Mi marad egy rendező után?

Ács János (1949–2015)

Ács Jánosról úgy beszélnek a haláláról megjelent hírek (sőt némely megemlékezés is), mintha egyetlen műves rendező volna. A kaposvári Marat / Sade kétségtelenül színháztörténeti jelentőségű előadás. De fontos lenne emlékezetben tartani Ács János más maradandó munkáit is. És érdemes lenne azon is elgondolkodni, hogy most a halálakor miért nem úgy beszélünk róla, mint az egyik legnagyobb magyar színházi rendezőről.
Sándor L. István | 15. 07. 27.

 

A Szegedi Egyetemi Színpadon

 

Ács János a Szegedi Egyetemi Színpadon került közelebbi kapcsolatba a színházzal. De – ahogy ő maga mesélte Bérczes László Paál Istvánról szóló könyvében – igazán nem is a színház érdekelte. A Paál István vezette együtteshez sem a színház vonzotta, az inkább „a politikai ellenállást és a közösséget" jelentette számára. „Miután magányos voltam, nekem megváltás volt ez a közösség" – mondta Bérczesnek –, „feloldotta azt a totális magánéleti magányt, ami helytől függetlenül a sajátom." „Még sokáig minden, ami velem történt, valójában egy-egy terápikus lehetőség volt, hogy egy végletesen magányos, bezárkózó, önmarcangoló ember bekapcsolódjon egy közösségbe" – mondta Ács János Bogácsi Erzsébetnek.
„Csak lassanként derült ki, lakik bennem egy másik lény is, nemcsak az a gyenge és túlérzékeny gyerek, akinek tudtam magam" – mondta magáról Ács ugyanebben az interjúban. – „A művészek eredendően szemérmesek... Csakhogy az én utam még titkosabb. Tudom, milyen vagyok. Tudom, hogy ez a milyenség nagyon más, mint a többi emberé. Pszichológiailag, szexuálisan – mindenképp... Csupa ellentmondás lappangott bennem, s a mérleg nyelvét nem tudtam sem egyik, sem másik irányba elbillenteni. Nem gyávaságból, hanem mert bonyolultabbnak, gazdagabbnak, szabadabbnak éreztem magam, semhogy lelki gettóba zárkózzam."

 

petofi-rock-fel

Petfői-rock (Szegedi Egyetemi Színpad - középen Dózsa Erzsébet, Vági László, Árkosi Árpád, Ács János)

 

Az ebből való kilépést jelenthette Ácsnak a Szegedi Egyetemi Színpad, ahol sok előadásban szerepelt. Például az egyértelműen elismeréssel fogadott, de korábban készült Óriáscsecsemőben átvett egy szerepet. Játszott a Stációkban és a Thermidorban. Közben a szegedi színházzal „koprodukcióban" készült előadásban, az Örök Elektrában Tolnai Miklóstól átvette Kreón szerepét. „Az Örök Elektra kihívás volt számomra" – mesélte a Bérczesnek a címszerepet játszó Margitai Ági –, „már csak azért is, mert egy idő után Ács Jani játszotta Kreónt. Egy huszonegy éves, beszédhibás fiatalember. De azonnal éreztem, hogy nagyon erős személyiség, és bizony kapaszkodnom kellett mellette."

Ácsnak fontos szerepe volt a legendás Petőfi-rockban, és a címszerepet játszotta a Szegedi Egyetemi Színpad egyik legfontosabb és legutolsó előadásában, a Kőműves Kelemenben. Bár a Boldizsárt játszó Árkosi Árpád szerint fordítva kellett volna szerepeket osztani: „azt vallottam, én vagyok Kelemen, ő pedig a szikrázó gondolataival, mentalitásával, állandó kételkedésével „a Lucifer" ebben az építkezési folyamatban" – emlékezett vissza Árkosi. – „Ács Jani rengeteget tudott, borzasztó gyorsan és sokat olvasott... De soha nem éreztette ezt a különbséget. Benne nem volt semmiféle hatalomvágy. Viszont mindig rendelkezett bizonyos szellemi fölénnyel. Nem látta olyan fanatikusan a dolgokat, ahogyan mi látni akartuk azokat."

A budapesti születésű Ácsot eleve idegesítette Szeged kisvárosiassága. Rossz élményként emlékezett arra is, amikor Pesten eljátszották a Petőfi-rockot „a magyar értelmiségnek": „láttam a nézők arcán a cinikus távolságtartást... Az a fajta heroikus politikai szembenállás, ami vidéken működött, Pesten érvénytelenné, nevetségessé vált... De Istit csak ez a provinciális szembenállás inspirálta." Ács szerint viszont „kimerült az a formanyelv és politikai gesztuskészlet is, amivel akkor egy amatőr csoport rendelkezhetett."

 

A pályakezdő rendező

 

A szétesőben lévő Szegedi Egyetemi Színpad helyett Ács a pesti színművészeti főiskolát választotta, ahová már korábban kétszer is sikertelenül felvételezett színész szakra. De harmadszorra felvették rendezőnek: 1975 és 1980 között Ádám Ottó és Nádasdy Kálmán osztályába járt. Már a főiskolán több előadása figyelmet keltett: a Lengyel Menyhért darabjából készült Az árny (1978) és főleg a Szöveg és zene (1978). A Film Színház Muzsika kritikusa szerint a Beckett-egyfelvonásos elsősorban „Vajda Lászlónak adott briliáns lehetőséget. A rendező Ács János érdeméül szolgál, hogy a főiskolás Máté Gábort s a muzsikusokat (Márta István, Büky László, Szemző Tibor) egyenlő serkentő erőként próbálta bekapcsolni a főszereplő, Brekk impulzust kereső végső indulataiba." Ugyanakkor a cikkből némi távolságtartás is érezhető, mert „a hazánkban igazán meg nem honosodott abszurd játék" a kritikus szerint „néhány kitűnő képkompozíción kívül csak hangulatot és sokkot áraszt." (Mások viszont úgy emlékeznek az előadásra, mint ami esemény volt a 70-es évek végén.)

 

eskuvo

Esküvő (Kaposvár - Lukáts Andor, Tóth Éva, Balkay Géza)

 

A harmincéves rendező még ugyanebben az évadban bemutatkozott a kaposvári színház nagyszínpadán is (Zsámbéki és néhány színésze ekkor távozott a Nemzeti Színházhoz, szükség volt friss erőkre.) Ács első kaposvári rendezése Gombrowicz Esküvője volt, Balkay Gézával a főszerepben. (Gombrowiczot először magyar színpadon az Esküvő előtt néhány hónappal korábban játszottak: az Operettet mutatta be a Vígszínház. Aztán néhány év múlva az Yvonne is színre került, de a 80-as évek legvégéig nem következett újabb Gombrowicz-bemutató Magyarországon.)

A kaposvári Esküvőről író Pályi András úgy látta, hogy „sikerült egy első benyomásra talán furcsának és távolinak tűnő, rendhagyó írói-színházi világot eljuttatni a magyar nézőhöz". Szerinte Ács „a darab lehető legpuritánabb előadását rendezte meg, melynek gazdagsága nem a külcsínben keresendő, hanem belül: a mű struktúrájában, a gombrowiczi szómágia vállalásában". „A dráma egymásra épülő rétegei oly áttetszővé válnak, hogy minden nehézség nélkül eljutunk a személyes-emocionális maghoz. S ez már több is, mint impozáns: amit látunk, úgy érint meg, mint élet. Amennyiben az álom maga is élet" – írta Pályi András. (Ács elmesélt Bogácsinak egy anekdotát, hogy Tóth Dezső kulturális minisztert, Aczél jobbkezét elsősorban az idegesítette, hogy egy szót sem értett a darabból.)

 

tavasz-ebredese-fel

A tavasz ébredése (Népszínház - Császár Györgyi, Tóth József)

 

A végzős főiskolásra a következő, az 1979/80-as évadban két rendezés is várt Kaposváron. Egyrészt a vidéki színpadokon elengedhetetlen operettet bíztak rá, másrészt egy újabb különlegességgel állhatott elő. A Csárdáskirálynő esetében Ács abból indult ki, hogy ebben a darabban is „emberek szerepelnek, és ezek között emberi kapcsolatok, konfliktusok, vonzások és taszítások léteznek" – olvassuk Takács István kritikájában. – „Ács ebben a közelítésben gondolta végig a Csárdáskirálynő meséjét, figuráit, szituációit, s az eredmény: a néző meglepetve tapasztalja, hogy ezek a figurák épkézláb emberek, hogy elfogadható érzelmeik vannak, s hogy tulajdonképpen teljesen lényegtelen, hogy mi a társadalmi rangjuk: hercegek, grófok, öreg skriblerek vagy sanzonettek, esetleg orfeumtündérek. Ebből az is következik, hogy tulajdonképpen a zene is csak egy – ha igen lényeges is – a különböző összetevők közül, mondhatni: első az egyenlők között. Próza, muzsika és tánc így jóval szervesebb egységet alkot ebben az előadásban, mint azt egy operettben megszoktuk. Ács a különböző elemeket egységben látja, és úgy is jeleníti meg."

Ács másik kaposvári rendezése az Átvátozások volt, a főiskolás Básti Juli és Lukáts Andor főszereplésével. A Jakab-kori szerzőpáros, Middleton és Rowley véres szenvedélyek irányította drámáját – bár már 1961-ben megjelent az Angol reneszánsz drámák című kötetben – mindaddig nem játszották Magyarországon (később is csak kétszer). „Ács János fh. rendezésében a történet minden indulata feltör, iszonyat és költőiség viszonyai kerülnek az előtérbe" – írta az előadásról György Péter. – „A rendezés nem pszichologizál, elementáris erők harcát látjuk, az önmaga ismeretébe pusztuló embert. A bűn – e színpadon – nem pusztán erkölcsi kérdés, hanem a legmélyebb értelemben sorformáló erő."

A két kaposvári munka között egy másik, a magyar színházi repertoárban addig nem szereplő darabot is rendezett Ács János: Wedekind „gyerektragédiá"-ját, A tavasz ébredését a Józsefvárosi Színházban. A Népszínház stúdiósaival és fiatal színészeivel létrehozott előadás kapcsán ezt írta Szántó Judit: „Ács János munkája a jó vidéki előadásokra emlékeztet: kiugró egyéni teljesítmények híján is homogén összjátékot csihol ki együtteséből." A Film Színház Muzsikában pedig ezt olvashatjuk a produkcióról: „Ács János rendezése az első részben a kamasz mozgékonyságot és tehetetlenséget hangsúlyozza, s persze a humort, a bájt, a szeretetéhséget, a második részben egy expresszív, lendületes tragédiát rendez, a víziók özönével és kíméletlenségével hirdetve: a baj oka az apák nemzedékének sátáni volta. Ez az elgondolás mereven összecseng a hatvanas évek diákmozgalmainak jelszavaival."

 

szentivaneji alom-fel

Szentivánéji álom (Kaposvár - Básti Juli, Csákányi Eszter, Mucsi Sándor, Máté Gábor)

 

Mintha szervesen épülne egyik Ács-rendezés a másikra, az 1980 őszén bemutatott kaposvári Szentivánéji álom az előzők folytatása: éppúgy az ember kettős természetéről szól, mint az Átváltozások, és hasonlóképp az álom és valóság síkjai keverednek benne, mint az Esküvőben. Ács Szentivánéji-rendezése feloldotta az „álom az álomban", a „színjáték a színjátékban" kontrasztjait. „Ácsnál nincs „keret", ennélfogva mindvégig álmodunk (vagy mindvégig ébren vagyunk)" – írta az előadásról Koltai Tamás. – „A mesebeli athéni erdő ugyanúgy lehet álmaink tudatalattija, mint ébrenléteink hálószobája. Vagyis az előadás valószínű alapkoncepciója szerint a földi és a földöntúli, a testi és az éteri, az álombeli és a valóságos dolgok egyszerre, egymással szinkronban esnek meg velünk." Ugyanakkor az is visszatérő gondolat Ács színpadán, hogy „mindannyiunkban ott él egy másik ember – álmainkban vagy titkolt ösztöneinkben". Ezt a Szentivánéji álom szerepösszevonásai is erősítik (Theseus és Oberon egymásba oldott szerepét Rajhona Ádám, Hyppolita és Titánia hasonlóképpen egy alakká vált figuráját Olsavszky Éva játszotta). De ez derül ki a (Básti Juli, Csákányi Eszter, Máté Gábor és Mucsi Sándor játszotta) négy fiatal szerelmes történetéből is, ami szintén az alapkoncepciót erősíti: „a másik énünkkel való találkozás nem tölt el szorongással, ellenkezőleg: megszünteti a szorongást, fölszabadít, kiteljesíti a személyiséget" – írja Koltai Tamás. (Bezerédi Zoltán Puck alakítása is emlékezetes maradt.)

 

A Marat/Sade

 

Ilyen előzmények után mutatták be Kaposváron az 1981/82-es évad közepén a Marat/Sade-ot, azt az Ács-rendezést, amely minden más munkáját elhomályosítja. „A Marat nem egyszeri bravúr. Egy hosszú és kemény munkafolyamat egyik állomása" – írta róla György Péter. Megalapozták a társulat és a rendező korábbi közös munkái, amelyben a színészek a rendező egymás partnereinek tűntek, közösen színpadra segítve a többnyire markáns rendezői koncepciókat. Ezek nemcsak ember és ember kapcsolatáról gondolkodtak, hanem az ember ellentmondásos belső természetéről is, sőt valamiféle radikális társadalomkritika is fel-felderengett bennük. Eközben tágították a színjátszás megszokott eszközkészletét, valamifajta komplex kifejezésformát keresve. „Szakmailag olyan feladatot old meg ez az előadás" – folytatja György Péter –, „amely előtt nem egy magyar színház áll: a közösségi munka és individualitás egységének, díszlet és játék összeforrottságának, szövegmondás és mozgás azonos minőségének feladatát."

„Szerencsésen találkoztak az amatőr színjátszás és a professzionista színház elemei" – mondta a Marat/Sade-ról Ács János Bogácsinak. – „Ritkán tapasztalható egyensúly teremtődött. Egyrészt abból a vérembe ivódott formai világból, amelyet az amatőr múltamból hoztam, s a színészek és a statisztéria mozgatásában, a saját koreográfiájú táncokban kamatoztattam. Felszabadítottam embereket, akik csak segédszínészek, csoportos szereplők voltak, olyan lehetőséget adtam nekik, amely több volt a karmozgásnál. A háttérben vad, érzelemteli, életszerű magatartásokat hozhattak – megengedő, mégis megszabott keretek között. Másrészt, természetesen, megjelent a profi minőség is, amelyet a vezető színészek képviseltek [Jordán Tamás, Lukáts Andor, Pogány Judit, Lázár Kati, Bezerédi Zoltán, Csákányi Eszter], s a látvány, a díszlet, a jelmezek, a világítás. Mindehhez a dalok, dalszövegek [Eörsi István írt új dalszövegeket]. A különös szabadságot megkötötte a forma, megfegyelmezte."

 

marat-sade-fel

Marat/Sade (Kaposvár)

 

„Következetesen végiggondolt, fájdalmasan szép és kegyetlenül igaz előadás"-nak minősítette a Marat/Sade-ot Nánay István, „amely a modern színház számos törekvését tökéletes egységbe ötvözte", és hatását „a kivételesen magas színvonalú, a kimagasló egyéni teljesítményeket megengedő közösségi színészi játékkal" érte el.

„Rendezés és színészek, a közönség és a színház olyan szövetségre léptek, amire színházba menvén (dolgozni és nézni) általában lépni óhajtanak, de amely szövetséget megkötni oly ritkán nyílik alkalom" – írta György Péter. – „Ács János színháza avantgarde (úttörő), kegyetlen és nem kegyetlenkedő. Ez az előadás nem esztétizált, mitikus erők szabadultak fel, Ács nem megidézte a kultúrát, hanem teremtette."

 

marat-sade-2-fel

Marat/Sade (Kaposvár)

 

„Ács János, aki előadásról előadásra igazolja a szakma belé vetett bizalmát... a Marat/Sade-dal egy kiváló és komplex, minden síkján átgondolt előadást hozott létre" – írta Földes Anna. „Ács János vakmerő Weiss-színrevitele... messzi kimagaslott a szikárságig sallangtalan gazdagságával, gondolatával. És becsületével. A kaposváriak között a legkevésbé kaposvári ő, nem nyers, nem nyomasztó, de érzékeny, megejtő. S egyszer csak vadóc-konok, vaskemény... felelősségvállaló" – írta Bogácsi Erzsébet. „Peter Weiss Marat/Sade-ja különös, megrendítő, katartikus színház Kaposvárott" – értékelte a produkciót másokkal egybecsengően Pályi András. – „Aligha kétséges, hogy nemcsak az „új" kaposvári színház több mint egy évtizedes történetében jelent sajátos és kiemelkedő állomást, hanem egész újabb kori színháztörténetünkben is."

 

Merre tovább?

 

Egy ilyen csúcs után van-e tovább út? – kérdezhetjük 35 év távlatából. Eleinte úgy tűnt, hogy igen. Mert a Marat/Sade után fél évvel bemutatott Leonce és Léna az előző rendezések tematikáját és formanyelvét folytatta. „A népi vígjátékot hátborzongató groteszkséggel cserélte ki" – írja az előadásról a Film Színház Muzsika, de „ez Büchner szellemétől nem is idegen". „Ács már eddigi legjobb munkáiban – s itt elsősorban az Átváltozásokra, az Esküvőre és a Marat/Sade-ra gondolok – jelét adta, mennyire közel áll hozzá a büchneri színe-fonákja játék" – írja a Színházban megjelent elemzésében Pályi András. – „Az Ács-féle játékvezetés nem kisebb ambíciót táplál, mint az élet dinamizmusának megközelítését: itt minden felismerés csak cselekedetből születhet, de maga a felismerés is téma, azaz része a játéknak. Más szóval: a társadalmi szerep, amit az ember betölt, csak az ösztön-énen keresztül, az ösztön-én csak a társadalmi szerepen keresztül látható és értelmezhető. A látásnak és az értelmezésnek a nézőben kell megszületnie, a színjáték csupán megmutatja az emberi sorsot és a „vastörvényt".

A büchneri skizofrénia így az élet szemlélésének modellje lesz: tükör, mely maga is része a valóságnak. Az „őrület", melynek kontúrjai a boglári Leonce és Lénában felerősödnek, nem egzotikum és elsősorban nem is patológia, hanem eszköz, hogy ezt a dinamizmust érzékletessé tegye, mely egyén és közösség, múlt és jelen, szellemiség és testiség, akarati szabadság és determináltság organikus egymásra hatásából születik. Hol a színét látjuk, hol a fonákját, hol a vígjátékot, hol a vígjáték-paródiát: ez a folytonos fénytörés tartja állandó feszültségben a csaknem kétórás játékot."

 

leonce-es-lena-fel

Leonce és Léna (Boglárlelle  - Lukáts Andor, Mihályi Győző)

 

De a boglárlellei nyári színházban bemutatott Leonce és Léna csak néhány előadást élt meg. Hasonlóképp gyorsan lekerült a műsorról a két hónap kemény munkájával készült kaposvári Genet-előadás, A balkon is, amely darabválasztásában, problematikájában szervesen folytatta Ács addigi rendezéseit. Ezt 1983 februárjában mutatták be, ugyanabban a hónapban, amikor megjelent a kulturális miniszter, Köpeczi Béla esszéje is, amelyben a Marat/Sade forradalom- és történelemszemléletét bírálta – bár ő maga nem is látta az előadást, ismereteit a BITEF-vendégjátékról megjelent kritikákból merítette, átvéve az írások tévedéseit is. (A belgrádi világszínházi fesztiválon a Marat/Sade minden lehetséges díjat elnyert, többek között a japán Sankai Juku együttessel és a berlini Deutsches Theaterrel megosztva a fődíjat). A Köpeczi-cikkel való időbeli egybeesés okán mindenki arra gyanakodott, hogy a politika vetette le a műsorról A balkont. Holott a háttérben szerzői jogi okok álltak: Genet tiltotta meg művei előadását szerte Európában.

Közben megjelentek az első csalódott hangú írások is Ács munkáiról. „Ez a Két úr szolgája az ország legtöbb színházában jó előadásnak számítana" – írta Koltai Tamás a Marat/Sade-ot követő bemutatóról –, de „Kaposváron nem. Mert Kaposvártól elvárjuk, hogy jó színészek jó alakításain túl valami lényegeset fedezzen föl a számunkra. A darabról. A korról, amelyben a darab született. A korról, amelyben a darabot eljátsszák. Önmagunkról. A világról."

Az is kiderül a cikkből, hogy a Goldoni-darabot egy el nem készült darab helyett kényszerűségből vették elő. „Rögtönzéssel, jó értelemben vett rutinnal ki lehet állítani egy színvonalas előadást, lehet szellemesen és igényesen szórakoztatni, el lehet játszani tananyagszerűen egy ismert klasszikust, közönségsikert lehet elérni – de nem lehet színházat teremteni" – folytatja Koltai. „Kiderült, hogy Ács János sem a ruhaujjából rázta ki Gombrowicz Esküvőjét vagy a Marat halálát, hanem vagy hosszabb ideig együtt élt a darabbal, vagy menetközben „megihletődött" általa. A Két úr szolgája nem ihlette meg Ácsot. Ott kezdődik, hogy nem találta ki az előadás stílusát. Realista életjátékot próbált rendezni, holott ebben a Goldoniban kevesebb az életanyag... Ács megpróbálta a típusok harsányságát a mindennapi élet harsányságához közelíteni, de a kettő nem ugyanaz."

 

Teher alatt nő?

 

Furcsa mód ezután a kényszerek s a véletlenek sodorták tovább Ács Jánost a rendezői pályáján – ahelyett, hogy a korábban megkezdett szisztematikus építkezést folytathatta volna. A csalódottság hangja tudósít a békéscsabai Sartre-rendezéséről is, az Altona foglyairól: „Jólértesültek tudni vélték, hogy Ács János „készen" kapta a darabot, megrendezésre. Akár így van, akár nem, végső soron mindegy. Ács rendezői világa nemigen tud mit kezdeni a Sartre-drámával, így elsősorban saját színházi, sőt színpadi erényeit csillogtatja. Amennyire ezt a körülmények engedik" – írja Csáki Judit. – „Egy az egészre tekintő jelentős interpretációt – mint például a Marat/Sade esetében – itt nem érhetünk tetten. Feltehetően arról van szó, hogy még az igen tehetséges Ács sem tudott hidat verni ott, ahol ez igencsak képtelenség; nem tudta megteremteni, életre kelteni azt az érzelmi-gondolati feszültséget, amelyen keresztül a közönségnek valóságos köze lehetne a drámához. Egy-egy részletet dolgozott és dolgoztatott ki a színészekkel – s a békéscsabai együttesre ez is igen nagy és látható hatással volt. Elsősorban a színészvezetésre mondható el mindez."

Kényszerű műsorváltozásból került színpadra 1984-ben A vágy villamosa Kaposváron. Szántó Judit kritikájában azt kérdezte, hogy mi köze lehet ehhez a „helyenként leplezetlenül melodrámába hajló" darabhoz Ács Jánosnak és a társulatnak. „Nem tudom – és az előadás sem szolgáltat a kérdésre meggyőző választ –, hogy Ács Jánosban volt-e korábban bármiféle affinitás a szöveghez, szerepelt-e megrendezése akár legtitkosabb álmai között is. Az azonban egyértelműen kiderül, hogy ha már hozzájutott – és ez valóban lehetett kényszerűség is –, mindent elkövetett, hogy a maga és színháza látásmódjához igazítsa. Így az jött létre, ami majdnem törvényszerűen létrejöhetett: érdekes, de nem nagy előadás."

Részsikert ért el Ács János, amikor 1985-ben először dolgozott a Katona József Színházban, ahol Kleist Amphitryonját állította színpadra. „Ács János számára az önazonosság kérdése az igazi, gyötrő probléma, úgy vélem, ennek kihordása állott rendezői elképzelésének előterében" – írta György Péter. – „Ez a probléma világosan követhető Ács egész eddigi pályafutásán, makacsul újra-újra visszatér. Az ilyen hűség és őszinteség akkor is feltétlenül figyelemre méltó, ha maga az előadás csak töredékesen mutathatja az eredeti elképzeléseket, amelyek, úgy tűnik, csak részleteikben valósultak meg."

 

amphytrion

Az Amphytrion színpadképe (Katona József Színház)

 

Az Amphitryon sem Ács választása volt. És ez az adott évadban készített minden rendezésére érvényes. Erről a következő bemutatója kapcsán ír Szántó Judit: „Ács az idén három darabot rendezett, s mindegyiket valami vagy valaki helyett; ezt a negyediket se maga választotta. Felkérték – elfogadta. Helyes, elvégre felnőtt ember, meg aztán teher alatt nő a pálma. Mégis: feltétlen szükség van mindig gátló körülményekre?"

A Kritikában megjelent vitaindítójában Mihályi Gábor szomorúan szögezi le: legjava rendezőink sem versenyképesek a szakma világnagyságaival, s példaképpen épp Ácsot hozza fel. „Ács János harminchat éves. Ebben az életkorban versenytársainak – akiknek bölcsőjébe a párkák, úgy lehet, az övével egyforma nagyságú tehetségcsomagot helyeztek – saját színházuk volt, de legalábbis meghatározó szavuk egy színház vezetésében, s többé-kevésbé, de inkább többé, azt rendezhettek, amit akartak. (Nem mindig remekműveket, de ez rajtuk állott.) Ki hozza helyzetbe Ács Jánost? Három-hat hét között mozog az ő próbaideje is, színészeit – Kaposváron kívül – nem maga válogathatja össze, anyagi lehetőségei a színpadon s a színpadon kívül senkiénél nem jobbak, sokaknál – érdemtelenebbeknél – pedig jelentősen rosszabbak. Ács János még fiatal, de az ő korában Chéreau már rég Chéreau volt, Peter Stein már rég Peter Stein, Brook már rég Brook. Aligha illusztrálhatnánk nála alkalmasabb példával az értékcentrikus, a minőségnek igenis kiváltságokat biztosító kulturális politika szükségességét."

 

Középkorú önarcképek?

 

Ez a kultúrpolitika akkoriban sem létezett (vagy csak kivételesen működött), egy-egy alkotó és színész pályáját alapvetően akkoriban is a színház gyakorlati működésének kényszerei határozták meg. Ez Ács pályáján is egyértelmű nyomot hagyott. Nemcsak a saját maga választotta darabok csökkentek, hanem azok a művek is, amelyek bemutatása felfedezés számba ment. Szaporodtak a bemutatók között a már ismert művek, sőt azoknak a munkáknak a száma, amelyet nyilván nem azért rendezett meg Ács, mert mondanivalója lett volna vele (Szabin nők elrablása, Filmcsillag, A kisfiú és az oroszlánok, Leányvásár, A kőszívű ember fiai, Félőlény stb.)

Így szaporodtak azok a kritikák is, amelyek inkább csak részértékeket láttak egy-egy Ács-rendezésben. Például a szolnoki Sötét galamb (1985) kapcsán Szántó Judit azt emeli ki, hogy a darabot „a szolnoki színház már-már kaposvári formátumú együttes játékkal tolmácsolja; teljesítményükben érezhetően egy jó hangulatú próbafolyamat gyümölcsei érnek be (szomorú gondolat, hogy a hírek szerint évad végén szétfutnak). Sokan rég vagy – általam – soha nem látott jó formát mutatva illeszkednek be a mintaszerűen egységes koncepcióba. Ahogy Kaposvárott és a Katona József Színházban megszoktuk."

 

kozma-fel

Kozma (Kaposvár - Molnár Piroska, Pogány Judit, Máté Gábor)

 

Kornis Mihály Kozma című darabjának kaposvári ősbemutatója kapcsán (1986) ezt írta Kovács Dezső: „Az előadás – Ács János rendezése – nem tudja színpadi erővel átlelkesíteni ezt a különleges drámaszerkezetet, pedig odaadással és alázattal nyúl Kornis szövegéhez. A dráma kontrasztjait némiképp megszelídíti; a darabbeli előtér mezítelenül heverésző asszonyait fürdőruhába öltözteti. A játék domináns szólamát a közvetlen-primér cselekvésszint adja, ekképpen az előadás jobbára adós marad a szimbolikus-metaforikus jelentés-tartomány érzékeltetésével. S mindez feltehetőleg nem a társulat színészi kondícióján múlott: akárcsak Nádas Találkozásának pesti színházi előadásán, itt sem sikerült életre hívni azt a virtuális erőteret és a képzelet színpadán jelenlevő szellemi koncentrációt, amelyben a polifon drámaszerkezet minden eleme jelentést hordozóvá, élővé válhatott volna. Az előadást mégis emlékezetessé teszi néhány színészi alakítás, kiváltképp Molnár Piroska játéka."

Ugyancsak Kovács Dezső elemzi a Lukáts Andor és Kulka János főszereplésével készült kaposvári Othellót (1989): „lehetséges és koherens „olvasat" az, amelyet ez az előadás nyújt: a testiség, az ösztönvilág középpontba állításával megváltozik a játék tétje, s nem Othello idegensége, kivetettsége kerül a dráma centrumába... Othello elsősorban biológiai lény, olyan férfi, aki feltehetőleg éppen férfiúi különlegességével szerzi meg Desdemonát, aki történetesen fiatal, tapasztalatlan és erényes velencei lány... Desdemona e játékban az a kivételes érzékenységű lány, aki valószínűleg az első testi kapcsolatot, mint az érzékiséget felszabadító mágikus erőt tapasztalja meg, de azt – partnere szerecsensége miatt – mindjárt társadalmi devianciaként kénytelen átélni, s mivel erényes és becsületes, e deviancia mellett hűséggel kitart, bármi áron is megvalósítja szerelmét a mórral."

 

lulu-fel-jo

Lulu (Katona József Színház - Máté Gábor, Udvaros Dorottya)

 

A Katona József Színházban bemutatott Lulu (1990) kapcsán Szántó Judit a(z Udvaros Dorottya által nagyszerűen játszott) címszereplő alakjának elszegényítését kifogásolja, ami „miatt az előadás hangneme könnyedebb s egyszersmind konvencionálisabb a kelleténél. Wedekind ugyan tudatosan játszott el nemcsak a rém- és melodrámai, de a szalondrámai hatásokkal is, de ezeket groteszkre hangolva idézőjelbe is teszi - most azonban hálás nézői nevetések nyugtázzák a túlontúl egyértelmű házasságtörési helyzetkomikumot."

„A mitizálás kerülésének szándékáról tanúskodik végül a Hasfelmetsző beállítása is. Varga Zoltán – amíg csak a vér látványa el nem veszi Jackjének eszét – mintha a Csirkefejből sétált volna át, gátlásos, riadt kamasz, ő szinte zavarral futna el Lulu szomjas hívása elől, s nem macskaként taktikázik az egérrel (holott nála az újságpapír, mellyel időnként mértéket vesz arról, amit majd belecsomagol). Itt nem két démoni princípium küzd meg egymással, hanem egy aberrált srác (vagy Srác) egy védtelen prostival. Legalábbis a záró képsorig, mely a maga hátborzongató hipernaturalizmusában végül mégiscsak túlnő önmagán, s a kozmikus leszámolás jellegét ölti."

 

siraly-fel

Sirály (Kaposvár - Nagykálózy Eszter, Jordán Tamás)

 

Húsz évvel Zsámbéki Gábor „programhirdető" Sirálya után 1990-ben Ács János maga is megrendezte a Csehov-darabot Kaposvárott. „A váratlanul, irracionális kegyetlenséggel feltörő igazságra, ami Ács legjobb rendezéseire jellemző, az utolsó felvonásig kell várni" – írta az előadásról Koltai Tamás. – „Quintus Konrád Trepljovjából koravén, morc csodabogár lett, aki elmezavarnak látszó közömbösséggel él a maga külvilágot kizáró szigetén, három székzökkentéssel tornázva magát kényelembe íróasztala előtt, és külön vitákat folytatva Trigorin (Jordán Tamás) hűlt helyével. A melodráma szövete végképp fölfeslik a befejezésben. Az asztalra kuporodó Nyina (Nagy-Kálózy Eszter) tartása, ahogy fölveszi az egykori, romantikus éjszakán a Trepljov-darabban elmondott monológ „rendezői beállítását", nem fájdalmas, sokkal inkább hideg, drasztikus mementó. Nyina gyötrelmek árán megtanult görcsök nélkül játszani, Trepljov viszont egyre görcsösebb lett, mikor fölismerte, hogy „nem a régi vagy az új forma a fontos", hanem az, hogy nem törődve semmiféle formával, szabadon áradjon belőlünk, amit mondani akarunk. Trepljovot görcsbe rántotta és megfojtotta a saját mássága, Nyina megtanulta, hogyan kell folyamatosan jó színésznőnek lenni Jelecben. Keserű igazság, vitathatatlanul. Talán megkockáztatható következtetés: ha a húsz évvel ezelőtti kaposvári Sirály az indulásról szólt, a mostani a megmaradásról."

Az Othelló, a Sirály és – minden koncepcionális ellentmondása ellenére is – a Lulu fontos előadások. Bár nem a rendező által felfedezett ismeretlen (vagy alig játszott) remekművekből indulnak ki, hanem klasszikus, a magyar színházi repertoárban is jelen levő darabokból. De markáns olvasatukat adják a műveknek, amelyben nem nehéz felfedezi a rendező személyes érintettségét is. (Így szólhat az Othelló a devianciaként megbélyegzett kitaszítottságról, így jelenhet meg egy középkorú önarckép Trepljov alakjában.) Ezek az előadások – ha az ifjúkori nagy művek nem homályosítanák el – szintén fontos helyet biztosíthatnának Ács Jánosnak a magyar színháztörténetben.

 

A helyét keresve

 

De a Sirály mégsem a megmaradásról szólt, hisz ez a rendezés volt Ács János búcsúja Kaposvártól, többé nem rendezett ebben a városban. A helyét keresve a Merlinben és a gyerekszínházban dolgozott, amely épp akkor vette fel Arany János nevét. Közben rendezett egy sikertelen előadást az új hangját kereső Katona József Színházban Grumberg Szabad zóna című darabjából (1992). „A darab és csakis a darab van eljátszva, ami remekmű esetében esetleg elég (bár akkor sem öröm), e középszerű zsánerképsorozatnál viszont csalódást keltően kevés, és az olyannyira kézenfekvő továbbgondoláshoz sem ad megfelelő mennyiségű és minőségű impulzust sem az érzelmek, sem az értelem számára" – írta az előadásról Szántó Judit. – „Mint általában a magyar színészek, a Katona tagjai is elsősorban az úgynevezett lélektani realista játék területén otthonosak, noha éppen itt számos alkalommal tágítottak e stílus határain, s időnként át is lépték őket. Grumberg drámája, Ács János rendezése szigorúan belül marad e stíluson, ami elvben nem zárná ki remek hagyományos teljesítmények létrejöttét. Furcsa módon ez mégsem következik be."

 

lear-fel

Lear (Arany János Színház - Földesi Judit, Tordy Géza)

 

Az Arany János Színházban Ács János munkái közül a legnagyobb figyelmet a Lear király keltette. „A hosszú és megkapó expozíció után a darab elnehezül. Ács – mint mostanában nemegyszer – szeszélyes a kidolgozásban. Unalmas ácsorgásokat enged a színpadon. Beletörődik a körülmények kényszerébe, legtöbb színészét nem képes föltüzelni, vagy pedig hevülni hagyja őket fölöslegesen" – írta az előadásról Tarján Tamás. Ugyanebben a színházba újrarendezte A balkont. „Nehéz most leírni: az Arany János Színházban látható előadás vázlat csupán. A játék végigpergeti ugyan a cselekményt, megjeleníti a színpadon az alapmozgásokat, a stílusok egymásba játszásáig, a szereptükröződések színészi megvalósításáig és értelmezéséig azonban nem jut el, noha vannak jó megoldásai is. Igen eredeti, ahogyan Márta István néhol megzenésíti Genet fellengzős tirádáit, megtámogatja a nyelvi bravúrokat, felerősíti a szatírát" – olvassuk a Színház folyóiratban.

Ezután újból fontos előadást rendezett Ács János. A Vígszínház sátorban bemutatott Oidipusz király (1994) minőségében az Othellót és a Sirályt idézi, de talán föléjük is nő. „A Vígszínház Ács János rendezte előadása fajunk bűvöletében és rettenetében fogant" – írta az Oidipuszról Tarján Tamás. – „Székely Gábort nem számítva nincs még egy rendezőnk, aki olyan döbbenetet érezne és éreztetne az emberi lény láttán, az ember szó puszta hallatán, mint Ács. Szuggesztív és szép koncepciójának tiszta, fájdalmas káosza nem a demokrácia működését képezi le, nem az uralhatatlan sorsszerűség miatt válik katartikusan gyötrővé, és nem a gyilkos, áldozat egyazon személy csapdahelyzetét teszi még szorongatóbbá. Azaz mindezt együtt, midőn a szerencsétlen és esetleg vétlen embert a bűn megtestesítőjeként állítja a néző elé. Az Ember neve: Bűn. Minden emberé.
Amikor az akaratlan, ám borzalmas tetteinek valóságáról megbizonyosodó király, erkölcséhez és fogadalmához híven, kiméri magára a büntetést, és – nem a szemünk láttára – megfosztja magát a Nap látásától, Ács a kórus sötétbe burkolt tagjait egyetlen oldalfénnyel súrolja. A pászma az orcák előtt suhan, a karikásan árkolt szemgödrökbe furakszik. Messze egy üvöltés kíséretében Oidipus – csak ő – megcselekszi, amire mindenkinek, a nép leghétköznapibb tagjának is oka lehetne: reménytelen vezeklésül s a bűnbánó befelé nézést vágyva két hegyes pálcikának áldozza föl a szeme világát."

 

oidipusz-fel

Oidipusz (Vígszínház - középen Szarvas József)

 

A vígszínházi Oidipusznak az is fontos helyet biztosít a magyar színháztörténetben, hogy Ács – a szegedi amatőr múltjára utalva, a Marat/Sade világát is megidézve – az akkori legjobb alternatív színházi társulatot, a Somogyi István vezette Arvisurát kérte fel a kórus szerepére. (Így szerepelt az előadásban többek között Scherer Péter, Terhes Sándor, Péterfi Bori, Enyedi Éva, Horgas Ádám, Schilling Árpád.)

 

Az Új Színházban

 

Az újrakezdés lehetőségét teremtette meg Ács János számára, amikor az Arany János Színház helyén alapított Új Színház igazgatója, Székely Gábor rendezőként (sőt főrendezőként) szerződtette őt. Itt évente egy munkával jelentkezett: a Jó embert keresünk című Brecht-darabbal (1994), egy Labiche-komédiával (1995), a Hamlettel (1996) és Az üvegcipővel (1997). Az Új Színházban rendezett emlékezetes és sikerületlen előadásokat is Ács János. De az Új Színház nem róla szólt, az igazi figyelmet nem az ő produkciói kapták. Pedig a a Jó embert keresünkben nyújtott alakításáért Udvaros Dorottya megkapta a kritikusdíjat is (sőt maga az előadás is több szavazatot kapott). „Ács rendezésének sajátossága, hogy lényegében stilizáció és elidegenítés nélkül, a színészek ensemble-munkájára támaszkodva fogalmazza színpadra a brechti példázatot: az Új Színház társulata máris roppant erőpróbán mérheti meg színészi erejét, felkészültségét. Az előadás centrumában Udvaros Dorottya Jó Emberből Rosszá átvedlő figurája áll" – írta a Brecht-előadásról Tarján Tamás.

 

uvegcipo-2-fel

Az üvegcipő (Új Színház - Takács Katalin, László Zsolt)

 

Kevesebb figyelmet kapott a Székely-korszak végén készült Az üvegcipő. „Ács polgári színjátszói hagyományt követő, szöveghű, már-már konzervatív előadást rendezett, ám rendezésének precízen kidolgozott finom íve, ritmusa, dinamizmusa, hangjai, csöndjei és elhallgatásai arról tanúskodnak, hogy minden vígjátéki szituációt alaposan fölfejtett, s színészeivel együtt megkereste és meg is mutatta a szöveg mögötti történéseket" – írta a Molnár Ferenc-előadásról Kovács Dezső.

Viszont inkább a kudarcok közé sorolható a Hamlet. „Csupa esetlegességből, megokolatlanságból próbálja magát műegésszé fogalmazni az Új Színház előadása. Majdhogynem jelenetről jelenetre újra elkezdődik: mindig az a szereplő diktálja a többrétegű, sokszálú dráma értelmezését, aki a szövevényes szöveg vagy a csapongó megjelenítés folytán éppen előtérbe tudja játszani magát" – írta a Shakespeare-előadásról Tarján Tamás. – „Az Új Színház Hamletje nem képes majdnem négy órán át székéhez szegezni a nézőt. Nincs benne semmi lélegzetelállító, semmi friss gondolatokra inspiráló. Szakszerűsége, ízlésessége nem kétséges – kár, hogy a publikumnak a megítélés semmiféle komoly pozícióját nem ajánlja, s végül áldozatul esik a bágyadtságnak, a töredezettségnek".

 

hamlet-1-fel

Hamlet (Új Színház - Takács Katalin, Cserhalmi György, László Zsolt)

 

Amikor 1998-ban a fővárosi önkormányzat kulturális bizottsága meg akarta buktatni Székely Gábort, akkor az igazgató ellenében az Új Színház addigi zenei vezetője, Márta István adott be pályázatot, és hozzá főrendezőként csatlakozott Ács János, így 2001-ig a színház tagja maradt. De újabb munkái (Rettenetes szülők – 1998; Egy nagyváros dzsungelében – 1999; Leonce és Léna – 2000) már nem keltettek különösebb figyelmet. A Márta István vezette Új Színházban született Ács-rendezések közül még a Cseresznyéskert (1999) volt a legemlékezetesebb. „Ács János az érzelmi íveket munkálja makacsul, ezt a hallatlan katalógust, hogy mi minden is hasogatja a földi halandók szívét. Átgondolt munka, sok helyütt a levegőből érezni, hogy megfogja a közönséget, de bizony nem ritkák az üresjáratok. Nem valami frappáns megállapítás, de hát tényleg erőssége és gyengéje is egyszerre az előadásnak a színpadiassága" – írta az előadásról Lajos Sándor. – „A nézőtéren ülve világosan érzem azt az illetéktelen hiányérzetet, hogy egy-egy jelenetben több lenne, de nem jön ki belőle. Nem rossz, csak kevés. Nem kevés, csak több lehetne. Nem más, hanem több. Egy kvalitásos színházi elme sejlik föl, akinek mintha nem lenne ereje megvalósítani, amit elképzelt. Hiába a meglátásai, ha elkóricálnak a színészek, akarattal vagy önkéntelenül belehímeznek a jelenetekbe. Nem a társulat és a rendező között feszülő ellentétre gondolok, éppenséggel egy húron pendül, szakmából dolgozik mindenki. Megoldja."

 

Iparosmunkák?

 

Ezután határozottan érzékelhető, hogy a kritikák másképp viszonyulnak Ács Jánoshoz. Helyzetének, státuszának, presztízsének változásával megváltoztak a munkássága egészére vonatkozó megjegyzések is. Sok mindent elárul Urbán Balázs közbevetése, amit még az egyik az Új Színházban készült előadásáról írva tett: az „Egy nagyváros dzsungelében-t az utóbbi évadok legigényesebb, legelmélyültebb Ács-rendezésének tartom (ami persze a rendező néhány közelmúltbéli munkáját felidézve azért önmagában nem akkora dicséret)." Stuber Andrea sokkal markánsabban fogalmaz a Komédiások Shure Stúdióban bemutatott változata (2002) kapcsán: „azon is elcsodálkoztam, hogy Ács jegyzi [az előadást]. Nem t'om, régebben valahogy sokkal fontosabbak voltak a rendezései. Markánsak és felismerhetők. Mostanában meg ezek a halvány, pasztell iparosmunkák. Persze lehet halmozódó hozama egy ilyen korszaknak is, például profitálhatnak belőle közösen az együtt alkotók, csak erről mi nézők prompt nem feltétlenül értesülünk." Ugyanő megengedőbben fogalmaz A nép ellensége győri bemutatójától (2004) írva: „Ács János győri rendezése – túl azon, hogy értelmesen elbeszéli a történetet – segítőkészen viszonyul a darabhoz. Megpróbálja a ménkű nagy színpad lehetőségeit használva néhány hatásos képpel ábrázolni a helyzetet." Urbán Balázs így ír az ugyancsak Győrben bemutatott Szent Johannáról (2005): „Ács rendezése klasszikusan szöveg- és színészcentrikus előadás. A rendezői koncepció a színészi alakításokban mutatkozik meg, az előadás más elemei ennek érvényesülését szolgálják".

 

szent-johanna-fel

Szent Johanna (Győr - Parti Nóra)

 

Karsai György is szakszerű munkának tartja a Nemzeti Színházban bemutatott Boldogtalanokat (2005), de hiányérzetei is ebből fakadnak: „Minden pontosan működik..., csak az nem derül ki az előadásból, hogy mindez mivégre. Miért a naturalizmus és az elemeltség tárgyi-színi keverése, miért a stilizált evés és a valódi vízsugár? Merthogy e kettősségnek aztán a színészi játékban nyomát sem leljük: hamisítatlan múlt század eleji alakok mindahányan, mozdulataik, hangsúlyaik, viseletük pontosan korhoz kötött... Semmiképpen sem akarnám megsérteni őket, de sokszor bizonyított színészek mint derekas iparosok végzik munkájukat a színen, teszik, amit a rendező kért tőlük. De hát azért már csak ne kelljen elismerően csettintenünk."

Egy másik kritikus a vígszínházi A kertész kutyája (2006) kapcsán csak abban látja a rendező érdemét, hogy helyzetbe hoz egy jó színészt: „Hogy az előadás mégsem felejthető, az a főszerepet játszó Eszenyi Enikőnek köszönhető" – írta Karuczka Zoltán. ,Ács János „rendezése az első pillanattól, folyamatosan s szinte mindvégig csak külsőségek együttese, s abban sem dönt, amiben feltétlenül kellene" – rója meg a Thália Színház Új Stúdiójában bemutatott Play Strindberget (2006) Tarján Tamás.

Ács János az ezután következő években is sokat dolgozik, főleg vidéken (elsősorban Győrben, időnként Kecskeméten és az Új Színházban). De pályája lassan visszasüllyed azok közé a színházi „iparosok" közé, akiktől a kritikusok nem várnak már újdonságokat, sőt kiemelkedő színvonalú előadásokat sem, ezért nem is kísérik igazán tovább a pályájuk alakulását sem. Élete utolsó évtizedében egyre több olyan Ács János-rendezés volt, amelynek nem volt érdemi szakmai visszhangja.

 

acs-janos-3-fel

Ács János

 

Hogy is fogalmazott a Szöveg és zene kapcsán még 1980-ban Forgách András? „Aki mindezt életre keltette, eltűnt. Eltűnt a működés értelme. Eddig próbálkozások voltak, utána már semmi sincs. Az előadás úgy ér véget, hogy félbeszakad, mintha nem is lett volna."