Ellenfény Online - Fókuszban - Interjú - Itt érzem Otthon Magam

Itt érzem otthon magam

Beszélgetés Vlad’ka Malával

November 16-án kezdődik a Bethlen Téri Színházban a Sissi Őszi Tánchét (SŐT7)  a Közép-Európa Táncszínház új premierjével. A Levitáció koreográfusával, Vlad’ka Malával a próbafolyamatról beszélgettünk.
Vajdai Veronika | 12. 11. 15.

 – Tanulmányaidat a prágai balettintézetben és a rotterdami táncakadémián végezted. Tudnál-e említeni olyan művészeket, akik meghatározó hatással voltak rád, akiket mesterednek tartasz?

– Nem tudok egyet kiemelni a tanáraim közül, mert számomra mindannyian nagyon inspirálóak voltak. Rotterdamban teljesen másképpen folyik a képzés, nem jellemző az, hogy egyetlen meghatározó mesterünk lenne. Nagyon sok tanár megfordult nálunk, sok tapasztalt neves táncos: Martha Graham társulatának alapító tagjai, a Merce Cunningham Társulat, a Lucinda Childs Társulat tagjai mind tanítottak ott. Persze volt néhány állandó tanár, hiszen voltak olyan alapórák, amelyeket mindig ugyanaz tartott. Viszont nem egy balettmesterünk volt két-három éven át, hanem előfordult, hogy egy éven belül négy is: például a Harlemi Balett Együttesből jött egy balett-tanár, és egy tokiói balettmesternő is tanított minket. Nagyon széleskörű volt a képzés, és szerintem pont az volt a jó, hogy nagyon sok embertől tanulhattunk sok mindent. Ha mégis meg kell neveznem valakit, aki nagyon erős hatással volt rám, akkor – ahogy az más területeken is lenni szokott – én is az első tanáraimat mondanám: Antien van Mierlo és Samuel Würsten. Ők még a balettintézetben tanítottak Prágában, ott ismertem meg őket, aztán az akadémián is a tanáraim voltak. Egyrészt nagyon sokat tanultam tőlük, másrészt pedig sokat segítettek abban, hogy egyáltalán eljussak Rotterdamba. Többeknek is hálás vagyok azért, hogy ott lehettem. A Jiŕì Kylián ösztöndíjnak köszönhetően tudtam kimenni, és később az iskola is támogatott a Corrie Hartong ösztöndíjjal. Ha ezek a segítségek nincsenek, akkor nem tanulhattam volna Rotterdamban. Nagyon szerencsés voltam, mert a megfelelő pillanatban mindig ott volt valaki, aki segített az utamon.

– 14 éve élsz Magyarországon, de dolgoztál már Hollandiában és Izlandon is. Miért döntöttél végül Magyarország mellett? Mi volt a vonzó az itteni táncos életben, miért gondoltad, hogy itt szeretnél élni, itt szeretnél dolgozni? 

– Így alakult. Amikor Hollandiából idejöttem Magyarországra, akkor még nem terveztem, hogy tánccal fogok foglalkozni. Nem is tudtam volna, mert lesérültem, volt egy ízületi törésem, ami miatt egy ideig nem volt szabad táncolnom. Először pilatest tanítottam, aztán szerencsére úgy alakult, hogy mégis sikerült visszatértem a tánchoz, 2007-től pedig már a Budapest Tánciskolában kezdtem tanítani.

Nem mondhatom, hogy azért vagyok itt, mert jó itt lenni. Azért szeretek itt lenni, mert olyan emberek vesznek körül, akikkel jó együtt dolgozni, és akik között jól érzem magam. Egyébként én jól érzem magam majdnem mindenhol, mert szerintem ez nem a körülményektől függ, hanem elhatározás kérdése. Izlandon és Hollandiában is nagyon jól éreztem magam. De olyan sok éve élek Magyarországon, és úgy befogadtak itt, hogy itt érzem otthon magam, bármennyire is nehéz most a helyzet. Érdekes volt például, hogy amikor Izlandon voltam, hiányzott Magyarország, tehát az a döntés tudatos volt, hogy ide akarok visszajönni.

– Hogyan kerültél a Közép-Európa Táncszínházhoz?  

– A KET vezetője, Szögi Csaba látta a munkáimat, és felkért, hogy tartsak tréningeket a társulatnak. Először tehát tanárként kezdtem, aztán a Shakespeare-mesék című előadásnál már társkoreográfusa voltam Gergye Krisztiánnak. Mi ketten nagyon mások vagyunk, ezért az elején nehéz volt együtt dolgozni, de aztán megtaláltuk a közös hangot. Sokat tanultam tőle, és nagyon megszerettem a Shakespeare-meséket. Idén ősszel pedig Csaba felkért egy önálló koreográfiára.

 

VladkaMala

 

– Az eddigi koreográfiáid vizsgaelőadásnak készültek, ez az első alkalom, hogy egy társulatnak készítesz darabot. Más egy összeszokott, profi csapattal dolgozni? 

– Egyszerűen csak más. Természetesen van különbség a diákok és a profi táncosok között, de nem lehet egyértelműen azt mondani, hogy jobb vagy rosszabb velük dolgozni. Persze egy táncos osztálynál is van egyfajta összeszokottság, de teljesen más a munka a diákokkal, mint egy társulattal. Nekem ez egy új tapasztalat volt. Mindig vágytam rá, hogy profi táncosokkal dolgozhassak. Nagyon örülök neki, hogy egy olyan kaliberű társulattól kaptam ezt a lehetőséget, mint amelyen a KET, ahol a táncosok jól képzettek, a szervezés jól működik, tehát minden adott, minden megvan ahhoz, hogy az ember tudjon dolgozni. Nagyon jó élmény volt számomra a közös munka, nagyon szerettem velük dolgozni.

– Eddigi munkáid inkább az emberi kapcsolatok témakörében mozogtak (Mennék, Bárki, 6x6). Honnan jött a Levitációban  ez a kissé elvontabb tematika? 

– Ez a darab is az emberi kapcsolatokról szól: arról, hogy az ember igazából egyedül van ebben a világban, és hogy mennyire elcsúsznak egymás mellett az életek. Vannak találkozások, de igazából nem alakul ki kapcsolat, mert valahogy sosem tökéletes a helyzet. Például, amikor valaki szeret egy másik embert, de az a másik nem szereti őt viszont, és nem történik meg a találkozás. Többnyire ennek a kommunikációhiány az oka, az egyenes kommunikáció hiánya, hogy mindig csak lebegtetjük a dolgokat, és nem mondjuk meg őket őszintén a másiknak.

– Akkor az előadás címe egy kicsit félrevezető. Az alapján én például arra következtettem, hogy inkább egy állapotról szól. 

– Igen, én is érzem, hogy nem igazán találtam el a címet. De sajnos ezt jóval a próbák kezdete előtt már meg kellett mondani. Ha most adhatnék címet a darabomnak, akkor az lenne, hogy Mennék 2. Végül is igazad van, tényleg egy állapotról is szól az előadás. Olyan szót kerestem, ami valamilyen szinten jelenthet beragadást is. A levitáció számomra ilyen, hiszen mozdulatlan helyzetet jelöl: nincs előre, nincs hátra. Olyan ez, mint ahogy az ember be tud ragadni egy-egy élethelyzetbe, mondjuk azért mert nem lép ki egy kapcsolatból, vagy azért, mert kilép egy jó kapcsolatból. Vagy amikor az ember állandóan azt kérdezgeti magától, hogy ez miért történt velem – nekem ez a miért is beragadást jelent, mert nem viszi előre az embert. Szerintem nem kell mindig keresni a dolgok miértjét, hiszen nem mindenre van magyarázat, el kell fogadni, hogy ez így alakult, és tovább kell menni az élettel.

– Sok próbálkozást igényel az, hogy ezt valaki meg tudja tenni, mert szeretünk sokat rágódni a dolgokon, de ez tényleg sokszor csak visszavet minket. 

– Amikor az ember megérzi, felismeri, hogy ez a rágódás az, ami valójában fékezi őt az előrejutásban, akkor már sokkal könnyebb, és csak egyre könnyebb lesz.

– Használtál-e valamilyen különleges eszközt az előadásban? Az előzetes fotókon például valamilyen fólia mögött láthatóak a táncosok.  

– Volt egy olyan elképzelésem, még az elején, hogy ezt a beragadást speciális anyagból készült jéglapokkal szeretném ábrázolni, de mivel a tervező, akivel dolgozni szerettem volna, külföldre költözött, és pénz se volt elég a produkcióra, így le kellett mondanom erről. Próbáltuk helyettesíteni a jéglapokat egy átlátszó fóliával, de azt is csak a fotózáshoz használtuk, mert nagyon nehéz volt kezelni, ráadásul költséges is lett volna. Ezt a fajta fóliát nem lehet eltenni, mert összegyűrődik, így minden alkalommal újat kellett volna venni. Végül úgy alakult, hogy nem használok semmit, de ennek nemcsak az az oka, hogy anyagilag nincs túl sok lehetőség, hanem az is, hogy úgy döntöttem, legyen egyszerű az előadás, hogy lehessen utaztatni.

 

KET-Lecitacio

 

– Voltak egyéb nehézségek a munka során? 

– Nehézségek mindig vannak, természetesen most is voltak. A független színházak jelenlegi helyzete például nagyon rányomta a bélyegét a próbaidőszakra. Megváltoztak a körülmények is: régebben meg volt határozva, hogy erre a darabra ennyi idő van, és akkor az alatt korlátlanul tudott az ember próbálni, és benne tudott maradni a folyamatban. Most viszont nagyon sok más előadás is fut párhuzamosan, és nem lehet azt megcsinálni, hogy belemerülünk a munkafolyamatba, és két hónapig csak ezen a darabon dolgozunk. De nemcsak a színház részéről van ez így, nekem is ezer helyen kell tanítanom, és nem tudom azt mondani, hogy két hónapig csak itt vagyok, és csak ezzel foglalkozom. Ki volt számolva percre pontosan, hogy mennyi időt próbálhatunk, és ezek az időtartamok nagyon rövidek voltak, sőt volt egy periódus, amikor egyáltalán nem is tudtunk dolgozni, mert más előadások, más betanulások voltak. Aztán amikor jött egy hosszabb próbalehetőség, akkor az ember nem tudott mit kezdeni vele, mert még meg sem érkezett. Nekem ez nagyon nehéz volt: mindig kiszakadni és megint visszaérkezni. Nem volt meg az egésznek a folyamatossága. De az is megnehezítette a munkát, hogy októberben már nagyon hideg volt, mégsem volt fűtés az épületben. Márpedig hideg izomzattal nem lehet dolgozni, és veszélyes is, mert könnyen meghúzódhat. Én is pont a folyamat elején sérültem le a csípőmmel. Az ember persze ilyenkor is próbálja fenntartani a lelkesedést, bár elég nehéz, ha látja, hogy a táncosokon kabát és sapka van, amiben nem lehet rendesen mozogni. De mindezeket nem negatívumként mondom, különösen nem a színházzal szembeni kritikaként, mert megértem a helyzetüket, és olyan ember vagyok, aki megpróbálja minden helyzetből a legjobbat kihozni, és most is erre törekedtem.

– Köszönöm az interjút. Sok sikert kívánok a bemutatóhoz.