Solténszky Tibor (1953–2016)

Meghalt egy kiváló színházi ember, akinek felkészültsége, ügyszeretete, szakmai hitele, embersége az egész magyar színházi szakmából hiányozni fog.
Sándor L. István | 16. 05. 24.

 

Sokszor ültünk egy autóban. Mentünk fesztiválra, zsűrizésre, szakmai fórumokra. Ilyenkor órákon át beszélgettünk. Sok mindent ekkor tudtam meg róla. Máskor meg hallgattam gondolatait, elemzéseit. De többnyire csak távolról követtem, a munkája eredményeit láttam (olvastam, hallottam).

Már nem emlékszem pontosan, hogy mikor és hol találkoztunk először. Nyilván a 90-es évek elején valamelyik amatőr vagy alternatív fesztiválon. Hiszen a nem hivatásos színházak mozgalmának – ennek a mindig megújulást kereső és megújulást kikényszerítő területnek – évtizedeken át ő volt az egyik életben tartója, szervezője, mentora. (És nyilván lenne még ma is, ha volna rá tér.) Talán '92-ben találkoztunk Kazincbarcikán, amikor én válogattam a fesztivált. Vagy 94-ben ugyanott, amikor is attól az évtől kezdve – majd' húsz éven át – ő állította össze a kazincbarcikai fesztivál programját: nemcsak a magyar előadásokat válogatta, hanem széles nemzetközi kapcsolatai révén a külföldi társulatok meghívásában is döntő szerepe volt. (És amikor zsűrizni mentem Kazicbarcikára, oda is ő hívott.)

Azt is az egyik autóúton hallottam tőle, hogy szép lassan kimúlt a kazincbarcikai fesztivál. Akik tudták, hogy miért fontos, eltűntek a városból. Az új politikusok pedig fel nem fogják az értelmét. Ezért nem is támogatják. Pedig itt zajlott az a színházi forradalom, amely a hetvenes évek elején megrendítette a hivatásos színházak unalomba fullad rutinját. Itt törték át a semmitmondás falait az Orfeo Stúdió, a Lengyel Pál vezette Manézs Színpad, a Bagossy László vezette Mágócsi Irodalmi Színpad színjátszói. A 80-as évek végén, a 90-es évek elején is itt vált egyértelművé, hogy színházi szemléletváltásra és nyelvújításra van szükség. Itt vált nagy együttessé az Arviusra, majd a Kerekasztal, még később a Soltis Színház. De a Rákosi-kor Sztálin-barokk házai között, színházra alkalmatlan tornatermeiben, művelődési intézményeiben már rég nem tombol a kifejezési formáit kereső szabadságvágy. Akik még emlékeznek rá, lassan maguk is eltűnnek.

A 90-es évek elején Soli (mindenki így hívta) nyilván azért tért vissza az amatőrökhöz és alternatívokhoz, mert a színházi, művészeti életben itt találta a legtöbb rokonságot azzal, amit Paál István oldalán egyetemistaként megtapasztalt. A 70-es években a Szegedi Egyetemi Színpad mindeneseként, tolmácsaként, szervezőjeként, diplomatájaként, menedzsereként, diákvezetőjeként a színházcsinálás közösségi eszménye vált gondolkodásának alapjává. Ezt tapasztalta meg a korszak progresszív színházi fesztiváljain (Wroclaw, Nancy, Parma, Belgrád stb.); ezt tanulta Józef Szajna híres Stúdió Színházában és Jerzy Grotowski Laboratórium Színházában. Két évtized múlva ezt az eszményt – és az évtizedek alatt felhalmozott színházi tapasztalatait, hatalmas szakmai tudását – kezdte átadni a képzéseken, műhelymunkákon, tréningeken. Egész életre való feladatokat vállalt magára. És akik vele dolgoztak, az látszódott rajtuk, hogy szívesen tartanak vele, sőt szeretik őt magát is (olyanok is akadtak, aki kifejezetten rajongtak érte). Maga is afféle mesterré vált egy mestereket nélkülöző korban.

 

soltenszky-kép-2

 

A másik élete a Rádió volt. Szép orgánuma szinte predesztinálta arra, hogy itt találjon munkát. Amikor a Szegedi Egyetemi Színpad után a helyét kereste – és biztossá vált az is, hogy ifjúkori vágyai és tanulmányai ellenére mégsem lesz nemzetközi jogász – rádióbemondónak jelentkezett. De a személyisége jóval gazdagabb volt annál, hogy az efféle feladat kielégítse. Így fokozatosan tágította a lehetőségeit. Előbb lektor, dramaturg-segéd lett a Rádiószínháznál, majd „rádióra alkalmazó", dramaturg, később szerkesztő, rendező. 2003-tól nyolc éven át ő vezette a Rádiószínházat. „Több mint háromszáz kortárs magyar és külföldi darab bemutatóját jegyzi dramaturgi, írói vagy rendezői minőségben" – olvasható róla az interneten.

Soli azt is egy autóúton mesélte – épp a POSZT-ra mentünk együtt 2011-ben –, hogy milyen tragikomikus módon ért véget ez a történet: hogy vált lehetetlenné a munkája az átszervezések labirintusában, miképp emésztődött fel minden kezdeményezése a hirtelen a Rádióba került számos főnök között. Aztán egy újabb fordulattal az ő pozíciója is megszűnt. Sőt eltűnt az egész Rádiószínház – ez a több évtized alatt felbecsülhetetlenül sok értéket teremtő műhely, amelyet ő a kortárs magyar irodalom egyik legfontosabb fórumává tett.

„És most mi lesz?" – kérdeztem tőle. „Nem tudom" – mondta, hisz volt még néhány éve a nyugdíjig, ráadásul pénze sem maradt, hisz a végkielégítést elvitte a 98 %-os különadó. Biztos lesznek majd színházi munkák – mondta, de nem nagyon hallottam ilyesmiről. Pedig az egyik autóúton lelkesen mesélt egy előadásról, amelyből végül nem lett semmi. Abból is az derült ki, hogy mennyi mindenhez ért, hányféle szempontból tud közelíteni egy darabhoz, hány nyelven képes hozzáférni a forrásokhoz, szövegváltozatokhoz, és milyen briliáns módon képes ezeket darabbá összefésülni. Több remek színpadi adaptációja is volt, de újat most nem kértek tőle.

„Sokat hallom a hangod mostanában" – mondtam, mert egy időben rádiójátékokat hallgattam a kocsiban, és az egyik sorozatban ő volt a narrátor. „Az csak véletlen" – válaszolta –, „mert nincs kiírva a nevem a stáblistára. Egyébként minden le volt tiltva, amiben benne voltam." Így kerültek elő a rádió archívumból a 20-30 évnél öregebb hangjátékok. Mert itt is gyorsan kezdett visszafelé forogni az idő.

Solit soha nem hallottam politizálni. Semmiféle megjegyzésére nem emlékszem, ami arra utalt volna, hogy bármiféle politikai elkötelezettsége lett volna. Tehát azt sem értettem, hogy miért kellett őt eltávolítani. Hogyan kerülhetett ez a szelíd ember szinte a közellenség státuszába? És akik a helyére léptek, azok vajon jobbat, mást akartak? Vagy egyszerűen csak járt nekik egy hely? „Mit csináljunk mi, akik egyik oldalhoz sem tartozunk, hanem egyszerűen csak szeretnénk végezni a munkánk?" – hangzott el az autóban a kérdés. Már nem emlékszem, hogy ő mondta-e, és én bólogattam, vagy épp fordítva történt.

Most egy éve, hogy utoljára zsűriztünk együtt Celldömölkön. Amikor kiszállt az autómból, kicsit nehezen járt. „De nem lesz semmi baj" – mondta. A lánya jött le segíteni, hogy fel tudjon menni a lakásba. „Várom a híreket, hogy rendbe jöttél" – köszöntem el tőle. De valahogy nem jöttek a jó hírek. Csak most ez, amire egyáltalán nem vártunk.

Nagyon fog hiányozni Soli. De milyen világból is? Ahol már nincs Kazincbarcika, és sanyarú helyzetben tengődnek az amatőrök és az alternatívok is. Elmarad a Nyílt Fórum is, amelynek egyik állandó szervezője és a füzetek szerkesztője volt. És nincs már Rádiószínház sem, ami mégiscsak az élete volt. Hogy is tudnánk létezni, ha mindent ennyire mélyen átjár a „nincs"?