Botoló

Sütő András: Csillagvitéz – Mesebolt Bábszínház

Nem bot és festék, hanem báb: az archaikus alapokra épülő Sütő András-meséből – Kalandozások Ihajcsuhajdiában – az archaikus közép-kelet-európai tánc- és színjátékos hagyomány elemeinek felhasználásával született ízig-vérig korszerű „összművészeti” előadás a szombathelyi Mesebolt Bábszínházban.
Ölbei Lívia | 11. 09. 29.

Biztosat nem tudhatunk, de talán éppen a kaszával ábrázolt, a régi képi ábrázolásokon többnyire a kasza-attribútummal megtestesülő, emberi arcot öltő Halál adta az ötletet Boráros Szilárdnak, aki az előadás hangulatát megalapozó, egyszerre archaikus és korszerű benyomást-érzetet keltő botbábokat  (a hosszú bot végén öklömnyi fej, festett arc utal a megszemélyesítendő karakterre) megtervezte. A legyőzendő Halál (Hannus Zoltán) a Csillagvitézben is kaszával – hófehér öltözékben – jelenik meg, hasonló jelzésként működnek a botbábok Csillagvitéz és a több alakban megjelenő Kincsecske kezében. (Több alak, több bot: Kincsecske, Gyöngybagoly, Mókus, Öregasszony, Ördöglány. Mások is játszanak több szerepet, öltenek több maszkot, de ebben az esetben kinn a segítő vagy megtévesztő, a személyiséget elveszejtő maszk – benn a lényeg.) Az egymástól éppen elszakadni kényszerülő két szép, fiatal szerelmes különben talpig pirosban – majdnem úgy, mint két néptáncos; de a leginkább úgy, mint két ragyogó, tűzpiros virág. A tét nem egyszerűen a besorozott Csillagvitéz (Csillag Botond) megmenekülése és Kincsecske (Lehőcz Zsuzsa) kiragadása a Pokolból/Ihajcsuhajdiából, vagyis a Halál kezéből (akinek Csillagvitéz végső soron furfanggal jár túl az eszén): a tét maga a győzedelmes és teljes – vagyis könnyes és nevetős – élet és az élet megünneplése.

 

csillagvitez-1

Hannus Zoltán, Csillag Botond, Dénes Emőke, Kovács Bálint - Fotó: Garas Kálmán

 

A néptáncos koreográfia nem pusztán illusztrációként szolgál a néphagyományból merítő Sütő András-történethez: a varázsmese lényegi rétegét ragadja meg. Sőt, ha tetszik, a színpadi megjelenítés még lejjebb ereszkedik a „múlt mélységes mély kútjában”, mint a plasztikus, erős sodrású, bonyolultságában is átlátható Sütő-szöveg. (És ha nem tudjuk, mit jelent például a „supákol”, az előadásból rögtön kiderül: valami olyasmit, hogy ütlegel. De nem is kell minden szót pontosan érteni. Elég az íz, a ritmus, a nyelv teljessége, amelyben a világ mitologikus teljessége is megmutatkozik: a „fent”-ben tükröződik a „lent”, a szentben a profán – és viszont: „Azt a gelesztás hétszentségedet.”) A színpadi megjelenítés mindehhez az európai népszokások ember és állat formájú alakoskodóinak rituális játékait, táncait idézi; vagyis a színjáték „ősforrásához” vezet el. Ezeknek a táncoknak gyakran használt eszköze volt – az egymáshoz sok szállal kötődő, de inkább szolisztikus magyar és inkább csoportos-lánctáncos román hagyományban is – a pálca, a bot. Az előadás mindkét (szóló és csoportos) hagyományra épít: ilyen a színház természete.

 

csillagvitez-2

Csillag Botond - Fotó: Garas Kálmán

 

Ez az idők mélyéről fakadó (nem „tudott”, inkább csak „érzett”) táncos-botos-maszkos lüktetés adja meg – Keresztes Zoltán zenéjére – az előadás alapritmusát. („Hallgassátok csak, mit hoztam nektek a gyergyói havasokból”, vezeti be egy másik Sütő András-szöveg azt a népdalidézetet, amely a Csillagvitézben is elhangzik: „Elment, elment az én párom, / Le az úton egy fűszálon.”) Ebből a lüktetésből válik ki, és ebbe simul időről időre vissza a sok színes-plasztikus-ötletes figura: az egészen emberi, vagyis néha feledékeny, néha meg önző, valóban hús-vér Istentől (Szabó Tamás) a többnyire pityókás, szintén hús-vér Szent Péterig (Takács Dániel); mindkettejük vállán helyre szárny fityeg (ezt látja a groteszk-humoros varjú „tollúseprűnek”). Ha a bot-bábokat egy kicsit óhatatlanul „el kell tartani”, a varjú-báb szó szerint eggyé válik viselőjével, Kovács Zsuzsannával, aki a mesebeli varjúfejet a kézfejére húzva viseli, miközben karjával, egész testével-lényével-hangjával varjúvá változik. Aztán a szerelmes Leány pici szerepében fantasztikusan énekel, hogy végül Ihajcsuhajdiában unott, flegma Ördögpincérként vegyen föl rendeléseket – akár kutyafarokra is. Hékás kutya (mint a főhős társa) szerepében Kovács Bálint: a feje búbjára szerelt kutyafej megint csak jele a leheletnyi megkettőződésnek, vagyis a színháznak, ahol mindenki az, aki/ami – és mégsem egészen.

Mindehhez a díszlet stilizált faház (mondjuk a havasokból), de amennyire hétköznapi faház, annyira vásári, bábszínházi paraván is; sőt: világmodell. És ennek a világnak a törvényei szerint a szerelem (a jelszó: majoránna) tényleg mindent legyőz; még a Halált is. Össztánc!

 

 

 

Sütő András: Csillagvitéz

 

Bábszínpadra alkalmazta: Romvári Gergely

Díszlet, jelmez, báb: Boráros Szilárd

Zene: Keresztes Zoltán

Koreográfus: Fosztó András

Rendező: Harangi Mária

Szereplők: Szabó Tamás, Takács Dániel, Hannus Zoltán m. v., Csillag Botond m. v., Lehőcz Zsuzsa, Kovács Bálint, Dénes Emőke, Kovács Zsuzsanna