Melis László

(1953-2018)

Elhunyt Melis László kiemelkedő zeneszerző, aki számtalan fontos színházi előadás alkotótársa volt. Egy 22 évvel ezelőtti beszélgetés felidézésével búcsúzunk tőle. Ebben pályája színházi szempontból legfontosabb munkáiról beszél. Miközben még számtalan nagyszerű alkotás állt még előtte, színházi előadások, filmek, lemezek, zeneművek hosszú sora. Egy gazdag, teljes életmű.
| 18. 02. 13.

 

- Ez a beszélgetés egy tanulmány helyett készül. Keresek valakit, aki elemezni tudná Melis László eddigi színpadi zenéit.

- Szerintem ilyen ember nincs. Sokszor már én se emlékszem pontosan, hogy milyen marhaságokat is csináltam.

- Érdemes lenne ezt a cikket megíratni? Ha valaki végignézné az előadásokat, amikben dolgoztál, végighallgatná a hozzájuk készült zenéidet, kiderülne belőlük valami rólad, a zenéidről?

- Mindent végighallgatni rengeteg idő lenne. Ha nekem kéne megtennem, nyilván nagyon kétségbeesnék, hogy mindezt a rémséget én írtam. Nagyon változó színvonalú munkák voltak. Nem csak miattam. A színpadi zene minősége nyilvánvalóan nem csak attól függ, hogy milyen passzban van az ember. Az is fontos, hogy milyen a rendező, a koncepció, hogy tud erre ráhangolódni a zeneszerző. Egészen más minőségűek maguk a feladatok is. Van, amikor csak arra való a zene, hogy színváltáskor szóljon valami. Addig se legyen csend, amíg betolnak a díszítők egy komódot...

- Arra való, hogy kitöltse az időt.

- Ha nem fogalmazunk ilyen keményen, akkor arra való, hogy ne essen ki a néző abból a helyzetből, ahová elérkezett az előadás. Máskor viszont valóban funkcionális szerepe van a zenének. Nem mindegy, hogy mi hogyan szólal meg. És vannak olyan produkciók, amikor a zene az előadás más elemeivel egyenrangúvá válik. Azt hiszem, ezek az igazán fontos színházi zenéim. Ezekre nagyon pontosan emlékszem, és be is épültek az úgy nevezett komolyzenei oeuvre-ömbe is.

- Melyek ezek ?

- Három-négy olyan munka volt, ami igazán meghatározó az életemben. Az egyik a Mosoly birodalma, ami - mint később kiderült, mert volt belőle egy „színház nélküli" zeneakadémiai előadás is - önmagában is hallgatható, egy óra hosszú, kvázi kamaraopera. Egyetlen szépséghibája van a műnek, hogy nem notálható, azaz három-négy döntő jelentőségű összetevője nem kottázható le. A barokk mellett ugyanis van egy etnofelvételeket idéző improvizatív része is.

 

mosoly-birodalma-1

Mosoly birodalma

 

- Hogy állt össze ez a sajátos zenei világ?

-Jelessel azt dumáltuk meg, hogy Mrozek Rendőrségéből csinálunk egy passiójátékot. A szövegkönyvbe aztán bekerültek vendégszövegek, versek is. Elkezdtem írni a passiót - amibe azért belefértek mindenféle szakmai tréfák, zenei kifordítások -, és levittem az első recitativókat a próbára. Elkezdte az egyiket énekelni Kis Tamás Laci, körülbelül úgy, mint egy agyoncigizett, agyonpálinkázott hangú 50 éves roma. Nem heccből, hanem azért, mert ilyen a hangja. Ekkor értettem meg, hogy nem írhatok hagyományos értelemben vett recitativókat az ő hangjukra a passiójátékhoz. Ehhez kellett két profi énekes. A félig tréfás, félig komoly hangütés miatt végig eldönthetetlen maradt, hogy milyen stílusú is ez a zene. Például a legmarhább szövegek, csasztuskaszerű versek a legkomolyabban vett barokkban szólalnak meg. De nemcsak a szöveg és a zene kontrasztja fontos, hanem ott a feszültség a zenén belül is: az egyik fele tiszta európai hagyomány, a másik fele meg mindenféle helyekről vett etno. Ehhez jött még a furcsa, statikus látványvilág, ami miatt valóban összetéveszthetetlen előadás lett a Mosoly birodalma. Nagyon hatott az előadás - itthon is, külföldön is.

- Ezen kívül is dolgoztál Jelessel.

- A kaposvári Valahol Oroszországban is rendkívül meghatározó színpadi munkám volt. Ez az egyik legizgalmasabb zene, amit valaha is csináltam. Akkoriban nagyon rá voltam csavarodva az etnóra. De én nem úgy használtam, ahogy manapság szokás: a zeneszerzőnek nem jut eszébe semmi, vesz valami mintát, és rárak valami rock and roll alapot, aztán máris piacra lehet dobni mint valami különlegességet. Én nem vagyok ilyen európai vérszipoly pali, aki kifacsarja az utolsó még élő hangokat is, kifizetteti a mások munkáját, aztán lekopik. Nem erről volt szó Kaposvárott. Iszonyú intenzív munka volt. Napi 8 óra próba, és a helybeli színészek, akik - azt hiszem - eleinte sűrűn emlegethették az anyukámat, kezdték megszeretni a dolgot. A Valahol Oroszországban esetében alapvetően eszkimó zenéket használtam, de voltak benne kongói, tibeti, japán minták is. Ezeket kezdték el megtanulni a helybeli előkelők. Képzeld el, ahogy hosszú percekig monotonul ha-ha-ha-háztak. Annyi minden volt összeeresztve a zenében, hogy megintcsak nem lehetett pontosan tudni, hogy mi is ez. Az etnókból összerakott alapokra ugyanis még rá voltak téve pszeudo-gregoriánok, amelyeket Eörsi verseire vagy vendégszövegekre én írtam. Ezt a zenét sem lehetett notálni, élőben szólt benne minden. Biztos nagyon bíztunk benne, hogy sokáig műsoron lesz, mert valahogy elfelejtettük fölvenni, úgyhogy felvétel sincs róla.

 

valahol-oroszországban

Valahol Oroszországban

 

- Elolvadt, mint a színházi előadás maga?

- Úgy elpárolgott, mint a sicc. Van belőle egy tévéfelvétel, de ennek a zenei része élvezhetetlen. Amikben én dolgozom, ilyen avantgárdé vagy elszálltabb műfajokban, ott szó sincs arról, hogy az előadással párhuzamosan kijön a kazetta vagy a CD. Elszálltak a semmibe. Már csak a nagyon öreg indiánok emlékezhetnek rájuk. Ereztem is Kaposvár után, hogy ebből elég: magvaimat a szélnek? Dehogy! Inkább írok olyat, ami lejegyezhető. Ekkor jött a felkérés az Őszi Fesztiválra, valami operaszerűségre. így született a Kleist meghal. Azóta is lelkiismeret-furdalást érzek miatta.

- Mert nem lett jó a zene?

- Mert nem lett kész. Bemutatták a darabot, de nem lettem kész vele. Augusztus végén kaptam meg a szövegkönyvet, amit Jeles Forgách Andrásra támaszkodva írt, elsősorban dokumentumszövegeket használva. Egy hónapom volt a komponálásra. Amit éjjel írtam, azt nappal próbáltam, amit nappal próbáltam, azt átírtam éjjel. Letelt az idő, és tartottunk egy bemutatót. Részértékei kétségtelenül voltak, úgyhogy nem az egészet kell kidobni. Egy a szerencsém, ennek megvan a partitúrája. Vissza tudok rá térni. Meg is teszem majd, ha készen leszek a mostani darabommal.

- A Kleist meghal a te ötleted volt. Miért érdekelt a téma?

- Ettől rossz a darab, hogy ez nem derült ki belőle. A történettel csöppnyi gyerekkoromban, huszonévesen találkoztam Petrinél. Van egy hosszú verse: egy öngyilkos naplója. Ez nagyon megütött, aztán el is felejtettem. Néhány éve azonban Forgách Andris kiadta Kleist levelezését meg az újságját. Ott elképesztő szövegeket találtam. Bele is szerettem az egyik levelébe, és csináltam belőle egy dalt, afféle Schubert homage-t. Borzalmasan izgatott a probléma: egy pali miért csinálja ki magát, holott őrült tehetséges, csak magával van baja. Lelövi a csaját, aztán végez magával is. Nyilván szerelmi halál is, de valami olyasmi is benne lehet, ami nekünk is problémánk itt az ezredvégen: lássuk be, hogy ennek az egész kócerájnak vége van.

 

kleist-meghal

Kleist meghal

 

-És a zenén keresztül közelebb lehet jutni ahhoz, hogy „egy pali miért csinálja ki magát"?

- Ez nem sikerült az elkészült darabbal. A szövegek, dokumentumok egy része olyan minőségű volt, amihez hasonlót nehezen lehetett találni. Dermesztőnek hatott például a boncolási jegyzőkönyv, de a szövegkönyv egésze nagyon epikus lett, nem volt dramaturgiája, és nem lehetett eldönteni, hogy ez az egész mi a francról akar szólni. Ugyanakkor még mindig tudom, hogy itt az ezredvégen hihetetlenül korszerű a téma. Benne van egy manapság divatos totális pusztulásdráma lehetősége. Nap mint nap mindenki ezzel találkozik, aki egy kicsit is komolyan veszi ezt a mostani kort, hogy nincs ránk szüksége. Kleist is ezt éltette meg.

- Egy ilyen felismerés után egy zeneszerző hallgat és nem zenét szerez.

- Igen, ez így van. Ugyanakkor nyilván én nem vagyok egy öngyilkos alkat, van bennem valami alapvető életigenlés. Hiába tudsz róla, hogy mi van, jobban jársz, ha nem adod meg magad neki.

- A zene jelenti a szembeszegülést?

- Szerintem igen. Ha elég erős, szép...

- Szóval van értelme kortárs zenét szerezni.

- Erről azt gondolom, amit Cage mesél el a Silence-ben. Bekerült kíváncsiságból egyszer egy süket szobába. Szerette volna tudni, hogy mit hall, amikor elvben semmit nem hallhat. Ilyen helyzetbe a valóságos élet¬ben soha nem kerülhet. Eltöltött néhány órát tök süketben, és amikor kijött, a doki megkérdezte tőle, hogy mit hallott. Cage mondta, hogy hallott egy nagyon mély hangot, és hallott egy nagyon magas hangot. Erre azt mondta a doki, hogy az a mély hang a testednek a hangja, a nagyon magas hang meg a szellemnek a hangja. Erre azt válaszolta Cage, hogy ezek után nem féltem a zene jövőjét. Egy jobb korban mondta ezt, mint a mostani, de nyilvánvalóan arról van szó, hogy egy olyan szeparált helyzetben is, amibe a háború után került a kortársi zene, főleg a 80-as évektől, továbbra is létezik a zene. Az emberben benne van, még akkor is, ha tök süket van körülötte. Manapság viszont a zenét lefedi a hangzó világ elképesztő ricsaja. Mindenütt szól valami. Meg lefedi a hallást a rockzene is, ami valaha őrült forradalmi volt, de mára elképesztően retrográd lett. (Ezt nem elfogultságból mondom, ivaréretlen koromban én is voltam rockzenész.) És az is a könnyebb ellenállás felé sodor mindenkit, hogy miből lehet pénzt csinálni. Nyilván csak musicalekből meg rockoperákból lehet profitot remélni. Másrészt a rockon kívül nincs semmiféle a komolyzenét koordináló stílus. Mindenki úgy ír, ahogy tud és ahogy akar. Ez önmagában nem lenne baj, ha az elkészült darabok hatnának. Egyrészt meg tudnának szólalni - alig van valamiféle bemutatkozási lehetőség -, másrészt az emberek figyelnének rájuk.

 

melis-4

 

- A színház szélesebb közönséget jelent, mintha csak „komolyzene-szerző" lennél?

- Nagyon sokáig játszottam színpadon a 180-as csoporttal. Kemény tíz év volt, hat éve lett vége. Kortárs zenét játszottunk, és nagy sikerünk volt. Amikor feloszlott a banda, iszonyú űrt hagyott bennem. Hiányoztak a mindennapos próbák, a heti koncertek. Mint muzsikusnak azóta is hiányzik a színpad. Lehet, hogy ezért sűrűsödtek be ennyire a színpadi zenék. Az ember óhatatlanul átpakolja az energiáit oda, ahol tud hatni. Ez most számomra a színház meg a film. Szeretem is csinálni. Valahogy vonzódom a verbalitáshoz. A legtöbb úgymond tiszta zeném is szöveges zene. Most az Őszi Fesztiválra például egy végítéletről szóló kantátát írtam. Nem kell megijedni, nem az ijesztgetős fajtából való. Közben meg nagyon szeretnék megint koncertpódiumon játszani, de hihetetlen, hogy mennyire kevés lehetőség van rá. Én sem tudok összeszedni egy bandát, annyira semmiféle szellemi, gazdasági feltétel nincs hozzá adva. De a világon mindenütt le van gátolva a kortárs zene: iszonyú kevesen foglalkoznak vele, alig jutnak színpadhoz.

- Amit Jelessel csináltatok, az összművészet?

- Az biztos, hogy valami komplex volt és hatott. De az a büdös nagy igazság, hogy elég ritkán születnek ilyesmik. Az is sejthető, hogy miért. Nem véletlenül utaltunk mi is barokkra, ami egy folyamat egyik csúcspontja. A barokk rendkívül telített zene. Most meg miből telítődjön az ember? Én a technóból vagy az acidból nem tudok telítődni. De most csak ilyen leépülőfélben lévő stílusok vannak.

- Jeles színháza is mindig utal a leépülésre.

- Nekem inkább a búcsú szó jut róla eszembe. Olyanok ezek az előadások, mint amikor az ember elbúcsúzik. Én most 43 éves vagyok, és remélem, hogy van még egy-két hónapom hátra, és tele vagyok energiákkal is, de mindig ezt érzem ezeknél a Jeles-előadásoknál, hogy mostanában csak búcsúzni lehet szépen. És igazul. Valami ilyesmi van ezekben a darabokban. Ugyanakkor borzasztóan kemények is. Lényegretörőek és őszinték. Telítettek, sokarcúak is. Nem ürülnek ki, nem politikai pamfletnek készültek.

 

mosoly-birodalma-2

Mosoly birodalma

 

- Nagyon sokat dolgozol Valló Péterrel is, pedig ő egészen másfajta színház-eszményt képvisel.

- Iszonyúan sokféle rendezővel dolgoztam, majdnem minden ismertebb névvel. Vannak köztük úgymond színházteremtő rendezők, akik alkotó módon közelítenek a színpadhoz - ilyen a Jeles is -, és vannak úgymond reprodukáló művészek, akik kiválasztanak egy anyagot, és színpadismeretükkel, érzékenységükkel, tehetségükkel színre viszik őket. Valló Péter ilyen, de ilyen Ascher Tamás is. Az, hogy ki alkotó és ki reprodukáló művész, az egyáltalán nem tekinthető vízválasztónak. Vallónak veretem a hihetetlen tisztaságát, meg - ha lehet ilyet mondani - a művészi korrektségét. Nagyon sokat tanultam tőle. Fogunk is együtt csinálni jövőre valami operaszerűséget Füst Milánból.

- Vallóval való munkáid közül mi volt a legfontosabb?

- Zenei szempontból mindenképpen a Testvérharc. Itt végre kiélhettem eredendő szimpátiámat, már-már beteges vonzódásomat a görög életérzés és kultúra iránt. Elképesztően sok zene volt a Testvérharcban, a kar énekelt mindig. Archaizáló, virtuóz ritmikájú zene volt, mert a szövegek abban a bizonyos szabad időmértékben íródtak. Nem hangzott az előadásban optimálisan a muzsika, mert heroikus küzdelem folyt a színészekkel meg a stúdiósokkal, hogy el tudják énekelni. Az egyetlen, ami a színházi munkában a zeneszerzőt visszafogja, az az, hogy ismeri a színészek adottságait, vagyis hogy nem ütik meg a profi zenészek színvonalát - tisztelet a kivételnek. Ilyen praktikus megkötöttségekkel mindig számolni kell. Pénzügyi okokból viszont egyre kevesebb a színházakban az élő zene, egyre több a szalagról felhangzó muzsika. Szintén Valló Péterrel csináltam mostanában a Vígszínházban a Háború és békét, amiben lényegében mindig szól valami a háttérben. Két óra zene volt felvéve, eszméletlen mennyiség, valcermérgezést kaptam a végére. Ez volt ugyanis Péter kérése: szóljanak keringők. Amikor belekezd az ember egy munkába, nyilván ez az első, amit ki kell találni: milyen legyen a zene stílusa. De ami még ennél is fontosabb, hogy maga a zene jó legyen. Mint zenének kell élvezhetőnek lennie. Ha egyedül, otthon hallgatnád, akkor is jónak kellene lennie.

 

testverharc

Testvérharc

 

- A „szalagzenéid" közül a Macbeth volt számomra emlékezetes. Itt dramaturgiai funkciót is betöltött a zene, összetartó ereje volt.

- Most dolgoztam először Kiss Csabával, de szerencsés találkozás volt. Csaba az egész misztikus rétegét a darabnak a zenére akarta bízni, ét nekem csak az volt a dolgom, hogy a zene koherens legyen az előadással.

- Otthon a számítógéped vagy a zongorád előtt ülve ezt honnan tudhatod?

- Egyrészt - furcsa mód - nézek próbákat, elég sokat, másrészt, úgy látszik, ez nekem megy. Szenzibilis vagyok ebből a szempontból.

- Például a rendező személyéből , ismered őket, a legtöbbel hosszú évek óta dolgozol együtt.

- Leginkább igen. Dolgoztam Szikorával, Áccsal. Godáéknak is elég sok zenét csináltam. A Gyöngykánon például - kivételesen - megjelent CD-n is. Az Artusnak ez az előadása egy kantátára épül, ez egyrészt egy szalagzene, plusz élőben szól egy gyerekkórus és egy szólista.

- Most épp Kamondival dolgozol.

- Ő is úgy kezdett el színházat csinálni, mint Jeles: nem volt lehetősége filmet csinálni, de megkedvelte a színházat. Ő másfajta előadásokat készít, mint Jeles, talán kevésbé érzékit. Egyre nyilvánvalóbb, hogy őt a színházban a mai kor és más korszakok szembesítése izgatja. Erről szólt már a Salome is, erről szól a mostani Médeia-variációk is. Euripidész Anouilh-lal és Grillparzerrel van benne összekopírozva, mindezt egy mai, Médeia-típusú dokumentumtörténet egészíti ki. Amiatt korszerű színház ez, attól ennyire erős, hogy kiderül belőle az emberiségnek a görögökhöz viszonyított elképesztő leépülése - mind erkölcsileg, mind szellemileg. Volt egy szolnoki nő, akit a férje elhagyott, az asszony erre megölte a két gyerekét, aztán végzett magával is. Az egészből újsághír lett, és a polgár értetlenül szörnyülködhetett rajta: hogy lehetett ilyen barom ez az asszony! Mért nem szerzett inkább magának egy másik palit, az exférj adta volna a fizetése 40%-át, a lakást meg megfelezték volna. Hol itt a probléma? Az emberek többségében föl se merül, hogy vajon mi játszódott le annak a nőnek a fejében az alatt az egy hónap alatt, amíg eldöntötte, hogy ennek vége van. Ezt tartom ebben a mai életérzésben a legnagyobb hazugságnak, hogy ilyesmiről tudomást sem akar venni. Az úgynevezett európai gondolat ma már csak ennyit jelent: ha egy mód van rá, a lehető legsimábban fogyasszunk. Mindent meg lehet oldani európai módon. Az fel se merül, hogy bizonyos problémákat nem lehet megoldani sem a magánéletben, sem a közéletben. A multinacionális gyorsétterem-láncoknak és az üdítőital-mamutoknak is az az érdekük, hogy az emberek azt higgyék, semmi gond. Ami most van, az az idők végezetéig fennmarad. Tömködjék csak magukba a döglött patkányhúst, igyák a kátrányszagú italt.

 

medeia-variaciok

Medeia-variációk

 

Ez mindenkinek jó. Az egyik élvez, a másik meg behatja a profitot. És a vicc kedvéért nagyvonalú szponzorként csöpögtetnek egy kis lóvét annak is, aki ezt az egészet másképp gondolja. Ők a szegény művészek. A görögöknél még világos volt, hogy ami megtörténik, az gyakran kivédhetetlen. Most inkább azon gondolkodunk, hogy Oidipusz hogyan oldhatta meg a problémáját. A tragédia elkerülhető, mert nem veszünk róla tudomást.

- Ezek a politikai, gazdasági mamutok a léttel járó személyes felelősségtől fosztják meg az embereket, annak a tudatától, hogy nekem dolgom van a saját életemben, és ha választok a lehetőseim közül valamit, annak következményei vannak. De amit döntök, ahogy cselekszem, az nemcsak rám érvényes.

- Igen, ez volt az eredeti európai gondolat, amit még a görögök találtak fel, hogy minden ember élete döntésekből és választásokból áll. Ettől valóban megfosztják az embert. Lehet, hogy valóban nincs más üzemképes rendszer, mint a totális fogyasztás, valahogy mégiscsak koordinálni kell ezt az ötmilliárd embert. Fogyasztani, termelni, fogyasztani, ez a legbiztosabb dolog, mert akkor se forradalom, se háború, ami mégiscsak szörnyűbb, mint ez. A személyes döntések azonban megszűnnek, senki nem gondolhat mást, csak európait. Ehhez jön még a fitnessmozgalom. Akkor élvezheted ezt az egészet sokáig, ha a tested egészséges, tehát öregedés, halál az nincs. Felejtsük el. Az öregeket dugjuk be az elfekvőbe, ha lehet, akkor úgy temessük el az apánkat, hogy ne legyen nyitva a koporsó. Gyorsan essünk át mindenen, és ne éljünk át semmit sem. Ez a bizonyos európai gondolat megfosztotta az embereket az élet átélhetőségétől. Egész nap mást sem hallok, csak hogy folyik a takony a rádióból a fülembe. Divatos slágerek, nosztalgikus dalok- az emberek folyton nosztalgiáznak. Sosem most élni, hanem mindig máskor és máshol. Ez az, ami teljesen művészetellenes. Erről azonban nem szabad tudomást venni, ez az, amit nem szabad elfogadni. Az, amit erről gondolok, benne lesz abban a bizonyos végítélet-kantátámban. Arról szól, hogy azt az elképesztő teljességet, amit az élet jelent, azt vegyük már észre, mert itt van, nem máshol. Mert ezen kívül nincs semmi. A vége Hamvas Karneváljának végét idézi: készüljetek a nagyszerű ébredésre! Az a jó, ami erre figyelmeztet. Lassan már ott tartok, hogy az a jó, ami nem európai. Annyira elhasználták a humanizmust, az európai gondolatot, hogy már nem is létezik.

Egy filmrendező mondta nemrég, hogy olyan ez az Európa, mint egy vén kéjenc: hosszú, mocskos kezével, piszokos körmeivel utána nyúl az utolsó, még tiszta területeknek, magába szippantja a kultúrájukat, hogy úgy tűnjön, még él.

De már rég halott. Vagy ahogy megjelenik, az halott. Ennek tudatában, de csak ennek tagadásával lehet manapság színházat is, zenét is csinálni.

 

A beszélgetés az Ellenfény 1997/2. számában jelent meg.