Ellenfény Online - Gyerekszínház - Bábszínház - Vitéz László Mángorlásai

Vitéz László mángorlásai

Az elásott kincs – Mesebolt Bábszínház, Szombathely

„A sapkámat – azt ne! Azt még Heni keresztapám varrta nekem” – kiabálja az éhes krokodilnak Vitéz László a Mesebolt Bábszínház évadnyitó előadásának zárójelenetében. De Kovács Géza rendezése nem csak a Kemény Henrik-hagyományt írja tovább: gyöngéd, játékos és teremtő tisztelettel.
Ölbei Lívia | 13. 09. 30.

A szombathelyi Mesebolt évadtervében akár hiányként is föltűnhet, hogy nem fordít figyelmet a szombathelyi születésű Weöres Sándor születésének századik évfordulójára. Nem mintha az évfordulós kötelezettségek valami okból mágikus vonzása elől nem lehetne kitérni, de például a Holdbeli csónakos című nagyszabású „kalandos játékot” – főleg a bábhoz fűződő izgalmas viszonya okán – milyen jó volna egyszer látni a Mesebolt színpadán. Igaz, most a paravános Kemény Henrik-hagyomány továbbírásához sem volt szükség semmiféle kerek évfordulóra, ráadásul Vitéz László figurája által titokban a százéves Weöres is megjelenik a színen, épp a holdbeli csónakban ringatózva.

És közben föltűnik még egy évforduló is: tíz éve, 2003 októberében mutatta be – és egészen a múlt évad végéig műsoron tartotta – a Nemzeti Színház a Holdbeli csónakost („mese bábokkal két részben”), Valló Péter rendezésében. Az előadást bábrendezőként Kovács Géza, bábtervezőként Boráros Szilárd – Kovács Gézának Szombathelyen, a Meseboltnál is állandó alkotótársa – jegyzi. A Holdbeli-nyitányban a világ teremtése után következett a bábszínház teremtése: a Felnőtt és a Gyerek benyúltak a paraván mögé, és elkezdtek bábozni. A Gyerek mozgatta Vitéz Lászlót, a Felnőtt az Ördögöt és a Halált. Előkerült a palacsintasütő is: a jellegzetesen „keményhenrikes” nyelven megszólaló Vitéz László addig ütötte ezzel a holdvilágképű fegyverrel a Halált, amíg az végleg el nem tűnt a paraván mögött. A Holdbeli csónakos zárójelenetében újra fölemelkedik a mélyből a Vitéz László-bábszínház, itt hangzik el az a szívfájdítóan vidám, sokértelmű dal, hogy „(…) nem hal bele semmibe, / aki úgysem él. / Jó, hogy mink babák vagyunk, / szívünk bodzabél”. Aztán a Vitéz László-báb földobja a fejét és elkapja, a bábszínház pedig „eltűnik a kozmikus gomolygásban”. (Holdbeli csónakos, Nemzeti Színműtár, 2003)

Mintha egyenesen ebből a kozmikus, folyton elhaló, újjászülető gomolygásból érkezne meg Vitéz László a Mesebolt 2013-as színpadára – a Mesebolt paravánja mögé. A függöny föllebbentése (a bábszínház teremtése) önálló, ráhangoló műsorszám: a két kesztyűbáb-bohóc akrobatikus, nevettető, briliánsan megkoreografált táncot jár, a tánc egy pontján röpülnek, helyet cserélnek („…nem hal bele semmibe…”) a ritmushangszernek is jó bohócfejek. Így lép bele a Mesebolt a vásári bábjátszás hagyományának mély folyójába, amelyben az örökké diadalmas Paprika Jancsi, Weöres Sándor, Bolond Istók és Vitéz László mellett ott lubickol Kemény Henrik – tulajdonképpen mind egy és ugyanaz, több változatban.

 

babszvitezlaszlohcs10

 

De már a függönyhúzó, fejcserés, bábszínház-teremtő bohóctánc előtt is történik valami a Meseboltban: megszületik az vásárias, kikiáltós, városligeti hangulat, amelyről nekünk már csak áttételesen: könyvekből, filmekből – és a színházból, főleg Molnár Ferenc Liliom-legendájából – vannak fogalmaink. Ez az a hangulat, amelyet Kemény Henriknek, a bábjátékos-mutatványos dinasztia harmadik generációs utolsó mohikánjának – vagyis Vitéz Lászlónak – még nem kellett könyvekből, filmekből tanulnia. Amikor 2011-ben, nem sokkal a Városligetben újjáépített bábszínházának jelképesnek is tekinthető megsemmisülése után meghalt, sokfelé emlékeztek rá. Egy televíziós kulturális magazinban megszólalt Kovács Géza is, és amikor a műsorvezető fölajánlotta, hogy itt van Kemény Henrik híres piros sipkás Vitéz László-bábja – tessék kipróbálni, a bábművész-rendező nem élt a lehetőséggel. Azt a Vitéz László-bábot nem lehet csak úgy kipróbálni – az „Heni bácsihoz” tartozik. Vele együtt bizonyos értelemben meghalt a hagyomány is, amit folytatni lehetetlen – és folytatni muszáj. Például úgy, ahogy a Mesebolt teszi. Gyöngéden, a Mesternek járó tisztelettel; de nem az utánzás (az úgyis reménytelen és fölösleges), hanem a tanulás, a mesterség tökéletesítésének vágyával és teremtő játékossággal. Ennek a teremtő játékosságnak a velejárója az a finom, inkább halk, mint harsány, mintegy álomszerűen vásári hangulat, amely észrevétlenül hatalmába keríti a meseboltos Vitéz László-premierre érkezőket. A kicsik látnak mindjárt valami újat, a „nagyokban” meg fölmerülnek a régi, feledésre ítélt emlékek. Ha élőben nem is láthatták-hallhatták Kemény Henriket, a 70-es években készült tévéfelvételek biztos eljutottak hozzájuk, és nyomot hagytak bennük. A felvételek között ott van Az ellopott kincs, az a Vitéz László-történet, amelyet most a Meseboltban Kovács Géza rendezőként-dramaturgként feldolgozott. Mert a vásári bábjátékos hagyomány egyrészt folytathatatlan, másrészt meg a világ legtermészetesebb módján folytatható: az írásban sokáig nem is rögzített történetek kanavászra kifeszülő elemei, szereplői saját lelemény szerint variálhatók (csak a teljesség létrehozásához most már szükség van rendezőre, dramaturgra, tervezőre, bábszínészre stb.).

 

babszvitezlaszlohcs11

 

Vitéz László szombathelyi bábszínháza még zárva van, a függöny előtt egy fiú meg egy lány – mindkettő piros nadrágban, piros-fehér csíkos tengerészpólóban – harmonikázik. El vannak merülve egymásban. Takács Dániel és Lehőcz Zsuzsa az „életben” is egy pár, és ez a belső egymásra figyelés valahogy átsüt a közös harmonikázáson. Egyáltalán nem tolakodóan, csak érezni valami megfoghatatlan rezgés-pluszt. Talán ezért rémlik föl a Liliom-hangulat. Közben Kovács Zsuzsanna – mint valami kecses és határozott liliomszál-kikiáltó – minden nézőnek segít megtalálni a legmegfelelőbb helyet. Ahogy máskor is szokta, magázza az ifjú hölgyeket, urakat, akik aztán átszellemült mosolygással adják át magukat a hamonikaszónak. Takács Dániel időről időre átállítja a számlálót: az előadás száz perc, kilencvenkilenc perc múlva kezdődik. Jól van, elüldögélünk mi ebben az olvadó harmonikaszóban. Öt perc, egy perc, most. Takács Dániel eltűnik, Lehőcz Zsuzsa kinn marad a harmonikájával a paraván előtt a kis széken. Ott is ül végig: félig játékosként, félig nézőként; félig felnőttként, félig gyerekként. Jönnek a függönyhúzó, fejet cserélő bohócok. Jön a kincskereső Földesúr, jön Vitéz László. Jár a szája, handabandázik, verekszik, nincs benne szemernyi veszély- és félelemérzet, csak nagy adag ártatlanság (mint aki nem tudja, hogy a kályha forró, nem tanácsos hozzáérni), rendíthetetlen derű és életkedv. Szíve bodzabél – burokban született. Lehetetlen csőbe húzni. Azt mondja, összeveszett a nagymamucikájával, úgyhogy elindult „bemángorolni” a világot: „És most itt vagyok.” Minden majdnem olyan, mint Kemény Henrik bábszínházában (ez a Vitéz László-figura például jobban hasonlít „Heni bácsiéra”, mint Pályi János szintén állandóan úton lévő Vitéz Lászlója); de csak majdnem. És pont ez a pici, nehezen megragadható, de pontosan érzékelhető különbség és leheletnyi távolság teszi élővé, szeretnivalóvá és igazivá a meseboltos Vitéz László-előadást.

A többnyire kettesével megjelenő, összesen nyolc figura – két bohóc, Földesúr, Ördög, Lucifer, Halál, Krokodil és főleg Vitéz László – mozgatója Takács Dániel, sokféle hangban, egy személyben. Derekasan állja a próbát. Olyan lehet ez a feladat egy bábszínésznek, mint a beavatás: magasabb osztályba léphet. Most tudatosodik például az a gyereknézőként természetesnek vett, kicsi és fontos mozdulat, ahogy a kézibábok időről időre kiülnek a világ szélére: a láthatatlan bábszínész finom és határozott mozdulata révén mindkét lábukat átcsapják-átlendítik a paravánon.

Mire az óra körbeér, Vitéz László mindenkivel jól elbánik. És amikor a kincsekkel megrakott krokodil hátán kilovagol a színről (haza a nagymamucikájához), akkor megint fölmerül a távolból a Holdbeli csónakos záróképe: a bábszínház eltűnik a kozmikus gomolygásban. Szerbusztok, pajtikák. A viszontlátásra.

 

 

Vitéz László –  Az elásott kincs

 

Tervező: Boráros Szilárd

Zenei összeállítás: Takács Dániel

Rendező-dramaturg: Kovács Géza

Játssza: Takács Dániel

Zenei kísérő: Lehőcz Zsuzsa/Dénes Emőke