Ellenfény Online - Gyerekszínház - Bábszínház - Szabadság és Közösség

Szabadság és közösség

Eszmecsere az ESZME fesztiválon: Beszélgetés Kolozsi Angélával

Kolozsi Angéla volt a 2. ESZME fesztivál egyik „sztárja”, hiszen – különböző minőségekben – három előadásban is érdekelt volt. A fesztivál második napján láthattuk a Nem akarok többé boszorkány lenni! című Tintaló produkciót, amelyet ő írt és játszott. A fesztivál harmadik napját a Vaskakas Bábszínház és az ESZME közös produkciója a Repülési lecke kezdőknek zárta, amelyet Ujvári Janka társaságában Kolozsi Angéla játszott. Előtte a Hepp Trupp új produkciója volt látható. A Bódog és Szomorillát Kolozsi Angéla írta és rendezte.
Sándor L. István | 12. 03. 24.

 – Te mióta vagy az Európai Szabadúszó Művészek Egyesületének tagja?

– A kezdetektől. 2006-ban kezdődött az egyesület működése, és most jutunk el lassan oda, hogy végre markánsan meg tudjuk fogalmazni saját magunkat. Mert az ESZME – emlékeim szerint –, úgy indult, mint egy érdekegyesítő vagy érdekvédő szervezet.

– Mit szerettetek volna képviselni?

– Amikor elindultunk, még nem tudtuk igazán, hogy milyen is ez a szabadúszó létforma. Volt olyan halvány sejtésünk, hogy védenünk kell magunkat a piacon, egységesíteni a gazdasági kérdéseket… De a gazdasági szempont csak szükséges rossz ebben a tömörülésben. Az ESZME időközben szakmai, művészi szervezetté vált, és egyre inkább az értékképviselet lett hangsúlyos az érdekképviselet helyett.

 

nem-akarok-tobbe-tintalo-2

Nem akarok többé boszorkány lenni (Kolozsi Angéla)

 

– Úgy emlékszem, hogy a szabadúszó korszakodnak az egyik első előadása volt a Nem akarok többé boszorkány lenni! Korábban a Ciróka Bábszínház tagja voltál, aztán a Griffben játszottál, és amikor éppen nem voltál sehol, akkor csináltátok meg a Nem akarok többé boszorkányt lennit…

– Illetve akkor már a Tintaló Társulással voltam, velük vagyok azóta is: ennek már lassan hat éve. Azóta körülbelül a 150. előadásnál tartunk, szerencsére több bábszínház is bérletbe állította Furinka történetét, legutóbb a Vaskakas Bábszínházban játszottuk egy hónapig. Ám a Tintaló csak később csatlakozott az ESZMÉ-hez, magánemberként én korábban lettem tagja az egyesületnek.

– Neked miért jó szabadúszónak lenni?

– Én úgy vagyok szabadúszó, hogy közben azért a Tintaló Társulás állandó alkotótársa is vagyok. Mi, Sipos Katival és Sisak Péterrel hárman, együtt úszunk szabadon. Nekem nagy szükségem van erre a közösségre, ahol szabadon alkothatok, miközben megvan az „intézmény” biztonsága is, én nem tudok úgy működni, mint mondjuk Majoros Ági vagy Fabók Mancsi, akik önálló bábos infrastruktúrával rendelkeznek. Ezt én egyedül nem lennék képes vinni – már attól megőrülnék, ha nem tudnám kivel megbeszélni előadások után, hogy milyen kört futottam. Mindemellett időről időre függetlenedem a Tintalótól: amikor más bábszínházak hívnak játszani, néha írni, rendezni. Szükségem van erre a fajta szabadságra is: új emberekkel, régi barátokkal dolgozni együtt. De ha egy történet, egy mese rám talál, megszólít, ha ötletem van, akkor azt hazaviszem, a Tintalóval akarom megvalósítani.

– Legutóbb a Vojtinába kirándultál.

– A gonosz mostohát játszottam a Hamupipőkében. Ez a feladat a rendező, Kuthy Ági miatt érdekelt, meg Gimesi Dóri miatt, aki a darabot írta. Vonzottak a vojtinások, akikkel nem dolgoztam együtt még színészként. Korábban írtam nekik már előadást, és megörültem a lehetőségnek, hogy most együtt játszhatom velük.

– Akkor leköltöztél másfél hónapra Debrecenbe?

– Igen. A próba, illetve aztán a bérletsorozat idejére kaptam egy szobát, és ott éltem.

– Gondolom hasonlóképp készült a szombathelyi Meseboltban is az Amália.

– Igen, akkor az egyik szombathelyi színészlakásba költöztem be hosszú hetekre.

 

amalia-mesebolt

Amália (Mesebolt Bábszínház - Kolozsi Angéla)

 

– Az Amália azért nem él már, mert egy vidéki bábszínházban készült, a Nem akarok többé boszorkány lenni viszont még azért él mindig, mert egy független társulat előadásaként készült?

– Feltehetően az eltérő intézményes, illetve független színházi szempontok és lehetőségek miatt van ez így, igen. Egy független produkció esetében a társulat abból él, hogy hosszú éveken át forgalmazza az előadását. Az Amália viszont kőszínházi körülmények között született egy konkrét városnak, egy konkrét régiónak, és, miután lefutott Szombathelyen a bérlet, 3-4 évig, amíg ebben a városban, ebben a régióban nem nő bele a bábszínházba egy új gyerekközönség, nem lehet játszani az előadást. Ráadásul az Amália nem is tartozik a legkönnyebben utaztatható produkciók közé. Azért gondolom – és remélem! –, hogy idővel majd ismét előveszi a Mesebolt. Esetleg egy másik város megveszi, meghívja egy bérletsorozat erejéig.

– A Repülési lecke is kőszínházban készült, mégis sokat játsszátok sokfelé.

– Az egy független előadás, eleve utaztatható, könnyű kis tájdarabnak készült. A győri Vaskakas Bábszínház afféle keltető közege volt, és ott is kezdtük bérletben játszani, nagyon sokat segítettek nekünk a győriek, hogy elkészüljön, de alapvetően az ESZME kezdeményezésére jött létre.

– Szívesen játsszátok?

– Nagyon szeretjük Jankával. A győri bérlet után a tatabányai Jászai Mari Színházban is játszottuk bérletben. Most a 100. előadáshoz közelítünk – ez egy kétéves független produkció esetében nagy szó.

– A Hamupipőkéből gondolom 20-25-öt játszottatok.

– Valahogy úgy. Debrecenben mostanra kifutott a bérlet, de hozzuk majd az előadást Pestre, a Marczibányi térre, és beválogatták a kaposvári biennáléra is. Aztán Isten tudja, mikor vesszük elő legközelebb. És ez nem az előadás sikerességén vagy sikertelenségén áll vagy bukik. Egyszerűen a kőszínházakban más a rendszer, mint a függetleneknél. Nem az előadás minőségét mutatja az előadásszám, hanem azt, hogy hány bérletese van az adott színháznak. Nekünk függetleneknek viszont létérdekünk, hogy országszerte minél többet játsszuk az előadásainkat, hisz ebből élünk. A legszerencsésebb különben a mi esetünkben is az, ha a meghívó fél előadássorozatra hívja a produkciónkat.

– Hogyan néz ki egy évadod? Leülsz szeptemberben, és eltervezed, hogy a Tintalóra, a saját dolgaidra meg a bábszínházi kirándulásokra mennyi időd lesz? Vagy mindez inkább rögtönzés eredménye?

– Nem nagyon tudok előre tervezni, folyamatosan alakul a következő évad, jönnek az újabb felkérések. Gyakran előfordul olyan is, hogy, pár jó barát, összeverődünk, és elhatározzuk, hogy csinálunk együtt valamit. A kőszínházak biztosabban tudnak tervezni, de már az is előfordult, hogy egy bábszínházi rendezésre az évad kellős közepén kértek föl, mert valaki kiesett a munkából, vagy visszamondta a feladatot. Ha az ölembe hullik egy ilyen lehetőség, és érdekel a felkínált anyag, akkor elvállalom.

 

maganyosan-stalo-macska-tintalo

Magányosan sétáló macska (Tintaló társulás - Kolozsi Angéla)

 

– Hogy néz ki az idei évadmérleged? Szeptember óta mi mindent csináltál?

– Most szeptemberben leköltöztem Debrecenbe, október elejéig próbáltunk a Vojtinában. Akkor bemutattuk a Hamupipőkét. Miközben bérletben játszottuk az előadást, elkezdtem próbálni Schneider Jankóval és Nagy Vikivel. Az volt az elképzelésünk, hogy amíg fut a Hamupipőke-bérlet, kihasználjuk a délutánokat, estéket, és színpadra állítunk hármasban egy mesét. Ez volt a Bódog és Szomorilla, amit november végén mutattunk be. Ezután elmentem Furinka-bérletet játszani két hétre Szombathelyre, a Meseboltba, onnan Sisakkal átugrottunk pár napra Pécsre, a Harmadik Színházba, és ezzel véget is ért a 2011-es év. Aztán januárban átköltöztünk egy hónapra Győrbe, a Vaskakasba, Nem akarok többé boszorkány lenni!-t játszani. Februárban a kaposvári Bábszíntér vendégei voltunk két hétig A magányosan sétáló macskával, illetve a Zsiga föstővel. Utána visszamentem két hétre tovább játszani a Hamupipőkét a Vojtinába. Most mindjárt költözöm Kuthy Ágival Pécsre, mert a dramaturgja vagyok a Péter és a farkasnak. Ott leszek április közepéig, kisebb megszakításokkal, mert közben a Tintalóval játszom mindenfelé, többek között a Monodráma Fesztiválon is. Ezután lehet, hogy Tengely Gáborral kezdek el próbálni, miközben dolgozunk a tintalovas új produkcióinkon is: egy utcaszínházi előadás van tervbe véve, de már nagyon szeretnénk egy új mesét is csinálni.

– Színész szerettél volna lenni, aztán bábszínész lettél, de mostanában új szerepekben is megjelensz. Hogy lett belőled író meg rendező?

– Nem tudom… Időről időre belecsöppenek ezekbe a feladatokba. A Tintaló Társulásnál nem szokatlan, hogy mindhármunknak megvannak a maga területei, ezért tudunk mi hárman tíz-húsz ember helyett létrehozni előadásokat. És mostanában egyre gyakrabban kapom azon magam, hogy más színházakban is használják nem-bábszínészi képességeimet. Az íráshoz mindig nagy kedvem volt. Rendező viszont nem akartam lenni soha. Szórakoztató meg zavarba ejtő is, ha látom kiírva a nevem mellett, hogy rendező, író, dramaturg. Egyik sem vagyok.

– De színész azért vagy?

– Még ahhoz konyítok legjobban. De azért itt is vannak példaképeim.

– Kik a példaképeid?

– Sokan vannak! Van egy hosszú listám a bábszínész barátaimról, Kovács Juditról, Törőcsik Eszterről, Tatai Zsoltiról, Sz. Nagy Mariról… Itt van Fabók Mariann, akinek épp most fejeződött be az előadása az ESZME fesztiválon. Milyen csodálatosan játszik! Tényleg gyönyörűen!

– Gondolom, ő meg azt mondaná, hogy te vagy a példaképe.

– Nem tudom… Nem akarok álszerénykedni, de az írást meg a rendezést tényleg nem tanultam, így semmiképp nem merném magamról kijelenteni, hogy rendező vagyok. És ha Gimesi Dóri vagy Veres Andris szövegkönyveit olvasom, akkor írónak sem tarthatom magam. Kétségtelenül van bennem egyfajta késztetés arra, hogy írjak. Szívesen is teszem, úgy érzem, hogy van hozzá fantáziám is, helyzeteket is képes vagyok elemezni (ebben különben rengeteget segítenek a bábszínészként szerzett tapasztalataim), így színpadképes dolgokat bírok összetákolni. De nincs olyan formakészségem, mint Dórinak. Nyilván ezt lehet fejleszteni, de ehhez azért kicsit több idő kell, mint amennyit én erre jelenleg fordítani tudok. No de hosszú az élet, bízom benne, hogy képes leszek fejlődni.

 

bodog-es-szomorilla-keszul

Készül a Bódog és Szomorilla (Nagy Viktória Éva, Schneider Jankó)

 

– Az írásban a történetek érdekelnek? Vagy az, hogy miképp lehet a kitalált figurákat mozgásba hozni, életre kelteni?

– Mindig az ember érdekel. Meg az ő problémája. A Bódog és Szomorillában például az, ahogy ez a két ember keresi a helyét meg a szerepét a világban – hát hiszen én magam is ezt csinálom. Mindannyian ezt csináljuk: próbáljuk megfogalmazni magunkat. Kaptunk valami pakkot, amit egy életen keresztül vonszolunk magunkkal, és az a kérdés, hogy mit tudunk ebből kihozni. Mit lehet  kihozni egy ócska, vacak bőröndből vagy bármiféle képességből, tehetségből, ami megadatott nekünk.

– Szóval azért készült a Bódog és Szomorilla, hogy ne unatkozzatok Debrecenben, amikor már nem próbáljátok a Hamupipőkét, csak játsszátok…

– Nem mondanám, hogy az unalomtól féltünk – mindenesetre kapva kaptunk a lehetőségen, hogy hosszabb ideig ugyanabban a városban vagyunk. Az ember egy bérlet során játszik 10-kor meg 2-kor, nyilván a két előadás között nem teljesen életképes, mert át kell állnia az egyikről a másikra, és közben még meg is kell ebédelnie. De amikor négy óra tájban leteszi a lantot, akkor marad ideje másnap reggelig, amit érdemes kihasználni. Különösen, hogy mind a hárman ott voltunk Debrecenben. A Hepp Trupp egy független, szabadúszó, családi bábszínház. Épp most kezdtek teljesen önálló életbe. A 3 kismalac és a farkasok mellé, ami nagyon sikeres produkció, új előadást szerettek volna, és kapóra jött nekik a mesélőkedvem, meg az, hogy egy városban tartózkodunk hosszú heteken át. Engem meg nagyon meghatott, hogy velem szeretnének csinálni előadást. Jankóval már volt közös színházi múltunk, de Vikivel a Hamupipőke előtt még nem dolgoztunk együtt. Tehát tervbe vettünk egy Hepp Trupp–Burattináta koprodukciót. Azt hiszem, hogy az előadás címét én találtam ki, de Vikiék mondták, hogy van egy bőröndjük és egy csodás piknikkosaruk. Jankó javasolta az ajándékmániás király karakterét. Az, hogy az előadás olasz ételektől hemzseg, annak az eredménye, hogy Viki is, én is odavagyunk Olaszországért. Így rakódtak szépen egymásra az elemek, amelyekből összeállt az előadás. Tehát, mint egy meserendelés a Burattinátán, úgy indult az egész. Aztán egy félig megírt szövegkönyvvel mentem le Debrecenbe, ahol együtt befejeztük a darabot. Néha nélkülük írtam, máskor velük, ők etettek, miközben szövegeket húztunk ki, jeleneteket csereberéltünk, Sinka Juditnak is volt egy sereg ötlete – és a végén ott állt előttünk valami, amire azt tudtuk mondani, hogy jó, akkor ehhez mindannyiunknak van köze, átlátható, érthető, megvalósítható: ez lesz a darab. De úgy emlékszem, hogy miközben még javában íródott a szöveg, már elkezdtük lerendelkezni az előadást. Két Hamupipőke között is erről beszéltünk Vikivel. Aztán tartottunk egy főpróbahetet, akkor a Hamupipőke-bérlet épp leállt, így nyugodtan be tudtuk fejezni a Bódog és Szomorillát. Szerettük próbálni, mert azt éreztük, hogy van hozzá közünk, valahol rólunk szól a játék.

 

bodog-es-szomirilla-kolozsi

Bódog a Bódog és Szomorilla egyik címszereplője

 

– És a bábok hogy kerültek bele az előadásba?

– Amikor Jankóék rátaláltak a bőröndre meg a piknikkosárra, megfogalmazódott bennük, hogy ez a két tárgy Bartal Kiss Rita bábjai után kiált. Rita meg örömmel elvállalta a feladatot, és már a nyár végére próbakészre csinálta a négy figurát. Tudtuk, hogy nem akarunk sok szereplőt, két színésznek összesen négy keze van, ennél több figurára fölösleges gondolni. Sorsunk az anatómia – mondaná Jankó. Szerencsére szeretem a kevés szereplős minimál színházat.

– Két remek bábszínészről van szó, akik önállóan is írnak, rendeznek előadásokat. Miért volt szükségük nekik rád?

– Nem tudom, ezt nem is kérdeztem tőlük. Csak örültem a lehetőségnek. Nyilván először egy mesére volt szükségük. A Burattináta-blogon már jó ideje benne vagyok egy meseírási folyamban. Tavalyelőtt felvetettem, hogy lehet nekem mindenféle karaktereket küldeni, amikből aztán majd meséket írok. Gondolom Jankóék elsősorban ezt a felajánlásomat szerették volna hasznosítani. A másik inspirálója a közös munkának feltehetően az volt, hogy amikor az ember független produkciót hoz létre, akkor mindig elérkezik egy olyan pont, amikor szeretne behívni valakit, aki friss szemmel néz a készülő előadásra, és kívülállóként tud tanácsokat adni. A Bódog próbaideje alatt az én személyemben folyamatosan jelen volt ez a külső szem. Viki és Jankó ontották az ötleteket, én meg válogattam közülük. Úri huncutság ez: két kreatív, remek színész ötletektől hemzsegő munkájához sokkal könnyebb hozzászólni, mint a semmiből kitalálni valamit. Az ilyen műhelymunkát sokkal gördülékenyebb üzemeltetni, mint intézményes bábszínházban rendezni egy előadást, mert akkor ott nekem kell irányítani mindent, az én kezemben van a kormány. Bár ez sem igazságos megállapítás, mert például amikor egy évvel ezelőtt az Állatok farsangját rendeztem a Kabócában, akkor Baranyai Anita és Fige Tomi csak úgy ontotta az ötleteket… De a kreatív színészi hozzáállás nem mindenütt jellemző, sokan várják a rendezőtől, hogy mondja meg, mit kell csinálni, hová kell állni. Na, a Hepp Truppnak nem kellett megmondani, annyira nem, hogy itt most azt éreztem, hogy inkább katalizátor vagyok, nem igazán rendező. Nyilván tudtam, hogy mit akarok, mit nem akarok, de nem volt olyan érzésem, hogy nekem itt most irányítóként kéne működnöm.

– Amikor téged rendez valaki, akkor te mire használod őt, miben tud neked segíteni?

– Elsősorban abban, hogy nagyon tisztán látja és láttatja a nagy egészet, tudja, hogy miről akar beszélni, azon belül mi az én szerepem, honnan hová tartok. Ezt aztán később a legeslegpontosabban a színészek fogalmazzák meg maguknak, mert a rendező a nagy vonalakat látja, míg a színész a saját karakteréről tudja a legtöbbet. De elengedhetetlen a rendező iránymutatása, hogy lássam magam az egészben.

– Amit mondasz, nemcsak a bábszínházra, hanem a színházra is érvényes. De vannak-e speciális feladatai egy rendezőnek a bábszínházban? Például ad-e a bábmozgatásra vonatkozó instrukciókat?

– Persze. Amikor az ember bele van gabalyodva a saját feladatába, akkor egy csomó dolgot, lehetőséget nem érzékel belülről. Ehhez is kell a rendező. Kell az, hogy Tengely Gábor bátorítson, hogy mozgassak már egy kicsit rajzfilmesebben. Mert az ember néha elfeledkezik arról, hogy bábbal bármit meg lehet csinálni, nem kell folyamatosan kisreálban működni. Viki és Jankó egyébként nagyon érzik ezt a rajzfilmes gondolkodást…

– Mi az, hogy rajzfilmes gondolkodás?

– Hát az, amikor például rohan-rohan a szakadék felé Tom vagy Jerry, elfogy alattuk az út, de a lendület viszi őket tovább, és hosszú másodpercekig futnak a levegőben, észre sem veszik. És, miután végre észrevették, még hármat kalimpálnak, mielőtt lezuhannak. Vagy megállnak a levegőben, megfordulnak szépen, és visszaballagnak az ellenkező irányba. Az animációs figura éppúgy képes a lehetetlenségre, mint egy báb. Rokonok. Egyébként a Bódog és Szomorillában nem a rajzfilmes gondolkodás az elsődleges. Arra emlékszem, hogy itt inkább a színészi megszólalásokat, helyzeteket reszelgettük, a ritmusokat állítottuk be.

– Ez egy friss előadás.

– Igen, november végén volt a bemutató, és szerintem még alig tizet játszottak belőle.

– Most láttad az előadást?

– Hangosítottam – és annyira féltem, hogy valamit elrontok, hogy nem tudtam egy néző higgadtságával nézni. Egyébként gyanítom, hogy a hangosítói feladatok nélkül sem tudtam volna…

– Változott november óta?

– Érett. Összeérett. Két héttel ezelőtt ment Pesten meg Pest környékén két remek előadás, azóta jártak Pécsett is, ott is imádták a bóbitás kollégák – ez lelkileg megerősítette a Heppet, azt hiszem. Fontos tudni, hogy amit játszunk, az működik.

– És azt megkérdezted tőlük, hogy ők miért választották a szabadúszó életmódot?

– Tudom, és értem is, hogy miért választották. Viki és Jankó két nagyon tehetséges, kreatív ember, kiválóak egymás nélkül is, együtt is. Ha az emberben van alkotó energia, akkor megvan benne a vágy is, hogy ezt használja. Bizonyos tekintetben nehezebb így az élet, de közben könnyebb is, mert az ember saját kezében van minden döntés. Ha egy intézmény tagjai vagyunk, akkor az igazgató mondja meg, hogy mit csináljunk, miben játsszunk. Én például egy ilyen helyzetben már nem nagyon tudom elképzelni magam.

 

repulesi-lecke-vaskakas

Repülési lecke (Újvári Janka és Kolozsi Angéla)

 

– Itt, az ESZME fesztivál záróelőadásán felnőtteknek fogjátok előadni a Repülési leckét, ami alapvetően gyerekeknek készült. Változni fognak ezáltal az előadás hangsúlyai?

– Szerintem alapvetően nem, csak annyi történik, hogy higgadtabban tudunk majd játszani. A gyerekeknek nem mindenre van türelmük. Például az anya-lánya konfliktust már csak életkoruknál fogva sem teljesen foghatják fel. Ezt a problémát a pedagógus érti, meg a szülő érti, aki elhozza a bábszínházba a gyerekeket. De, miközben a picik nem értik teljesen ezt a konfliktust, mégis érdekes a számukra. A négyéves unokahúgommal, mióta megnézte az előadást, minden találkozásunk alkalmával beszélgetni kell arról, hogy miért kiabáltunk egymással, Janka meg én. Ha látnak a gyerekek valamilyen intenzív dolgot, egy igazi téthelyzetet, akkor az odaragasztja a figyelmüket, még akkor is, ha nincs igazán közük az adott problémához. Ezt az Amáliánál is tapasztaltuk. Abban az előadásban sem a 6 évesek nehézségeiről beszéltünk, de a „tálalás” miatt mégis szerették, érdekelte a kicsiket, hogy mi történik a színpadon… Felnőttek előtt, azt hiszem, a hangsúlyok nem tolódnak el, csak talán bennünk, színészekben lesz nagyobb nyugalom, hogy nem kell meghajtani a felnőttekhez közelálló részeket.

– Egyre erősebben érzem a vágyat néhány bábszínházban, hogy szeretne felnőtteknek is játszani.

– Mert ez a vágy egyre erősebb. És egyébként egyre több felnőtt jön be az előadásainkra, ahogy az élőszínház is lassan rácsodálkozik a bábszínházra, hogy mennyi lehetőség rejlik ebben a formában, és egyre gyakrabban emel át innen elemeket a saját előadásaiba. Fontos számunkra, hogy minél több felnőtt jöjjön bábelőadásokat nézni: tágítani szeretnénk a határainkat.

– Milyen sikerrel kecsegtet ez a törekvés?

– Optimista vagyok. Bár a Tintaló Társulásban sosem volt elsődleges szempont, hogy felnőtteknek is játsszunk. Minket mindig az izgatott, hogy olyan előadásokat hozzunk létre, ami 3 éves kortól 99 éves korig működik. Ha sikerül megtalálni azt a mesét, történetet, ami két mondatban elmondható, de tartalmas, akkor az az óvodásoknak is működik, miközben rá lehet építeni azt a két-három réteget, ami nagyobbaknak, ideális esetben a felnőtteknek is érdekessé teheti az előadást. Engem inkább ezek a többrétegű előadások érdekelnek, amit gyerek és felnőtt egyaránt szeretni tud.

 

 

 

Kolozsi Angéla írói munkái:

 

A Farkas és a hét kecskegida

A beszélő fa

Bollár Kótyag és Mámori Nellike nagy találkozása

Kis Piros

Bódog és Szomorilla