.