Szervusztok, pajtikák!

Kemény Henrik (1925. január 29. – 2011. november 30.)

Vitéz László elköszönt. Kemény Henrik elment. De Vitéz László nem halt meg. Mint ahogy életre keltője is halhatatlan. Addig biztosan él, amíg lesznek gyerekek, akik emlékeznek rá, hogy egy piros sapkás, palacsintasütős bábfigura így köszönti őket: „Szervusztok pajtikák!”
Sándor L. István | 11. 12. 2.

 Jó volt várni az újabb találkozásokat Vitéz Lászlóval. Jó volt nevetni és izgulni a történeteken. És jó volt tudni, hogy történhet bármi a világban, a hetyke, mókás mesehős egyszer csak meglegyinti „nagymamucikája báli legyezőjét”, és máris szalad vissza a pokolba az ördög, a túlvilágra a kísértet, a legyőzöttek birodalmába a gonosz. Jó tudni, hogy amíg világ a világ, Vitéz László őrzi a rendet, és bárhonnan is törnek elő az ártó erők, irigylésre méltó, kíméletlen energiáival a helyükre pofozza őket. Vitéz Lászlót nézve jó végigkacagni a gyerekkort. Felnőttként nézve őt újra és újra megerősödik a vágyunk, hogy egy olyan világrendben szeretnénk élni – akár az örök gyerekek –, ahol nem lehet túljárni Vitéz László eszén, ahol a jó mindig jó marad, a rosszról pedig nem kell elfogadni azt, hogy tulajdonképpen meg lehet barátkozni vele, akár még együtt is lehet vele élni. Azokkal, akiket Vitéz László vezetett végig a gyerekkoron, nem lehet efféle csalárdságokat elfogadtatni.

A világ rendjét őrző örök népi hős örökifjú életben tartója volt Kemény Henrik. Aki – hiába teltek az évek – sose öregedett. Vitéz László ugyanolyan hetyke maradt, tele viccekkel és energiákkal. Sose látszott rajta, hogy kopna az elszántsága, csökkenne a jókedve. Mert Kemény Henrik, miközben a magasba, a paraván fölé tartotta a kezét, igazi mélyről jövő energiákkal ruházta fel őt.

 

Kemeny-Henrik2008

Kolibri fesztivál 2008

 

Kemény Henrik egy családi tradíció és egy ősi mesterség folytatójaként nemzedékek és vészterhes korok között teremtett hidat. Jelenlétével az állandóságot képviselte. A múlhatatlan értékeket, a vitathatatlan igazságokat. Amiket azért nem jutott eszébe senkinek megkérdőjelezni, mert a legőszintébb kulcsokat kínálta hozzájuk: a játékot. Az örömöt és a felszabadultságot. Az együtt átélt izgalmakat és a közös megkönnyebbülést. A torkokból egyszerre felszabaduló nevetést.

Kemény Henrik az igazi bábművészek titokzatos képességével bírt. Pillanatok alatt közös játékba vonta be valamennyi nézőjét. Úgy tudta megszólítani a közönségét – bárhol, színházban vagy szabadtéren –, hogy ámulva leste az is, aki csak egy pillanatra tekintett oda. Épp csak arra járt, de már nem volt kedve továbbmenni. Újra gyerek akart lenni. Tátott szájjal lesni, hogy mi mindenre képes Vitéz László.

„Amíg a kezemet emelni tudom, játszani akarok” – nyilatkozta néhány éve. És játszott tovább, még akkor is, amikor már nem tudta a paraván fölé emelni a kezét. Legutóbb szeptember elején láttuk a Kolibri fesztiválon. Már csak egy asztalnál ült, de két néger cintányérosa ugyanúgy hívta a közönséget, mint évtizedeken keresztül az előadások nyitányaként. Aztán Vitéz László is színre lépett. Csak köszönt, hogy „szervusztok, pajtikák”, és mindenki boldog volt, felnőtt és gyerek, mert tudta, hogy Vitéz László itt van velünk.

 

Kemeny-Henrik2

Kolibri fesztivál 2011

 

És bármi is történik, ez így is marad. Szerencsére Vitéz László nemcsak az emlékeinkben él, mert a 70-es években a televízió Kemény Henrik több előadását is felvette, és ezek nemrégiben dvd-n is megjelentek. A képernyőn is átüt az az erő, amely Vitéz Lászlót eleven élettel ruházta fel. De vannak a hagyománynak folytatói is, akik Kemény Henrik örökségét is folytatva viszik tovább a vásári bábjáték hagyományát.

Mert Vitéz László nem halhat meg. Hova is lenne a világ nélküle?

 

Kemeny-Henrik009

 

Videó:

Vitéz László és az elátkozott malom 1. rész

                                                         2. rész

                                                         3. rész

 

 

Az alábbiakban Láposi Terka összefoglalásában közöljük Kemény Henrik életútját.

 

KEMÉNY HENRIK ÉLETÚTJA

 

Ifj. Kemény Henrik 1925. január 29-én, Budapesten született Korngut-Kemény Henrik és Kriflik Mária elsőszülött fiaként.

Korngut-Kemény Henrik, a Papa 1888-ban született Várpalotán. Amerikából hazatérvén,

1912-ben magyarosította nevét, így lett Korngutból Kemény. Az 1920-as évektől rendszeresen játszott a hűvösvölgyi Nagyréten felállított paravánja felett. Főállásban hivatalnokként vagy éppen mozigépészként igyekezett eltartani családját. 1944-ben a II. világháborúban eltűnt.

Kriflik Mária, a Mama, később Keményi Mária, 1898-ban született Pozsonyban, de honosítása révén Budapest van bejegyezve születési helyének. Korngut-Kemény Henrik kérésére változtatta meg nevét. Iratok bizonyítják, hogy a Mama nem a Kemény, hanem Keményi nevet viselte. 1984-ben, hosszan tartó betegségben halt meg, Budapesten temették el.

Korngut Salamon, a nagyapa, 1853-ben született. Galíciából vándorolt Magyarországra, Várpalotán telepedett le. Csizmadiaként, cipőfelsőrész készítőként is ismerte környezete. 1897. január 26-án kapott először működési engedélyt a belügyminisztériumtól cirkuszi mutatványossághoz. 1930-ban Budapesten halt meg.

 

1926 februárjában Budapesten megszületik a második fiú, Kemény Mátyás.

 

1927-ben megnyílik a nagyapa és a Papa tervei alapján készült Kemény Bábszínház, mely Bódé néven is ismert.

 

1931-ben a Simor utcai elemi iskolában kezdte tanulmányait ifj. Kemény Henrik. Szeretett iskolába járni, de hamar megismerkedett a „kettős szereposztással”: délelőtt iskolai, délután színpadi tanulás várta. 6 évesen már fellépett a bábszínházban a Papától ajándékba kapott Miki egérrel. Minden délutáni előadáson a színpadon segédkezett a Papának Mátyás öccsével együtt. Ekkor költöztek ki a Népliget 29. számú Bódéjába, a Kemény Bábszínházba, eddig a Rottenbiller utcában lakott a család.

 

1934-ben 9 évesen faragta meg első Vitéz Lászlóját. Ettől az évtől a két fiútestvér rendszeresen szerepeket kapott a Papától.

 

1936 februárjában Budapesten megszületett Kemény Katalin, Pipike. (Csibike megszólítást is használ ifj. Kemény Henrik) Tanítónőnek tanult. Soha nem akart színpadon játszani. 1984-ben halt meg Budapesten. Súlyos cukorbeteg volt.

 

A II. világháború gyökeresen megváltoztatta a család életét. A Papa, Korngut-Kemény Henrik, aki tizennyolc évig megszakítás nélkül játszott a Bódéban, 1944-ben munkaszolgálat során eltűnt. Kemény Mátyás fogságban volt.

 

1945. május 1-jén újból megkezdte működését a Kemény Bábszínház. Ifj. Kemény Henrik a háborúban megrongálódott Bódét helyrehozta annyira, hogy egyedül ugyan, de játszani tudott a közönségnek. A legfiatalabb Kemény-gyermek, Katalin kezelte a gramofont, a Mama volt a pénztáros.

 

1945 nyarának végén a fogságból hazakerült Kemény Mátyás. Így augusztus 20-án már együtt játszottak a népligeti Bábszínházban. Minden romos volt, sebhelyekkel teli.

 

1946-tól belefogtak Mátyással a Bódé teljes felújításába. Ebben az évben vezették be a forintot. Május 1-jén egy előadásra 1,- Ft volt a belépő.

 

1947 A nehéz évek sora folytatódott. Sorra betiltották az előadásokat, nehezen kaptak működési engedélyeket, a példakép Papát nem tudták pótolni.

 

1948-ban a Bábjáték Szövetség hozott egy rendeletet, miszerint csak a szövetségi tagok játszhatnak bevétellel. A vásári bábosok viszont nem számítottak annak, így Vitéz Lászlónak bizonytalan időre „száműzetésbe” kellett vonulnia. Legfőbb indoknak és kifogásnak támasztották, hogy: „Ma már nem időszerű és nem korszerű Vitéz Lászlót játszani. Legyen helyette inkább Traktor Ferke vagy Okos Kata”. Dacolva a rendeletekkel, ifj. Kemény Henrik kijelentette, hogy ha nem játszhatja a nagypapa örökül hagyott történeteit, akkor kesztyűs bábbal nem, csak marionett bábbal fog játszani, ezt is csak zenére, szöveg nélkül.

 

1948-ban ifj. Kemény Henrik saját tervei alapján elkészítette Bambit, a közönségcsalogató szerepre kitalált bábot. Az óriásbáb fehér köpenye alá bújva egy bábmozgató vállán támaszkodott a báb belső szerkezete. A báb teljes magassága elérte a 300 cm-t. A fej kasírozott, kézzel festett. Az előadások kezdete előtt Bambi vurstli zenére menetelve bement a közönség közé, őt követte a két néger cintányéros figurája ifj. Kemény Henrik kezén. Jókedv, kacagás, kíváncsiság kiváltása volt a cél, amelynek eredményeként egyre többen gyűltek össze az előadást megtekinteni. Bambit legtöbbször Kemény Mátyás keltette életre.

 

1950-ben ifj. Kemény Henrik tagja lett az Állami Bábszínháznak. Bod László festőművész, a színház akkori igazgatója hívta bábtechnikusnak. Első munkája az Aladin csodalámpája című előadás mechanikai munkálatai voltak.

 

1952-ben a Városligetet államosították, majd felszámolták. A Népligetben is aggasztó lett a helyzet. A mutatványosok és cirkuszosok, megérezve a közeledő bajt, már ekkor elkezdtek „csomagolni”, költözködni.

 

1953-ben a Népligetet is felszámolták. Az államosítás napján, 1953. augusztus 21-én éjszaka ifj. Kemény Henrik, Jakovics József és Kemény Mátyás a Kemény Bábszínházból a Rottenbiller utca 1-es számú lakásba menekítették ki a bábokat. A műteremlakásban lakó Bálint András és Jakovics József festőművészek több mint 10 évig vállalták a bábok bújtatását.

 

1954-ben ifj. Kemény Henrik megkapta a Népművészet Mestere címet. Ortutay Gyula terjesztette fel a kitüntetésre.

 

1955-ben összekülönbözött az Állami Bábszínház akkori igazgatójával, Molnár Józseffel. Ennek következtében többen összefogva elmentek Győrbe, hogy megalakítsák az első vidéki bábszínházat. A győri útnak azzal a feltétellel indult neki, ha Gáti György igazgató teljesíti kérését, miszerint csak akkor dolgozik Győr városában, ha a színház támogatja vidéki játékaiban. Már ekkor teljes hittel elkötelezettje volt a nagypapa nyomdokain való játéknak, a vásári mutatványos műfajnak. A győri színház minden feltételét teljesítette.

 

1958-tól ismét az Állami Bábszínházban dolgozott.

 

1963-ban a népligeti Bódéból végleg beköltözött Budapest belvárosába, a Vörösmarty utcába.

 

1975-ben úgy döntött, hogy az Állami Bábszínházból nyugdíjba vonul és önállósul. Bató Lászlót, bábszínész kollégáját is ekkor nyugdíjazták. „Összeálltak”, és 1982-ig, Bató halálig együtt járták a vidéket, és a nagyvilágot. A 70’-es évek elején ketten, a Bató László vezette útinapló szerint mintegy 300 településen játszottak közel 650 előadást. Barátja halála után ifj. Kemény Henrik öccsével, Mátyással vagy egyedül játszotta a Vitéz László előadásokat.

 

A 80’-as években a Magyar Televízió is nagyban hozzájárult, hogy egy egész ország, azaz „mindenki Heni bácsija” lett. Hakapeszi, Tücsök és Pamacs, Gyufa Gyuri, Sakk Matyi, Gesztenye Guszti, Süsü, a sárkány – valamennyi bábot ő készítette, s a legtöbbet ő is mozgatta a játékokban.

 

1983-ban a X. kerületi Tanács helytörténeti szempontból védetté nyilvánította a Kemény Bábszínházat, azután az MTA Soros Alapítványa, a Művelődési Minisztérium, a Fővárosi Tanács és az ÁISH felkarolta a Kemény-család bábszínházának sorsát. Előkészítettek egy felújítási tervet.

 

1984-ben előbb meghalt a Mama, Kriflik Mária, majd a legfiatalabb Kemény gyermek, Katalin is. Ifj. Kemény Henrik magányosan járta a világot. Ettől az évtől elismerések sorát kapta Londontól Berlinig, Mexikótól Tajvanig, Münchentől Moszkváig. A vásári bábjátszás magyar képviselőjeként mindenütt jutalmak, nívódíjak várták. Ifj. Kemény Henrik élete során közel egy tucat Vitéz László figurát ajándékozott múzeumoknak és neves személyeknek. A müncheni Stadtmuseum, a drezdai UNIMA Fesztivál Központ, a mexikói Nemzeti Bábmúzeum is őrzi a magyar népi bábhőst, de egyet-egyet kapott Moszkvában Szergej Obrazcov, Párizsban Francois Mitterand is.

 

1989-ben ifj. Kemény Henrik átépítési tervei alapján felújították a Bódét, a népligeti Kemény Bábszínházat, melyet augusztus 20-án ünnepélyes keretek között felavattak. Ekkor játszott a felújított bábszínház színpadán először és utoljára Vitéz László. A Népliget azóta sem kapta vissza közönségét.

 

2001-ben meghalt Kemény Mátyás, a szeretett testvér. Azóta Kemény Henrik teljesen egyedül játszott. Barna utazó bőröndje mindig útra kész. Benne alszik Vitéz László, a két Néger zenész, a fekete Ördög Cuclifer, a Krokodil és a palacsintasütő. Mind azt várja, amit Heni bácsi is: kezdődjön a játék. Addig akart játszani, amíg a közönség szereti, amíg a kezét fel tudja emelni.

 

2005. március 15-én átvette az Országházban a Kossuth-díjat. A díj összegét még ezen a napon felajánlotta egy majdan épülő Kemény Bábmúzeumnak.

 

2006. január 29-én, születésnapján megalapította a Korngut-Kemény Alapítványt, melynek feladatául a Kemény család bábos örökségének egyben tartását, a bábmúzeum létrehozását tűzte ki.

 

2008. december 4-én a vásári bábjáték vitathatatlanul legnagyobb alakjaként Prima-díjjal jutalmazták a Művészetek Palotájában.

 

2010 decemberében elolvasta és lektorálta az általa elmesélt történetekből szőtt könyvet, majd lezártnak nyilvánította.

 

2011. október 2-án éjjel valószínűleg gyújtogatás következtében leégett a népligeti Bódé.

 

2011. november 30-án, Debrecenben meghalt.