Képek a tükörben...

Portréféle Fodor Mihályról

Csupa "merev" fekete-fehér ünneplőbe öltöztetett gyerek. A mese mégiscsak egészen színes - póztalanul. Gyerekek játszanak felszabadultan egy színpadon, s játékuk már-már eszköztelen, mégis annyira hiteles, hogy máig őrzöm a végső "poént": "- hát értem én, hát értem én... itt egy leány, ott egy legény..."
Tóth Zsuzsanna | 09. 10. 30.

Tatabánya, pillesztő meleg, május délután. Éppen-teljes-lombját-bontott nagy fa alatt - talán gesztenye? -, csenevész bokrocskák között üldögél egy faun. Inas, magas, szakállas, huncutul csillog a szeme - tipikusan görög, s ugyanakkor ősmagyarnak látszik. Kora? Valahol harmincöt és hatvan között - megállapítani nehéz. Furulyázik - verssorokat mond... gyerekek gyűlnek köré, mintha kisbárányai lennének... A kép már-már édeskés.

Megint csak színpad. Vörös üstökű gyerek játssza a gonosz kisgömböcöt, aki - miközben együtt kocognak be a gazdával nagy mókásan, lábuk közé kapott lócával - szinte mindenkit felfal a végére... Horror - magyar népmese módra. Humor, pontos játékok, furulyaszó és ritmushangszerek... Miért érzem, hogy különleges gyerekek?

Fodor Misi áll a színpadon. Töpreng. Gyerekek szaladnak köré, sürögnek, forognak, rendezkednek. Szeretik. És látszik, ahogy futó simogatást kap egy-egy buksi fej, igencsak jóba vannak. Miért csodálkozom hát, hogy nevetéstől sírom le a szemfestékemet, amikor elkezdődik a műsor, és nonszenszeket mondanak?

Aztán csak ül egy asztalnál. Háta mögött üvegtéglákon át ragyog az augusztus délutáni nap. Mögötte fényes-zöld virágok. És beszél. Beszélgetünk. Tisztul a kép...

 

Szavakat dobálok felé, kíváncsian, mit válaszol. Azt gondolom, sok bennünk a hasonlóság - ettől persze nehezebb megfejteni őt. Mit tudtam róla eddig? Pedagógus, gyermekszínjátszó rendező. Sokszor találkoztunk a Weöres Sándor gyermekszínjátszó találkozó különféle fordulóin - mindig nagyon jó benyomást tett rám. Tudom, tudtam, hogy a helyi közéletben, Bagon szerepet is vállal - bár nehéz róla elképzelnem, hogy kardos-harcos képviselő. De azt is tudom, hogy több cikluson át tartja iskolaigazgatói posztját - noha érték, érik támadások, főleg a nagy létszámú roma tanulóréteg kapcsán. Milyen ember ő - és hogyan lett ilyen?

S miközben kérdezgetem, egyre többet beszélek magamról. Kinyit, elvarázsol, bevallom, a magnószalag vége felé többet beszélek, mint ő, pedig általában igen fegyelmezett vagyok.(Kivágtam.)

Mi hát a titka? Gyerekkor? - Mi jut eszedbe a gyerekkorról?

- Szabadság. Végtelen szabadság. Egy mező, egy hatalmas pusztaság szélén, afféle sorházban laktunk. Képzelj el egy óriási libalegelőt, ahol rengeteg gyerek volt. Keresztül-kasul jártunk rajta, játszottunk, fociztunk, tereltük a birkákat. Silógödrök voltak, azokban ugráltunk... Nagy jegenyék sorjáztak arra, amiket persze megmásztunk. Mindez Hajdúdorogon történt...

Úgy nőttem fel, tízéves koromig, hogy nem volt villany, csak petróleumlámpa... És akkor még divat volt a tanyázás. A szomszédok átjártak egymáshoz, minden este máshova mentek "tanyázni". A csikósparhelt lángja világított, égett a petróleumlámpa, beszélgettek, szotyiztak vagy melóztak valamit, kukoricát morzsoltak... Nagyon romantikus gyerekkorom volt. És élt ott egy Trészka néni nevű idősebb szomszéd, akit nagyon szerettem, mert imádtam hallgatni. Igen gyors beszédű asszony volt, rengeteget mesélt. Több történetre ma is emlékszem...

- Hányan voltatok testvérek?

- Én tulajdonképpen egyke vagyok, bár 18 éves koromig nem is tudtam, hogy a két bátyám csak féltestvérem. Az ő édes-anyjuk meghalt, és apu akkor vette el az én anyukámat. Az egyik kilenc, a másik hét évvel idősebb, mint én. Gondolhatod, mennyit gyúrtak, gyömöszöltek, játszottak velem; bár anya mesélte, hogy volt olyan, hogy focizni akartak menni, csakhogy éppen rájuk voltam bízva, vigyázzanak rám. Erre megcsipkodtak, én elkezdtem bőgni, anyukám odaszaladt - így ők mehettek játszani, focizni...

- Mi volt a kedvenc játékod?

- Nagyon sokáig szoptam az ujjamat, és anyukám már szeretett volna leszoktatni erről... Akkoriban voltak olyan kis játék-zongorák, nem tudom, emlékszel-e... Az egyik kislánynál láttam egyszer, és mondtam az anyukámnak, hogy ha kapok egy ilyet, abbahagyom az ujjszopást... Megkaptam. Hát ezt a zongorát nagyon szerettem. Mindig is jól esett nekem valamin pötyörészni, valamit verni, zongorán, dobon, fadarabokat ütögetni össze, élveztem a ritmust, a hangzást... Édesanyám vett később egy tangóharmonikát is, hátha megtanulok rajta játszani. Cipelt szorgalmasan az órákra, mert nagyon messze laktunk az iskolától... De nem tanultam meg tangóharmonikázni (hamiskásan mosolyog). Valahogy nem tudtam kijönni a tanár bácsival. A zenét szeretem. Furulyázni úgy-ahogy megtanultam, és néhány akkordot tudok gitáron is, ha muszáj, akkor elpengetem. Igen, a zenét, azt nagyon szeretem.

- Milyen tanuló voltál?

- Egészen hetedikes koromig kitűnő tanuló voltam, nyolcadikban már nem, gimnáziumban aztán kifejezetten nem. Talán, mert túl sok minden érdekelt. Sportoltam, verset mondtam, írtam - újságot írtunk. Görömbei András volt a magyartanárom. Ő nagyon szeretett engem. Már elsőben összefogtunk, hogy legyen egy iskolai újságunk. Aztán Kertész László tanított, azóta sajnos meghalt, ő költő tanár volt, nála kezdtem színjátszani igazából. Elütötte egy teherautó.

Őket, meg ezeket a dolgokat nagyon szerettem. Verset mondtam - sokat jártam versmondó versenyekre. Imádtam őket, már általános iskolás koromban is. Szerencsére a fizika tanárnő is lelkes híve volt a kultúrának, és megbocsátotta, hogy nem tudtam igazán a fizikát. De hát igen gyengén érettségiztem. Közepesen. Ezzel hova lehetett menni, sehová. Így aztán egy ideig voltam én kocsmáros-inas is. Aztán később csak kivakaródtam, elvégeztem a tanítóképzőt. (Elgondolkodik.) Nagyon szerettem volna népművelő lenni, és próbálkoztam is két évig Hajdúdorogon. Ott ismerkedtem meg a feleségemmel. Gyakorlaton volt, Debrecenben végzett. Csakhogy igazán a népművelőség sehogy se jött nekem össze, azt hiszem, nagyon önállótlan voltam. Nagyobb feladatokat nem mertek rám bízni, olyan kis esetlenkének ítéltek. Aztán kikerültem egy tanyára tanítani, képesítés nélkül. Úgy hívták, Görögkút. Hajdúdorog-Görögkút. Képzeld el, ez kb. 17 kilométerre volt a falutól. Hajnalban felszálltam egy munkásokat szállító, ponyvás teherautóra - ez vitte a téesz-majorságba az embereket... Mentünk tíz kilométert a kocsival, ott leszálltam, és három vagy négy dűlőn át még gyalogoltam az iskoláig. Előfordult, hogy napokig kint voltam, volt ott egy kis lakásom. Egytől nyolc osztályosig mindenféle korosztályt - természetesen együtt - tanítottam.

- Milyen volt ez az időszak? Embert próbáló lehetett...

- Az volt, de szerencsére akadt segítségem. Vasárnaponként egy másik tanyai részen dolgozó tanító bácsival összeültünk, és heti-terveket készítettünk, s az alapján tanítottam. De azt is el kell mondanom neked, hogy azok a tanyasi gyerekek, olyanok voltak, mint a mesében. Rendkívül szorgalmasak, tanulásban, de munkában is. És akkor valahogy olyan élet volt - ez 75-ben lehetett - hogy mindenki vágyott valamit tenni... Rengeteg fiatal volt a tanyán. Egyedül az iskolának volt aggregátora, ott lehetett áramhoz jutni. Mi ezt kihasználtuk.

A téesztől kértünk benzint, és szombat esténként bulit rendeztem a fiataloknak. Hallgattuk a zenét, kiderült, hogy valaki tud tangóharmonikázni, remekül szórakoztunk. Nagyon jól összebarátkoztam ott egy év alatt a tanyasiakkal. Sokat segítettek nekem, igaz, én is sokat segítettem nekik. Volt úgy, hogy éjszaka mentem disznót felrakni kocsira, kukoricát törtünk, szóval mindent...(Az ismerős mosoly felragyog.)

- És a költészet, mikor érintett meg?

- A költészet, az először Petőfi volt, egészen kicsi koromban. Édesanyámtól kaptam karácsonyra egy Petőfi kötetet - talán emlékszel rá, fehér vászonkötésű kiadás, pirossal volt ráírva Petőfi neve. Ő volt az első költő, akivel találkoztam. (Egy pillanatra mintha áhítatot látnék az arcán, aztán hirtelen váltás.) De nem mondhatnám, hogy el voltam ájulva tőle, nem nagyon szerettem Petőfit, talán túl erős volt nekem. Később jött Váci. Általános iskolás koromban Vácit nagyon szerettem. Szavaltam is a verseit, a Mindenütt otthont... például. Személyesen is találkoztam vele gimnazista koromban. Említettem már Kertész Lászlót - az ő révén a környéki költőket ismertük, Ratkóval egészen személyes kapcsolatom volt. Aztán persze jött József Attila. Második gimnazista voltam, mikor végigolvastam a kötetét... De akit nagyon szerettem és sokat mondtam, az Bari Károly. Ő ráadásul velem egykorú lehetett, ha jól emlékszem, tizenhét évesen jelent meg az első kötete - és én rácsodálkoztam... Rendkívül bonyolult képei voltak.

- Szerelem?

- Ó, a szerelem... (Most egészen komoly.) Hatodikos voltam, mikor egy kislányba nagyon szerelmes lettem. Marikának hívták, de már nem tudom, milyen Marika volt. Persze semmilyen kapcsolat nem lehetett közöttünk, szerintem ő észre sem vett. Aztán később volt egy Erzsike, érdekes módon, Fodor Erzsike, névrokon, akivel annyi történt, hogy kézen fogva sétáltunk... a legelőn. Már gimnazista voltam, elsős, amikor rettenetesen beleszerettem egy negyedikes lányba. Hát az katasztrófa volt, mert az engem egy év alatt tajra vágott...De tényleg, nagyon keményen, szinte belehaltam. Aztán egy évfolyam, egy lány... és mindég engem hagytak ott. (Most együtt nevetünk, én kicsit hitetlenül.) Na, nem, várjál, egy kislány volt, akit én hagytam ott. Ezután sokáig rövid kapcsolatok, majd találkoztam a feleségemmel. Az nagyon erős hatású találkozás volt. Huszonhét éve vagyunk együtt...

- Utazás?

- Nem. Nem szeretek utazni. (Afféle grimaszolós, de őszintének látszó enyhe undort látok rajta.)

De elmondom, hogy voltam a gyönyörű Prágában... amit nagyon-nagyon szerettem. Sokszor emlékszem rá vissza... Ez még persze az átkosban volt, 84-ben talán, fiatalember voltam, megmaradtak bennem képek arról, hogy milyen kellemes volt... Jártam Rómában, a Vatikánban, Grazban, Németországban... Főleg testvérvárosi kapcsolatok révén. Aztán Beregszászon is jártam, meg Erdélyben. Szlovákiában is. Itthon inkább csak muszájból utaztam. Nem, nem szeretek utazni, inkább otthonülő vagyok.

 

- Ajándék? Volt valami olyan ajándék; élettől, bárkitől, amit mindig megőrzöl? A zongorát leszámítva, amitől leszoktál az ujjszopásról... (Most én mosolygok kicsit...)

- Van az emlékeimben egy pécsi díj, egy boszorkány, aki repül egy seprűn. Egy kerámia - azt nagyon szerettem. Meg egy könyv, a Kalevala. Most keresem a tárgyakat, tudod, mert általában inkább csak virágot, nagyon sok virágot kapok... (Ez a gyönyörű zöld itt, a hátam mögött, szintén ajándék.) De az egyik első csoportomtól, amikor elbúcsúztunk - ők már olyan nagyok, hogy tanítani fogom a gyereküket -, kaptam egy Kalevalát. Gyönyörű kiadás volt, és mindegyikük aláírta nekem...

- Kitüntetés. Volt-e olyan, amire büszke vagy?

- Még a Népművelési Intézettől kaptunk egy nívódíjat. Hát erre büszkék voltunk. Vannak persze miniszteri dicséretek, egyéb díjak. De ez a nívódíj... Ez afféle igazi művészeti díj volt. Az az intézmény adta, amelyik akkor nagyon fontos volt. Nekem egyébként nagyon sokat segített az az intézmény. (Népművelési Intézet - T. Zs.) Elsősorban, ugye, a rendezőképzésben. Abból tanultunk mindent, két-három évesek voltak a tanfolyamok, nyaranta intenzív tábor - és mindenki nagyon komolyan vett minket a neves oktatók közül... Montágh Imre is, Máté Lajos, Gabnai Kati, Debreczeni, Nánay, Dúró... mindenki. Halál komolyan vettek minket, fontosak voltunk a számukra... Ez valahol nagy elismerés volt.

- Pedagógusként kaptál elismeréseket?

- Miniszteri dicséretet, Kiváló tanító címet... 1990 óta vagyok igazgató. Ez is elismerés, nem?

 

- Milyen a kapcsolatod a többiekkel; színjátszó rendezőkkel, drámapedagógusokkal?

-Vannak barátaim. Ilyenek például a Pest-megyei színjátszó csoportvezetők... Kiss Tibi, Lapu Mari - legjobban talán őket szeretem, mert nagyon hasonló módon gondolkodunk. Tibivel sokat birkózunk, ám ettől ő még barát. De ott van Papp Gábor, Jancsó Saci...

- Én többek mellett nagyon szerettem egy műsorodat, emlékezetes a számomra; amit nonszensz versekből szerkesztettél... Te melyik műsorodat szeretted a legjobban?

- Ezt én is nagyon szerettem. Benne volt a kislányom is, akkor volt elsős. Meg nagyon szerettem az első Gömböcöt. A Kiskondást is...

 

- Ez afféle "tök" banális kérdés; ha kívánhatnál hármat a jó tündértől, mi lenne az?(Hosszú, hosszú csönd.)

- Én szeretnék úgy megöregedni, hogy körülöttem legyen a családom. Talán úgy jobb, hogy a családommal együtt boldogan megöregedni... Magamra vonatkoztatva még azt, hogy szeretnék úgy nyugdíjas lenni, hogy sokáig dolgozhassak még... Szabadon, nem ilyen kötötten. A harmadik pedig, amit kívánnék, a nyugalom. Hogy ne legyenek félelmeink... A betegségtől félek például, aggódom, hogy a gyerekem ne legyen beteg. Akkor a többit már majd csak megoldom valahogy... Nekem egyébként nagy szerencsém van ezzel a két lánygyerekkel, mert nagyon jó gyerekek. Szorgalmasak, rendesek - nem okoznak gondot... Nagy mázli ám ez. Kifoghattam volna akármilyen kis rosszcsontokat is, aztán megdöglök... Mert nem könnyű dolog a nevelés. De mi szerencsére egy stabil értékrend szerint élünk. A gyerekeink azt látják, hogy beszélgetünk, hangosan gondolkodunk, olvasunk, nem élünk kicsapongó életet. És a színjátszás, ami megfertőzte őket, igen jó elfoglaltság. Sikerük van, el tudnak menni együtt találkozókra, táborba. A nagylányomnak például a barátai is színjátszók, így nem került bele egy diszkózó, ilyenező-olyanozó hisztériába, hanem olyan társasága van, ami építő; színházba, moziba, múzeumba járnak, együtt buliznak...

- Alapjában véve szerencsés ember vagy?

- Jaj, nagyon! Nagyon szerencsés. Már a szüleimmel is. Anyukám nyolcvannégy éves korában halt meg, apukám még él, nyolcvanhét éves. A mama nem járt el dolgozni, minket nevelt. És mindig énekelt. Anyám mindig, mindig énekelt. (Elhomályosodik a szeme.) Bár az is lehet, hogy akkoriban minden anya énekelt. Apámat ritkán láttam, mert a munkája gyakran elvitte, már amikor hetedikes voltam, akkor került haza. Igazából nehezen is értett engem meg, inkább csak a két nagyobb fiát, akivel együtt dolgozott. El is hessegetett engem, mint legkisebbet, nem nagyon volt alkalmam ellesni férfias fortélyokat. Anyámtól viszont megtanultam mindent; főzni, tyúkot vágni, mindent. Az anyai ág a művészkedő ág, ott sok festegető, jól rajzoló fiú van. Az apai ág meg nagyon erős, konok, elszánt. Ez a kettő keveredik bennem. Valószínűleg a pici gyerekkoromból maradt élményeim is szerencséssé tesznek; én görög-katolikus vagyok, egy görög-katolikus mise, az pedig egy óriási szertartás, nagy művészeti élmény egy gyereknek. Gondolom én, hogy abból nagyon sokat tanulhattam. Bennem valamiféle arányérzéket, ritmusokat alakított ki, vagy valamiféle igényességet oltott belém... Ebben nőttem fel. Az persze más kérdés, hogy amikor kamaszodtam, mindig megbeszéltük, ki megy matinéra, ki misére - és elmeséltük egymásnak -, mert Fodor nagyanyám mindig számon kérte, hogy mi történt a misén, be kellett számolni... De nem gyakorlom a vallásomat, és lelkületileg talán evangélikus vagyok inkább.

- Most a helyeden vagy, Misi?

- Azt gondolom, igen. Bár nagyon szeretem a paraszti életformát - csak nem élhetem. Persze kapirgálok kicsit a ház körül, meg levágom a csirkéket... De ez nem normális, hogy az ember fél feje erre néz, a másik fele meg arra. Szívesen élnék forgóban egy tanyán; nyáron ott, télen itt... Katus lányom kérdezte a múltkor, hogy mi lenne a véleményem egy ilyenről...

Ő nagyon szereti az állatokat, afféle kreatív ember, mindig kitalál mindenfélét. A nyüzsgést, azt nagyon nem szeretem, nem szeretem Budapestet sem. Ha fel kell mennem, nekem az egy program. Nem szeretem Pestet. Pedig jószerivel csak a Marczibányi térre járok. Én már Bagon is azt érzem, hogy túl közel van Pest... Ha mégy az ország keleti fele felé, biztosan érzed, hogy nyugodtabbak, kedvesebbek az emberek. Hát én ott voltam otthon sokáig.

 

Elmélázik, én is, nem találom az utolsó kérdést. Felesége, Éva éppen hozná a frissen sült kenyeret, házi kovászos uborkával - amit iszonytató módon megkívánok -, de rohannom kell, elfecsegtük a délutánt. Az üvegtéglákon már vörösödik a nap fénye, én az autópályára gondolok, ahol bizonyosan dugó lesz, meg arra, hogy tényleg, milyen jó volt a Felső-Tiszánál, ahonnan néhány napja jöttem. Az ottani alkonyok voltak ilyen békések, és az ottani emberek ilyen meggyőzően nyugodtak, nyitottak, szeretetreméltók.

Még kikísér a kapuig, így a tükörben, az utolsó képen, integet...

 

Megjelent a Drámapedagógiai Magazin 2004/2. számában