Most még béke van

Beszélgetés Kovács Gézával

Az Ellenfény legutóbbi száma több fontos bábszínházi alktotóval, előadással is foglalkozik. Többek között beszélégetést közlünk Kovács Gézával. Az ő vezetésével alakult a kecskeméti Ciróka Bábszínház hivatásos társulattá. (Kovács Géza 1998-ig vezette az együttest.) Az ő kezdeményezésre jött létre 1992-ben Kecskeméten a Magyarországi Bábszínházak Találkozója. Közben Pályi Jánossal és Rumi Lászlóval megalapította a Maskarás Együttest, amely a Cirókából való kiválásuk után tevékenységük középpontjába került. Kovács Géza 2004-ben megalapította Zalaegerszegen a Griff Bábszínházat, amelyet két év alatt is - amíg az intézményt vezethette - fontos műhellyé vált. Azóta különféle vidéki bábszínházakban rendez.
Sándor L. István | 09. 01. 30.

- Az elmúlt időszakban egyértelműen a politika határozta meg, hogy mi történik a színházakban. Ez így van a bábszínházakban is? Vagy a bábszínház nem olyan nagy falat a politikai számára, hogy befolyásolni akarná?

- Eddig azt gondoltam, hogy nem. De ahogy egyre kisszerűbb lesz a politika, úgy egyre kisebb és egyre védettebb területekre is rárakja a kezét, bedugja a lábát, farkát, mindenét. És egyre nagyobb az étvágya, hiszen lassan már mindent bekebelezett, tehát úgy érzem, a bábszínházak is sorra kerülnek. Azokat a játszmákat, amelyek korábban a kőszínházak környékén zajlottak, most végig fogják játszani a bábszínházakkal is. Ez a politika kisszerűségéből fakad. Amikor tavaly tettem egy kísérletet, hogy megpályázzam a kecskeméti bábszínház igazgatói posztját, akkor azzal kellett szembesülnöm, hogy a '90-es évek közgyűléséhez és kulturális bizottságához képes - ami azért már akkor is hagyott kívánnivalókat maga után - döbbenetes mértékű leépülés történt. Elképesztő, hogy milyen emberekkel, véleményekkel és milyen módszerekkel találkozik az ember.

- Ez is annak mond ellent, amit a beszélgetés korábbi részében arról mondtál, hogy a jövő útja a műhelyek kialakulása.

- Ez a cél természetesen a szakma számára fontos és nem a politika számára. De ha a fenntartók esetleg még egy kis időre békén hagynának bennünket, akkor csupán a szakma önbecsülésén múlna, hogy ezt a folyamatot fel merné-e felvállalni, el tudná-e indítani. Akkor csupán azon múlna, hogy a színházvezető kollégáim bele mernének-e vágni ilyen kezdeményezésekbe. Mert most még béke van. Tehát mi akadályozza meg a bábszínházakat abban, hogy a 70-80 vagy esetleg 100 milliós költségvetésből alkotóműhelyeket hozzanak létre? Csak a saját kicsinységünk, nehézkességünk vagy tudatlanságunk lehet az akadály.

- Neked vannak még ilyen ambícióid, hogy egy ilyen műhelyt létrehozz?

- Vannak. Vagy egy ilyen műhelyt, vagy egy olyan intézményt szeretnék létrehozni, ami teret adna az alkotóközösségeknek. Egy ilyen fajta konstrukción már évek óta gondolkodom. Mindig sírunk, hogy 60 millió forintból nem lehet egy intézményt fenntartani, mert a költségvetés kétharmada a kiszolgáló személyzetre megy el. Akkor Isten neki, fakereszt, hozzunk létre egy olyan intézményt, amely nem önálló előadásokat akar gyártani, hanem alkotóközösségeknek teret adni!

 

kovacs-geza-1

Fotó: Dusa Gábor


- Ez pontosan mit jelentene?

- Nem előadásokat vennénk meg, mert az elkészült produkcióknak a működő bábszínházak is helyet adhatnának. Inkább afféle produceri szerepben arra adna lehetőséget ez az intézmény, hogy létrejöjjenek az előadások. Hogy a kis közösségek, alkotó személyek is teret kaphassanak. Sok-sok izgalmas előadást tudna egy ilyen színház bemutatni, minimális működtető személyzettel. Ez az egyik lehetőség, ami foglalkoztat. A másik, hogy újra el kellene kezdeni műhelyszerűen dolgozni a fiatalokkal. Engem mind a kettő nagyon izgat.

- Jelenleg azonban különféle társulatoknál készítesz egy-egy előadást. Hogy éled meg ezt a vándor-rendező helyzetet?

- Nehezen, mert mindig más és más körülményekkel, feltételekkel találkozik az ember, amik nyilvánvalóan meghatározzák a saját kondícióit is, végső soron az eredményt is, ami létrejön. Sok esetben én is hullámzó teljesítményt nyújtok. De ebben a vándor-helyzetben is próbálok viszonylagos állandóságot teremteni azzal, hogy többnyire állandó alkotótársakkal, íróval, dramaturggal, tervezővel dolgozom együtt. Jó képességű emberekkel, akikre - ha valamikor még színházat csinálnék - egész biztosan számítanék. Amennyire az időnk, lehetőségünk engedi, próbálunk folyamatosan együtt dolgozni, mert így egy olyan gondolkodási folyamat jön létre, amiben sok időt és energiát tudunk koncentráltan egy-egy előadásra fordítani.

 

kovacs-geza-2

Fotó: Dusa Gábor

 

- Ha ideális helyzetben működnének, akkor mi lehetne a bábszínházak helye a magyar kulturális életben?

- Nézd, Nyugat-Európában is marginális helyzeten van a bábművészet. Nagyon izgalmas, jó dolgok születnek, de egy perifériális helyzetű művészeti ágban. Ott sem vonz be tömegeket a bábszínház. Egy Stephen Mottram-előadásra Angliában sem fognak tódulni az emberek, pedig fantasztikus szellemi és művészi teljesítményről van szó. De mondhatom azt, hogy Massimo Shusterre sem kíváncsi mindenki, csakis azok az ínyencek, akik tudják, hogy ki az a Massimo Shuster.
Nyugat-Európában nincsenek nagy, intézményi bábszínházak. Ott alkotó csoportok vannak, egyéni alkotók és néhány fős társulatok, akik nincsenek rákényszerítve arra, hogy több száz előadást tartsanak, évente négy bemutatóval. Ugyanis van egy természetes kihordása egy előadásnak, amelyben időnként új utakat is ki kell próbálni. Ma nagyon kevés lehetőség van a kísérletezésre. Az intézményi működésmód előhív egyfajta beteges kényszert arra, hogy valahogy meg kell felelni a pedagógusnak, mert a bevételek nagy részét mégis csak ők hozatják be a gyerekekkel a pénztárunkba. (Felnőtt előadásokat pedig csak minimális számban lehet Magyarországon tartani.) Kevés a kísérletező kedv, mert attól rettegünk, hogy Úristen, elveszítünk 800 bérlőt, ha az előadás nem fog tetszeni a pedagógusnak. Ez nagyon sok mindent meghatároz.
Én nagyon fontos területnek tartom a bábszínházat, mind pedagógiai, mind művészeti szempontból. Fontos, hogy mit közvetítünk a gyereknek. De azzal nem értek egyet, amikor azt mondják, hogy a bábszínház a nagyszínház előcsarnoka, és itt neveljük nézővé a későbbi színházba járó generációkat. Szerintem ez nem így van. Ez marhaság! Nem ez a feladata a bábszínháznak. Nekünk nem előszobának kell lennünk.

- Hanem?

- Hanem főszobának kell lennünk. Nem a nagyszínházzal kell konkurálnunk, mert fölösleges. Egyéni értékű előadásokat kell létrehoznunk, de nem kisebbségi komplexusokkal küszköve, mintha nekünk a nagyszínházakat kellene szolgálnunk. A francokat kell! Nem nekik kell megfelelnünk.

- Minek kell megfelelnie a bábszínháznak?

- Ha nézed Európában a kortárs, kísérletező előadásokat, akkor azt látod, hogy egyre nagyobb reneszánsza van - az élő színházakban is, a táncszínházakban is - a bábjátéknak, az árnyjátéknak, az animáció más formáinak. A bábszínház egy korszerű, kreatív színházi nyelv. Szerintem ebből kell kiindulnunk, és nem a marginális helyzetünkből. Ugyanakkor a bábszínháznak (de annak a színháznak is, amit én szeretek) közösségteremtő erővel kell bírnia. Abban a közösségben van fontos szerepe, amelyik eltartja az intézményt: a városban, a megyében, az adott tájegységen. Lehet, hogy ezt azért mondom, mert az utcaszínházban mindig azt tapasztaltuk, hogy ha körülvesznek bennünket az emberek, és ha képesek vagyunk összehúzni, összerántani őket a főtéren (vagy ahol éppen játszunk), akkor ennek iszonyatos ereje van. Az ő energiáik a játszók energiájával egyesülve kivételes lehetőségeket hoznak létre. Én a bábszínházaknak ebben a közösségteremtő erejében hiszek.

 

 

 

 

Részlet egy hosszabb interjúból. A teljes beszélgetés jelenleg csak nyomtatott formában olvasható.


Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám 395 Ft
Az adott évfolyam számai: 345 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft