Megtudni az igazságot?

Arthur Miller: Istenítélet (A salemi boszorkányok) - Kaposvári Csiky Gergely Színház

Mohácsi János a Vígszínházban is megrendezte az Istenítéletet. A salemi boszorkányok című Miller dráma alapján készült előadás új bemutatójára az 1995-ös kaposvári ősbemutató felidézésével készülünk. Az előadás az 1994/95-ös évadban megkapta a színikritikusoktól a legjobb rendezés díját.
Sándor L. István | 15. 12. 20.


Az évad talán legjobb előadása látható Kaposvárott: Sodró erejű az alapanyag, mértéktartóak, de lényeget érintőek a dramaturgiai beavatkozások. Autentikus a rendezői megközelítés. (Mohácsi ezúttal épp annyira „forgatta fel" a drámainterpretációk megszokott formáit, hogy adekvát, mégis minden ízében izgalmas, mai előadás szülessen.) Sokértelmű, jól funkcionáló a tér, historikusan anakronisztikusak a jelmezek. Az egységes, összefogott csapatmunkából remek egyéni alakítások válnak ki. A jeleneteket jellemteremtő, helyzetértelmező színészi és rendezői játékötletek szervezik.

Robbanáserejű már az előadás kezdőképe is: az üres színpadra erőszakos zsoltáréneklés szűrődik be. A magasban hirtelen kivágódik a templomajtó, és a meredek lépcsőkön aláereszkedve színpadra özönlik az izgatott tömeg. Ketten karjukban hozzák az eszméletét vesztett Bettyt. Parris tiszteletes (Kovács Zsolt) tehetetlenül téblábol lánya körül. Indulatok, fojtott szenvedélyek, palástolni kívánt titkok szakadnak fel a szereplőkből, ahogy magyarázatot keresnek arra, mi történhetett a lányokkal. Megijedt csupán Betty, vagy valami vétkes varázslatban óvatlanul megidézett démon szállta meg őt? Doktor segíthet rajta, vagy ördögűző papot kell hívatni hozzá?

A hitközségnek közös a feladata: megtudni az igazságot és orvosolni a bajt. Az indulatos párbeszédekből azonban az derül ki, hogy mindenkinek a maga érdeke az elsődleges: van, aki a vétkét akarja palástolni, van, aki morális számonkérést követel, más kárörvendően figyeli a kavarodást, megint mások azt latolgatják, hogyan fordíthatják saját hasznukra a zűrzavart. Nem ura senki a helyzetnek, de oly sokan akarnak uralkodni benne.

A Miller-dráma helyszíneit módosítva zárt, belső terekből a nyilvánosság színtereire helyezte át Mohácsi a jeleneteket: nem Parris tiszteletes házában, hanem a parókiája előtti nyílt téren játszódik az első felvonás, nem a törvényszék előszobája, hanem maga a tárgyalóterem a harmadik felvonás helyszíne. (A második és negyedik felvonás történéseiben is a nyilvánossággal való összefüggésüket hangsúlyozza a rendező.) Ennek megfelelően módosulnak a helyzetek is. Mohácsinál most is sokkal többen vannak a színpadon, mint akiket Miller szövege színreléptet: a főszereplők dialógusait háttérszereplők sokasága figyeli. Erőteljesen reagálnak, közbe is szólnak, ironikus kommentárokkal, afféle kéretlen lábjegyzetekkel látják el a párbeszédeket. Mohácsi azonban most rendkívül visszafogottan, átgondoltan, gazdaságosan él ezzel a korábbi munkáiban megszokott hatáseszközzel. Nem tolakodóak a replikák, hangsúlyos pillanatokat jelölnek ki a közbevetések.

Lenyűgöző az a biztonság, ahogy Mohácsi a tömegjeleneteket szervezi: szimultán történések sokaságából épülnek fel a jelenetek. A háttérben zajló események az előtérben megjelenített történet hangsúlyos pillanatait is jelzik. Sokféle tevékenység zajlik, majd hirtelen egyirányba rándul figyelem, az ebből születő koncentrált helyzetet fokozatosan ismét kaotikus kavargássá szakadó külön történések váltják fel - háttér és előtér egymásra hatásának, fő- és mellékszereplők „együttlélegzésének" ezen ritmusból építkezik az előadás.

A korábbi Mohácsi előadásokkal ellentétben most minden háttérszereplőnek egyéni karaktere, külön története van. A tömeg tagjai ezúttal nem kívülállók, maguk is érdekeltek az eseményekben, valamennyien (akár puszta jelenlétükkel is) állást foglalni kényszerülnek. Ezúttal nem valamiféle "kollektív massza" érzetét keltik, hanem sajátos arcokból összeálló ellentmondásos közösség jelenlétét sejtetik.

Akár egy ógörög tragédiában, a közösség alkotja azt a közeget, amelyben a főszereplők drámája lezajlik. Ez azonban alapvetően más típusú nyilvánosság, mint amit az antik tragédiák kórusa érzékeltet. A személyesség helyett az individualitás hangsúlyos benne. Nem a közös eszmények nyilvános áldozatvállalás révén történő megerősítését látjuk, hanem az egyöntetűen deklarált ideológiák mélyén lappangó egyedi törekvések, személyes indulatok kerülnek közszemlére.

Egymásrautaltság és lefojtott gyűlölet jellemzi ezt a közösséget. Hasonlóképp használt szavaik valójában egy százfelé szakadt világ összeilleszthetetlen mozaikdarabjai, egy darabjaira hullott világkép törmelékei. Még azonosak a kifejezések, de egyre kevésbé közösek az érdekek. És ami az egység megerősítésért történik, az nyilvánvalóvá teszi, hogy a szabad teret kapott önérdek végképp felmorzsolja az egykori összetartozás illúzióit. Vulkánként robbannak világra újból és újból az indulatok, riasztóvá hatalmasodik a szorongás, ahogy a megriadt lányok önvédő látomásaiból fokozatosan kibomlik egy mindenkit végveszélybe sodró boszorkányper rémisztő valósága. Hiába világosabb mint a nap, hogy milyen személyes indulatok mozgatják a boszorkányper vádlóit és bíráit, az önigazolás kényszere maga alá gyűr minden őszinte megnyilatkozást, nehezen megszülető önvallomást is. A nyilvánosság ereje helyett a manipuláció csapdái működnek. Szemérmetlen színjáték tanúi vagyunk, melyet a rontás lélekbe szorult démonai, az emberi viszonyokba fészkelődött ártó szellemei irányítanak.

Mohácsi nem a koncepciós perek működésének sajátosságait ábrázolta a Miller-darab segítségével. Nem is a kisemberi gyávaságokból születő hősies gesztusokra helyezte a hangsúlyt. Előadása távol áll mind a társadalmi, mind a morális példázattól. Valójában azok az emberi állapotok foglalkoztatják, azok a mechanizmusok érdeklik, amelyekben megszűnnek, egymásba fordulnak a morális és az immorális, az őszinte és hazug, az igazi és hamis, az isteni és az ördögi közti különbségek. (A kategóriák nem vesztek ki a világból, még azonosításuk sem teljesen reménytelen feladat, csak színtiszta érvényesülésükre nincs semmi esély.) Akik tudnak valamit, hazudnak, akik önmagukat adják, tudatlanok, a vétkesek vádlóként szerepelnek, a vallomásra vállalkozók bűnhődnek. Semmi nem azonos önmagával, de minden azonosítható azzal, aminek látszik. Ezért jut el Hale tiszteletes (Znamenák István) a történet végére ahhoz a felismerésig, hogy a legteljesebb igazság a hazugság vállalása, Isten dicsőségére tenni talán csak az ördögöt szolgálva lehet.

Mind a dramaturgiai beavatkozások, mind a rendezői játékötletek a történet paradox játszmajellegének, kiismerhetetlen színjátékszerűségének megerősítését szolgálják. (Mohácsi most is belenyúl a szövegbe, de beavatkozásai ezúttal kevésbé drasztikusak: egyrészt az előadás nyelvének jelenidejű köznyelviségét erősíti fel - ezt szolgálja Máthé Elek fordítása is - másrészt az újonnan bekerült szövegrészletekkel kibont néhány szerző által elnagyolt drámai helyzetet.) Az előadás legerőteljesebb része a bírósági tárgyal s megjelenítése. Mohácsi újabb és újabb fokozatokban, sokértelmű árnyalatokban képes érzékeltetni a fordulatokat. Még akkor is az erősítés eszközével él, amikor úgy érezzük, maximálisan kihasználta már a helyzetben rejlő összes lehetőséget. Ebből adódik, hogy szinte az elviselhetetlenségig fokozódik a bírósági színjáték kegyetlensége. Megkönnyebbülést jelenet, hogy Hale tiszteletes végül szétrobbantja a helyzetet. Amíg Millernél egyetlen mondatban közli, hogy megtagadja a bíróság munkájában való további részvételt, itt hosszú monológban zúzza szét illúzióit.

Ennek a bátran vállalt, sodró erejű teatralitásnak a közegében némileg halványabbnak hatnak az "intimszférában" játszódó visszafogottabb jelenetek. Pedig önmagukban ezek is pontosan felépített jelenetek. Finom gesztusok, árnyalt jelzések érzékeltetik Proctor (Kelemen József) és felesége (Márton Eszter) között kialakult idegenségérzést, amelyet gyengéd figyelmességük, szeretet adni vágyó türelmük sem tud palástolni. De csak akkor értik meg, hogy egymáson kívül máshoz nincs közük, amikor kívülről érkező fenyegetés préseli őket egymáshoz. (Némileg erőltetettnek hat, hogy Mohácsi a nyílt színen rendezi meg azt, amit Miller instrukciója a színfalak mögött sejtet: Proctor ellenállni próbál, a karhatalmi erők azonban alaposan helyben hagyják.) A komikum különféle árnyalataival hatásosan indítja Mohácsi a negyedik felvonást: a részeg Herrick (Pál Tibor) vaskos tréfái, a megszeppent Parris pitiánersége, Hale intellektuális cinizmusa, Danforth alkormányzó (Csapó György) nevetséges fontoskodása egyaránt azt jelzi, hogy visszájára fordult a boszorkányper. Az egyre képtelenebb helyzetekben a bírói hatásmechanizmus abszurditása tárul fel. Az ördögűző hatalmi praktikák végeredménye egy romjaiban heverő világ. Ez sokkal erőteljesebb jelzése az előadásnak, mint az, ahogy - a darabot követve - Proctor az önmentés heroikus kísérletétől eljut a mártíromság kicsinyes vállalásáig. (Zárlatában individuális dimenziókba helyeződik át az előad s, holott mindeddig kollektív színtéren zajlott.)

Remek színészi alakít sok sokasága teszi emlékezetessé a kaposvári előadást. Kovács Zsolt Parrisa butaságát morális szenvedéllyel, önösséget hitbuzgó szólamokkal, esetlenségét bárgyú odaadással palástolja. (Sokértelmű játékötletekkel jellemzi a színész a figurát: "Eddig tükör által homályosan láttunk - mondja -, de most végre..." - a folytatás azonban a torkára forr, mert szenvedélyes szónoklata közben lekapta orráról a szemüvegét, és most csak vaksin pislog a homályba.) Znamenák István Hale tiszteletese, az ördögűzés kissé öntelt szakembere a fokozatosan felismert immoralitást kétségbeesett cinizmussal igyekszik ellensúlyozni. Csapó Virág Abigail-je romlatlan ravaszsággal, gátlástalan szerelemvággyal a romlást szabadítja Salemre. Márton Eszter szelíd Elizabethje elkésve ismeri fel, hogy szigorával kegyetlen próbatételt rótt szeretteire. Kelemen József Proctora szégyenlős bűnbánattal keresi a vezeklés útját. Molnár Piroska Rebeccaja annyi háborítatlan nyugalmat őriz magában, hogy abból mások is folyton megnyugvást meríthetnek. Csapó György erőszakos Danforth alkormányzója egy izgága, mégis tehetetlen hatalom képviselője. Tóth Géza Hawthorne bírájának kegyetlen cinizmusa még sötétebb jövővel fenyeget.

 

Istenítélet

Csiky Gergely Színház, Kaposvár

 

Író: Arthur Miller

Fordító: Máthé Elek

Díszlet: Khell Zsolt

Jelmez: Szűcs Edit

Rendező: Mohácsi János

 

Szereplők:

John Proctor: Kelemen József

Elizabeth Proctor: Márton Eszter

Danforth alkormányzó: Csapó György

Hale tiszteletes: Znamenák István

Hawthorne: Tóth Géza

Parris tiszteletes: Kovács Zsolt

Betthy Parris: Ébl Helga

Titula: Bodor Erzsébet

Abigail Williams: Csapó Virág

Susanna Walcott: Kovács Zsuzsanna

Mrs. Ann Putman: Tóth Eleonóra

Thomas Putman: Karácsony Tamás

Mercy Lewis: Megyes Melinda

Mary Warren: Fekete Kata

Rebecca Nurse: Molnár Piroska

Francis Nurse: Lugosi György

Giles Corey: Tóth Béla

Ezekiel Cheever: Törköly Levente

Herrick: Pál Tibor

Sarah Good: Adorjáni Zsuzsa