The Cube

Krystyna Milobedzka: A haza – Mesebolt Bábszínház, Szombathely

Ha van valami, ami a hétköznapi gondolkodás számára ellenáll a lírának, akkor az a kocka. Hogyan születhet körülbelül háromszor három méternyi területen, százhatvankilenc darab kockából lírai szépségű, vallomásos (báb)színházi előadás? Körülbelül úgy, ahogy a gyerek színes kockákból várat-világot épít: korlátlan, kockázatot nem ismerő fantáziával és pihekönnyű, sziklaszilárd, elmélyült koncentrációval. A haza – a szombathelyi Mesebolt Bábszínház előadása – a lengyel Krystyna Milobedzka darabja alapján készült.
Ölbei Lívia | 16. 04. 5.

 

A haza meseboltos plakátján a kockákból épített toronynak létra támaszkodik. Pedig az előadásban létra nem játszik – hacsak nem gondolunk rögtön a Weöres Sándor szerint bennünk lakozó létrára, amelyen föld és ég között szabadon közlekedhetünk. Föltéve, ha megtaláltuk. Tulajdonképpen ezt a Weöres Sándort jellemző mély és játékos tudást mozgósítja a szombathelyi bemutató, valószínűleg mégsem ezért került föl a létra a Mesebolt-plakátra. Hanem valami másért; bár meglehet, hogy csak a véletlen műve az egész. De hát szabad az asszociáció, A haza-előadásban is.

(Egy bemutató a múltból.) Kovács Géza, a Mesebolt Bábszínház igazgatója nem zárta vitrinbe azt a szellemi-művészi-emberi örökséget, amelyet – nem győzi eléggé és elégszer hangsúlyozni – a mesterként tisztelt Kovács Ildikótól a kecskeméti cirókás években kapott. Ez az örökség említve-említetlenül jelen van a Mesebolt mindennapjaiban is. A lengyel Krystyna Milobedzka A haza című költői játékának műsorra tűzése bizonyos szempontból szintén a Ciróka-örökség újra- és továbbgondolása: az 1992-es kecskeméti bemutatót Kovács Ildikó rendezte, Kiss Ritával, Nagypál Máriával, Pályi Jánossal, Farkas Attilával, Czipott Gáborral. A dvd, amely a kecskeméti előadást őrzi, a Kovács Ildikó magyarországi rendezéseinek dokumentációja-sorozat negyedik darabja. Ez a pontos megfogalmazás: a lemez nem kelti életre, de legalább dokumentálja. A dokumentáció pedig megmutatja azt is, hogy ebben az előadásban viszont szerepet kap egy „igazi" ketteslétra. (Ráadásul már a Ciróka-bemutató egy „színháztörténeti sorba" illeszkedik, hiszen Kovács Ildikó maga is többször megrendezte a Milobedzka-darabot.) Az 1992-es kecskeméti színpadképet (a tervező Kovács Ildikó és Vezsenyi István) a piros, sárga, kék, zöld játékkockákon kívül az a stilizált ház – óriási négyzet, a kocka egyik oldala – határozza meg, amely játékos polcrendszerként, nagyra nőtt gyerekszoba-bútorként, de akár bábszínházi paravánként is működik. Homlokzatán a Nap és a Hold jelöli ki a világ határait. A nyitójelenet sejtelmes, lüktető „teremtés-zenéjére" alakok-sziluettek bukkannak föl a házban, a térben színes kockák mindenfelé. A zenébe emberi hanghatások úsznak, dobálózás, munkarigmusok. A hetedik percben a házfal-polc (most mint paraván) mögött két gömbölyded ujjbáb tűnik föl: menyasszony, vőlegény. Lám, megjelenik mégis a kerekség. A záróképben a házat-hazát benépesíti a sok kicsi fehér gömb: hahó, emberek. És van még valami, ami kerek: a boldog körtánc a végén.

(Horizontváltás.) A Mesebolt Veres András fordításában és rendezésében, Mátravölgyi Ákos tervezésében 2014-ben mutatta be a Milobedzka-darabot, amelynek szereplői látszólag szabadon indázó, áradó asszociációkra épülő, mégis pontos mederben tartott, szavakból, szavak nyomán támadó képekből kibomló világa egyrészt nagy szabadságot ad tervezőnek-rendezőnek egyaránt, másrészt egyiküknek sem szabad hibáznia. Veres András és Mátravölgyi Ákos hasonló térszerkezetben 2008-ban Békéscsabán, a Napsugár Bábszínházban színre vitte A hazát (a darab egy változatát: A haza, avagy a madárnak két szárnya van címmel), amelyből a fotók alapján jókedvű, a keretet – a kockát – szét is feszítő, laza asszociációs összjáték kerekedett, Hábor úr szerepében Czipott Gáborral. Sajátos „előtanulmány" a szombathelyi vállaláshoz.

Vagyis a horizontváltás – részben legalábbis – már Békéscsabán megtörtént. Azóta készen van a Milobedzka-darab „váza", szó szerint is: a játéktér egy nagyjából háromszor három méteres négyzet, amely tulajdonképpen egy virtuális – csak az éleivel határolt, a határokat mégis hajszálpontosan kijelölő – óriási kocka egyik oldala, sok kisebb kockával kirakva. Ebben a kockában – a síkban és a térben – minden megtörténik.

(A szombathelyi kocka.) A „kockaság" geometrikus eleganciája azonban különös jelentőséget kap, új jelentésekkel telítődik a semmiféle lazaságot nem tűrő, a hajlékony játékosságban mégis tobzódó Mesebolt-előadásban. A várépítésben elmerülő, nyelvüket kidugó gyerekek játékmódján átsejlik a védőháló nélkül együttműködő, a másik minden rezdülésére ráhangolódó artisták dobpergető koncentrációja. Ha a színház a „mintha", a cirkusz pedig a „hátha" világa (ahogy egyszer Molnár Gál Péter ebben a két szóban a különbséget összefoglalta), akkor a szombathelyi A haza-előadás ritka szépen egyesíti a mintha ámulatát és játékosságát a hátha hátborzongató feszültségével. A mindvégig jelen lévő szereplők gyerekek és cirkuszművészek egyszerre: bábszínészek. Játszanak kockával, testtel, hanggal – játszik az egész személyiség. A szöveg néhol fájdalmas szépségén túl ebből a játékosságból és a feszültség, érzelmi telítettség folytonos fenntartásából fakad, hogy a szellős, egyszerre zárt és nyitott kockába zárt vallomás nem fordul, nem fordulhat giccsbe, egy pillanatra sem válik érzelgőssé, pátoszossá. Pedig ha valamiről, akkor a hazáról nehéz úgy vallomást tenni mostanában, hogy szépen, pontosan szóljon. Itt a vallomás a világ és önmagunk megtanulásából, az én és a te állandó ütközéséből, az ütközésekből megszülető harmóniából, egyensúlyból fakad. És bár annak fölismerése, hogy az én mindig csak a másik (a te) által találhat rá igazi önmagára, nyithatja meg önmagát a világnak, derűt hoz, biztonságot és nyugalmat, ezért a nyugalomért újra meg újra meg kell küzdeni. Élni – az munka. Szeretni – az munka. A hazát is. Milobedzka szövege (színdarabja? hosszúverse?) egyrészt mintha a világgal ismerkedő, a világot megnevező gyerek tanulási folyamatát imitálná, folyamatos villódzásban a fogalmi és a konkrét között. (Mint ahogy a „haza" szó jelentése is tágítható, koncentrikus körökben. De mindig a konkrétból, a „kicsiből" indul. Mint Radnóti haza-vallomása, a Nem tudhatom: „...egy kőre léptem én...") Másrészt a Milobedzka-szöveg kristályos és sokrétegű (idősíkokat, tárgyi világokat, történéseket és cselekvéseket egymásba játszató), a felnőtt befogadót is megdolgoztató költészet. Bár a világot megnevező gyerek és a világot újra és újra megnevező költő szemlélete könnyen összeérhet. A szövegből kibomló, a szövegre ráépülő, a szöveggel párbeszédbe lépő előadás pedig – színtiszta, színpompás színház. A kocka a színházi jelhasználat esszenciája: kutya, madár, repülő, pihe és szikla, víz, folyó, gerenda, szakadék; hangszer – vagy amit akarunk. Akarnak a kockajátékos szereplők: Kocka (Kovács Bálint), Ház (Dénes Emőke), Út (Kőmíves Csongor), Hábor úr (Takács Dániel), Szó (Lehőcz Zsuzsa), mint valami középkori moralitás figuráinak kései leszármazottai. Külön szép, hogy nem mindig egyet akarnak: ami az egyiknek pihe, az a másiknak szikla.

A nyitókép tarka, sárga-piros-kék-zöld sakktáblájának közepén az egyetlen fehér kocka (Kocka) ragyog: minden szín benne rejtőzik, minden szín belőle bomlik ki. A fehér kocka a tér szíve – mintha dobogna. Az előadás feszes kopogáskoncerttel kezdődik. Állítólag az összes emberi nyelv legősibb, színt jelölő szava a fehér – és a fekete. A fekete A haza-előadásban nem játszik. Hacsak nem számítjuk a játékteret körülölelő sötétet, amelyet gyorsan megtör az óriáskocka fölé belógatott lámpa – a Nap? a Hold? – sárga fénye. A lámpabúra félköríves. (Lám, itt is megjelenik a gömb, ha félben is.) A macskaköves sakktábla gyorsan fölbomlik, és soha többé nem áll össze: a bő ötven perc építések, rombolások, születések, felnövések, emlékezések sorozata és szövedéke. A vége pedig olyan, mint amikor Karinthy A cirkusz című novellájában följut a csúcsra a hegedűs. Lehőcz Zsuzsa (Szó) fehér-kék-piros-zöld-sárga kockákból épített tornyot egyensúlyoz félkézzel, miközben azt mondja, hogy „én téged még most is kockákból raklak össze. Hagytad magad kibogozni, érzem, a torkom összeszorul, szürke, poros utakat vezetek hozzád. Kihúzok egyet abból, ami összekuszálódott – és ez egyszerű, egyenes. Egyszerűt az egyszerűhöz teszem, és újból minden összekuszálódik, összekeveredik". Ez vajon hány éveseknek szól?
Akárhányéveseknek. Arra koncentrálunk erősen és ámulattal, hogy Lehőcz Zsuzsa kezében még mindig áll a kockatorony. Áll akkor is, amikor óvatosan a földre helyezi, és egyszerre minden elsötétül.

Lehet, hogy a Föld nem is gömbölyű, hanem kocka alakú. És talán jobb lett volna, ha Shakespeare nem azt írja ki a színháza homlokzatára, hogy „The Globe", hanem azt, hogy „The Cube".

 

Krystyna Milobedzka: A haza

Mesebolt Bábszínház, Szombathely

 

Fordította: Veres András

Tervező: Mátravölgyi Ákos

Rendező: Veres András

Játsszák: Lehőcz Zsuzsa, Dénes Emőke, Kovács Bálint, Kőmíves Csongor, Takács Dániel