Kicsiknek és nagyoknak

A IV. Gyerekszínházi Szemle TIE-bemutatói

A Marczibányi tér hagyományosan a színházi neveléssel foglalkozó csoportok fellegvára. Így természetesen a Szemlén bemutatkozott a házban működé két TIE-társulat is, képet adva arról, hogy merrefelé halad Magyarországon a színházi nevelés.
Sándor L. István | 07. 11. 30.

A Káva Kulturális Műhely bemutatója kifejezetten az ifjúságot szólította meg, a 13–15 éves korosztályt. Schwajda György Szent család című darabjából kiindulva ők is a kamaszkor alapproblémáira kérdeztek rá: a családhoz való viszonyra, a szülő-gyerek kapcsolat alakulására, az elszakadásra, a szeretetzsarolásra, az elmagányosodásra.

Remek a program színházi része. Tóth Miklós rendező picit belenyúlt a darab szerkezetébe, nemcsak azért, hogy jól illeszthető legyen a foglalkozás(ok)hoz (a meg-megszakadó előadásba illeszkednek a gyerekekkel való játékok), hanem azért is, hogy az eredetinél sejtelmesebb, sokértelműbb történet alakuljon ki. Ugyanakkor figyelemre méltó a rendezői munka is: pontosak a szituációk, jó a színészvezetés, plasztikusak a karakterek. Az alakítások közül az öregasszonyt játszó Sereglei András játéka emelkedik ki. Érthetően, hisz ziccer szerepről van szó, még ha ezt a színész egy pillanatra sem érzékelteti. Ennek a visszafogottságnak és jó ízlésnek köszönhetően egy pillanatra sem jut eszünkbe rákérdezni arra, hogy miért férfi játssza a nő főszerepet.) Ugyanakkor a helyükön vannak az előadásban a többiek is: Patonay Anita, Bori Viktor, Takács Gábor (aki foglalkozásvezetőként is irányítja a programot).

 

 

Forrás: Káva

 

 

Maga a foglalkozás is átgondoltnak tűnik. Egyrészt pontosan kapcsolódik a színházi előadáshoz. Például a díszlet és a tárgyak vizsgálata nemcsak a felhasznált színházi nyelvébe vezet be, hanem az ábrázolt világba is, sőt a szereplők jellemébe is, az ő megismerésük is ezzel kezdődik. Az előadás nyitva hagyott helyzetei valóban nyitott kérdésfeltevésekre ösztönözik a gyerekeket. Ehhez a szituációk, a figurák alapos körüljárását és továbbgondolását segítő feladatok is hozzájárulnak. A gyerekek valóságos problémákkal szembesülnek, valódi lehetőségeket keresnek. És nyitott az előadás és a foglalkozás befejezése is: a gyerekek ezáltal nemcsak az érzelmi csapdahelyzeteket tapasztalhatják meg, hanem azt is, hogy az igazán feszítő emberi problémákra nincsenek sztereotip válaszok, azaz magától értetődő lépések sem. Hogy mindannyiunknak meg kell küzdenünk a valóban feloldó, megoldást kínáló emberi gesztusokért. Valami biztosan történik azokkal a diákokkal, akik végighaladnak a program kínálta úton. Míg a foglalkozást indító szobrokba általában a készen kapott ideálképeiket vetítik bele a gyerekek, az előadás végén az átélhetővé tett életproblémákra egyéni megoldásokat keresnek. Tehát keresik az utat. Hátha képesek lesznek majd emberibb viselkedésmódokat találni azokban a helyzetekben, amelyeket a felnőttek rendre elrontanak.

A Szemlén szereplő másik TIE-csoport, a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ teljesen más típusú programmal jelentkezett. Míg a Káva produkciója megtartotta az előadás és a foglalkozás kettősségét, addig a Kerekasztal bemutatójában már teljesen egymásba olvadt a két összetevő. Így az sem vált élesen szét, amikor a diákok nézőként, illetve játszóként vettek részt a programban. Ez a nyitottabb (de korántsem kozkázatmentes forma) sok szempontból a TIE magyarországi módszertanának megújítási kísérleteként hatott.

Annyiban hagyományosnak tekinthető a Kerekasztal programja is, hogy közismert történetet választott kiindulópontként. Az írott anyag ezúttal Andersen meséje, A császár új ruhája volt. Ugyanakkor teljesen szabadon kezelte a társulat ezt az alapanyagot, nem adaptációt készítettek belőle, egyetlen elemét sem akarták reprodukálni, csak azt a világot idézték fel, amely felsejlik belőle.

A foglalkozás egésze afféle színházi játéknak tekinthető. A társulat olyan kiinduló szituációt választott, amely lehetővé teszi az alapanyagul választott történet világába való belépést: képzeljük el, hogy a despota császár a gyerekeket is börtönbe veti, és most mi is ide kerültünk. A 7-8 éves gyerekek (a program nekik szól) ekkor belépnek a Fogságban szituációjába. Innentől kezdve maguk is belső résztvevői (és nem kívülálló megfigyelői) az eseményeknek, amelyek alapvetően annak a megértését szolgálják, hogy hogyan működhet egy ilyen világ, amelyben a hatalmi önkény irracionális viszonyokat teremt. Természetesen a 7-8 évesek nem elvont szinten, hanem gyakorlati kérdések formájában találják magukat szemben ezekkel a problémákkal: hogy került börtönbe az igazmondó fiú, aki végül kimondta, hogy a császár meztelen? Milyen büntetés vár rá? Miért ilyen a császár? Gyerekként lehetett-e volna vele együtt játszani. Hogyan maradhatott meg ilyennek? Miképp lehetne kizökkenteni despotizmusából?

Bár a foglalkozásnak vannak kész színházi elemei (jelenetei), de ezeknek sem a szövege, sem a végkimenetele nem feltétlenül rögzített. A gyerekek körében játszott, rájuk mint szereplőkre is számító jelenetek sokat őriznek improvazitív jellegükből, hisz a gyerekek bármikor befolyásolhatják őket, elmozdíthatják ilyen vagy olyan irányba. Ugyanakkor ez azt is eredményezi, hogy a gyerekek valóban résztvevőkként viselkednek. Ez nemcsak azt jelenti, hogy befolyásolják a jeleneteket, hanem azt is, hogy ezek érzelmileg mélyebben érinti őket. Azaz tényleges érzelmek és valódi szándékok szabadulnak fel bennük. Tényleg tétje lesz számukra a játéknak. Kiszámíthatatlan, hogy merrefelé indulnak. Mindezt követni, kontrollálni, irányítani, sőt saját nevelési céljaik felé fordítani kell a Kerekasztal tagjainak. Ez valódi kihívást jelent számukra, amelyet lenyűgöző szakmai felkészültséggel teljesít Lipták Ildikó, Bethlenfalvy Ádám, Nyári Arnold és Hajós Zsuzsa.