Ez csak természetes

Beszélgetés Goda Gáborral

Az elmúlt évadban jelentős változáson ment keresztül az Artus: fokozatosan lecserélődött a társulat, új produkciójukat, a Hermész 13 címűt lényegében új csapat hozta létre. Az együttes vezetőjét, Goda Gábort kérdeztük a változások okairól. Ugyanakkor a beszélgetésben szó esett az új előadás sajátosságairól, készítésének módszereiről, a munka során szerzett tapasztalatokról.
Fehér Anna | 08. 11. 12.

-Hogyan, miért történt ez a váltás?

- A 2000 óta együtt lévő csapat tagjai Lipka Péter, Dombi Kati, Gold Bea, Bakó Tamás, Umniakov Nina és Nagy Andrea voltak. Velük dolgoztam hét éven keresztül, ez idő alatt nyolc-kilenc előadást hoztunk létre, és egyre jobban összeértünk. Olyan a munkamódszerünk, hogy mindenki beleteheti az ötleteit, személyes élményeit, vagyis önmagát, az alkotói folyamatba. Ettől megébredt a társulat tagjaiban egy erős kreatív energia, és sokan saját maguk is elkezdtek koreografálni vagy más jellegű alkotásokat létrehozni. Fokozatosan új utakat találtak, ahogy annak idején én is, miután továbbléptem M. Kecskés András műhelyéből, a Corpusból és megalapítottam az Artust. Tavaly azt éreztem, hogy már nagyon sokat voltunk együtt, nagyon sokat kaptunk egymástól, de mintha már kezdenénk ugyanazokat a kérdéseket feltenni, vagy mintha kérdésfelvetéseinkre ugyanazok a válaszok, megoldások érkeznének. Még megvolt köztünk az összhang, megvolt a társulatban a kohézió, de érezni lehetett, ha most elválunk, akkor bármikor újra tudunk dolgozni, és még nem rontunk el semmit. Úgy tűnik, az emberi természet hét éves periódusai egy társulatra, vagyis ránk is érvényesek.

- Hogyan zajlik egy ilyen elvállás, ki mondja ki a végső szót?

- Leültünk és megbeszéltük. Elmondtam, mit érzek, és ezek az érzések többnyire találkoztak a többiekével. Nem akartuk felrobbantani a társulatot, sem szétzilálni a még futó előadásokat, de mindenképpen tovább akartunk lépni. Kiderült, hogy Bakó Tomi is menne, Péternek is vannak más tervei, valakiben talán volt már egy kis feszültség, és másoknak is kialakultak az útjaik. Ebből a közös beszélgetésből született az elhatározás, hogy most, vagyis 2007 végén lépjünk tovább és ne később. Ugyanakkor hagyjuk nyitva a jövőt. Éreztem, ha most váltunk, amikor még jó együtt lenni, akkor bármikor folytathatjuk a közös munkát, megkereshetjük egymást. Sőt, a régi Artus olyan az értelemben együtt maradt, hogy ugyanúgy játsszuk a Don Quijotét, a Sztélét, a Rókatündéreket, mint korábban. Senki nem fordított hátat, nem sértődött, nem haragudott meg. De azóta a társulat volt tagjai saját előadásokat is létre hoztak. Én meg olyan új alkotótársakat kerestem, akikkel elkezdhettem újra felépíteni az Artusra jellemző kreatív együttlétet, együttgondolkodást.

 

 

Artus-Hermesz3

Goda Gábor - Fotó: Dusa Gábor

 

- Hogyan találtál új társakra?

- Volt egy átmenet, mikor a Farkasok társaságán dolgoztunk, ahhoz elég sok emberre volt szükség, vendégeket hívtam, ilyen volt Gergely Attila, Réti Anna. (Téri Gáspárral már korábban, a Sztélében elkezdtünk dolgozni.) Arra nagyon jó volt ez a nagy alkalmi csapat, hogy találkozzak új emberekkel, akikről kiderült, hogy érdemes velük együtt folytatni a munkát. Végül még Nagy Csilla társult az Artushoz, de ez is egy különös helyzet volt. Megnéztem egy előadását, és utána hátramentem az öltözőbe, hogy meghívjam az új társulathoz, de mielőtt még kinyitottam volna a számat, Csilla mondta ki azt, hogy dolgozzunk együtt. Ugyanakkor Bodóczky Antal - aki a Rókatündérek és a Don Quijote mauzóleum terét tervezte - is a társulat tagjává vált. Alkotótárssá, szereplővé, ami éppen kell. Oldal István mozgásszínész és ezermester is maradt, aki már tíz éve a társulat elkötelezett tagja és Kocsis Gábor is, aki több mint húsz éve tagja az Artusnak.  A társulatalapítás is, mint az alkotás maga, időzítés és figyelem kérdése. Igyekszem megtalálni a rendet a nagy káoszban, vagyis meg kell hagynom a találkozások és elválások természetességét.

- Hogyan dolgoztok együtt, a munkamódszer a régi maradt?

- Igen. Gyakorlatilag januártól egy folyamatos beszélgetés során dolgoztuk ki a Hermész 13 című előadásunkat. Most sem egy előre kigondolt produkció legyártásáról volt szó, hanem egy nagyon jóleső társulati munkáról, egy közös gondolkodásról. Talán most még jobban sikerült a kommunikációt végig fenntartani, mint bármikor. Koreográfusként, társulatvezetőként sokszor nagyon könnyű belecsúszni abba a hibába, hogy amikor már szorul a hurok, közeledik a bemutató, és az ember kezd ideges vagy türelmetlen lenni, akkor inkább megmondja és nem megbeszéli, hogy mit tegyenek az előadók. Úgy érzi, már nincs idő kérdezni, már nincs idő a kételyekkel foglalkozni, hanem elkezdődik valamiféle legyártás. Ez a veszély mindig ott van egy munka végső fázisában, de most mégis sikerült elkerülnünk. Az utolsó pillanatban is kérdéseket tettünk fel, és beszélgetéseink eredményeként kihajítottunk kész jeleneteket vagy képeket, ugyanakkor a friss, új megoldásokat beépítettük. Ehhez türelem, bizalom és intelligencia kell. Őszintén mondom, ez mind megvan a társulat új tagjaiban. Nagyon jó velük lenni, velük együtt dolgozni.

- A Hermész 13 egy munkafolyamat bemutatása. Még nyáron a Ludwig Múzeum tereiben létrehoztatok két installációt. Most az installációk bemutatását megelőzően végigkísérhetjük azt a gondolatsort - vagy legalábbis annak bizonyos dramatizált, koreografált állomásait -, amelyen haladva elkészültek a munkák. Eközben végig hangsúlyozzátok, hogy még nem kezdődik az előadás, még mindig nem kezdődik -  de akkor mikor kezdődik el valójában?

 

 

Artus-Hermesz4

Fotó: Dusa Gábor


- Hagyományos értelemben soha nem kezdődik el az előadás. Valójában nincs is előadás, de ha nagyon muszáj előadásként kezelnem, akkor azt mondom, hogy az abban a pillanatban kezdődik, amikor a néző kilép az épületből, és elindul hazafelé. Folyamatosan a „kint" és a „bent" megfordításával játszunk. A velünk töltött idő és a megélt élményeket követően a valódi környezet érzékelése lehet maga az előadás. Mindent kifordítottunk: kabátokat, történeteket, tereket és végül a színházat magát is. Amikor a nézők újra az utcán vannak, talán ekkorra ébred fel bennük a tolerancia, nyitottság, mert végül is erre épül az egész eseménysor és az installációk alkotta rendszer. A növényekkel és a földdel való harmóniára. Ezt egyébként el is magyarázzuk a nézőnek, tehát ezt nem kell megfejtenie. A folyamatos értelmezésnek fontos szerepe van a Hermészben. Többek közt ezzel érjük el, hogy ne legyen produkció, előadás, hanem magát az alkotói folyamatot adjuk át.

Egyre inkább jellemző a kortárs előadóművészetre, hogy nem egy kész mű színpadra állítása érdekli, hanem az elkészülés maga is már a produkció része. Nekünk sincs soha egy kész forgatókönyvünk, viszont egy szemlélet, egy életmód van helyette. Azt láthassa a néző, hogy nullától hogyan jutottunk el egy végső képig. De ne csak az utolsó képet értse, hanem az egész gondolatmenetet. Azt vettem észre, hogy a kortárs művészet akkora kerülőutakon közöl, olyan talányos, hogy a néző első és általános érzete az, hogy egyszerűen nem érti. Aztán ha valamit mégis megérteni vél, akkor is csak azt értheti meg, hogy mi van a színpadon (vagy festmény esetén: mi van a képen), és azt hiheti, hogy ezzel már megoldott mindent. Vagyis hogy ennyit akartunk közölni. Pedig nem azt kell megfejteni, hogy mi van a színpadon vagy a képen, hanem azt, hogy az mit jelent, vagy milyen érzést kelt. Nem az a lényeg, hogy a színész egy növényt játszik félig betemetve a földbe, hanem az, hogy milyen növénynek lenni, ezt az érzetet, gondolatot tudja ezzel a látvánnyal, ezzel a teljes hasonulással közölni az előadó. A kommentárokkal igyekeztünk ezúttal az első réteg megfejtését levenni a néző válláról, hogy egy ajtóval tovább, beljebb léphessen.

A kiállítóterekben való munkát - amilyen a Ludwig Múzeumban is volt - általában is nagyon szeretem, a néző dönti el, hova lép, hova néz, sokkal kötetlenebb az együttlét. A múzeumi, gyárcsarnoki közeget próbáljuk megtartani az előadásokban ezentúl is, ezt tartjuk a legjobb kommunikációs helyzetnek a nézőkkel.

- Ennek ellenére a Hermész 13-ban mégis bezárjátok a nézőket a papírfalú szobákba, mintegy rákényszerítitek a befogadót egy majdhogynem növényi élettempóra.

- A rendszerbe bele van foglalva a néző is, nem arról van szó, hogy mi játszunk, ő pedig kívül maradhat. Azt szeretnénk elérni, hogy empátiát érezzen a növények iránt, ezért is cseréljük ki a növényeket emberekkel. Az embernövények be vannak ásva egy dézsába, tehát az életterük korlátozott, be vannak zárva, épp úgy, ahogyan a nézőt is korlátozzuk a szabad mozgásban. Megpróbáltuk a növényi létezést és a földdel való viszonyt empatikussá tenni, hogy meg tudjuk érteni azt a közeget, amiben élünk. Tehát egy fa nemcsak egy látvány, és nemcsak fotoszintetizál, hanem egy lény. Az, hogy a Föld él és élnek a növények, nagyon könnyen elfelejtjük. Ha én lennék a Föld, és rám aszfaltutakat ragasztanának, valószínűleg én is „földrengenék". Csak akkor tudok együtt érezni a Földdel, ha beleképzelem magam a helyébe, azonosulok vele, ami nem kényelmes, tudom.

- Ti hogy azonosultatok a Földdel? Milyen tapasztalások segítettek ebben?

- Az egyetlen hiteles tapasztalat alkotóként csak az lehet, hogy magunk is kipróbáltuk, milyen az, földben lenni. A Hermész készítése előtt egy évvel Új-Mexikóban különböző indián településeket látogattunk meg, mindenféle cél nélkül, inkább csak egy kommunikációs gyakorlatot, a közös gondolkodást próbáltuk ki. Santa Fé-ben például azzal kísérleteztünk, hogy egy kiszáradt folyómederbe gödröket ástunk, és derékig, térdig, mellig beletemettük a társulat tagjait. Olyanok voltak, mint a vízinövények, és hagytuk, hogy a szél hatására, arra reagálva szabadon mozogjanak. Az érdekelt minket, milyen lehet a földből, a levegőből táplálkozni, növénynek lenni.

 

 

A Tilos Rádió KULT című kulturális portréműsorában elhangzott beszélgetés szerkesztett változatát Fehér Anna készítette.

 

Az eredeti rádióműsor ezen az oldalon hallgaatható meg.

 

A Hermész 13 című előadásról szóló írásunk ide kattintva érhető el