Nyugi! Minden rendben.

Beszélgetés Nigel Charnock-kal

A Forte Társulat új előadása – melynek 2011. február 18-án volt a bemutatója a Trafóban – ’56 apropóján készült. A címe Revolution, alkotója a provokatív témafelvetéseiről és csípős humoráról ismert angol koreográfus-előadó, Nigel Charnock, aki november óta próbált a társulattal.
Gálla Nóra | 11. 02. 18.

 

– Először arra lennék kíváncsi, miért éppen Magyarország, miért 1956? Milyen úton jutottál ehhez a témához?

– A személyes kötődés az én esetemben nem annyira a korszakhoz fűződik, sokkal inkább Magyarországhoz. Tartottam itt kurzusokat, többször fel is léptem.

– 1999-ben a Human Being című szólódat, majd 2006-ban a Franket láthatta a magyar közönség. Hogy jutottál el ’56-hoz?

– Kaptam egy felkérést, aztán hónapokkal azelőtt, hogy elkezdtünk volna próbálni, kértek tőlem egy címet; azt akarták, hogy mondjak valamit az akkor még koncepciószinten sem létező darabról. Abban az időben a változás tematikája foglalkoztatott, az átalakulásé, a fejlődésé, a forrongásé… A saját utamat kerestem. Aztán arra gondoltam, ha az emberek azt hallják, forradalom, rögtön a politikára asszociálnak, nem pedig a téma személyes, szexuális vagy bármilyen más vonatkozására. Így jutottam el a magyar történelemig. Utána olvastam a dolognak, és láttam, mi történt Magyarországon 1956-ban. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mivel 1960-ban születtem, mindig is közel állt hozzám az 50-es, 60-as évek világa. Mostanra kicsit változott a koncepció, eltolódtak a hangsúlyok; nem hiszem, hogy aki megnézi a Revolutiont, azonnal ’56-ra asszociál. A próbák alatt fellazult, általánosabb érvényűvé vált a darab.

 

nigel-charnok1

Nigel Charnock - Fotó: Dusa Gábor

 

– A táncosaidnak sincsenek személyes emlékeik erről az időszakról. Ez nem nehezíti meg a munkát?

– A legkevésbé sem, hiszen végső soron a darab az én reakcióm az ő személyiségükre. Akárkikkel dolgozom együtt, azzal kezdem, hogy megfigyelem őket, és nemcsak munka közben; figyelem, hogyan öltözködnek, milyen a viszony köztük. Összegyűjtöm az információmorzsákat, és hozzárakom mindahhoz, amit Magyarországról, a nyelvről, a történelemről tudok, aztán az egészet visszavetítem a táncosokra. Valahogy így áll össze a darab.

– Előre kitalált anyaggal érkezel a próbaterembe, vagy a táncosokkal együtt rakod össze a kombinációkat? Szólóidban és kurzusaidon is előszeretettel használod az improvizációt – mennyire vagy improvizatív a darab betanításánál?

– Nagyon jól ismerem a zenét, amit használok, de nem szoktam lépésekkel dominózni a nappalimban. Bemegyek a próbaterembe, és bizonyos értelemben… igen, mondhatjuk úgy is, hogy improvizálok. Csakhogy ez az improvizáció egy sajátos fajtája, ugyanis pontosan tudatában kell lennem, mit csinálok, később pedig tudnom kell reprodukálni ugyanazt a mozdulatsort. A rutin sokat segít, és persze tisztán kell dolgozni, hogy a dolog tanulható és követhető legyen. Ha az ember nem emlékszik, melyik kezét emelte, vagy mi volt öt-hat-hét-nyolcra, káoszba fullad az egész.

 

forte-revolution-proba1

A Revolution próbája a SÍN-ben - Fotó: Dusa Gábor

 

– Ez a fajta tudatosság a tanítás során is hasznos lehet. Másképpen koreografálsz, amióta kurzusokat tartasz? Mennyiben hat a tanítás a színpadi darabjaidra?

– A tanítás teljesen más lapra tartozik. Néhány évvel ezelőtt tartottam egy kurzust Lengyelországban, aztán néhány hónappal később visszamentem, hogy készítsek egy koreográfiát ugyanazzal a társasággal. Amikor dolgozni kezdtünk, nagyon meg voltak lepve. Arra számítottak, hogy ugyanazt fogjuk csinálni, mint a kurzuson. De ha darabot készítek, egészen máshogy dolgozom. Ilyenkor is improvizálunk, de csak azért, hogy a darab olyan legyen, amilyennek lennie kell: ezzel készítem fel a táncosokat a színpadi feladatokra, amikkel később szembesülniük kell. Ha valaki megtanul szabadon improvizálni, jobban tudok vele dolgozni, mint ha egyszerűen betanítom neki a lépéseket.

– Vagyis meg kell tanulnunk felrúgni a szabályokat ahhoz, hogy be tudjuk tartani őket?

– Azt hiszem, igen. Ha az ember igazán szabad akar lenni, először fegyelmeznie kell önmagát. És fordítva. Ehhez hatalmas tudatosság kell. Amikor a színpadra lépek, tökéletesen ura vagyok a testemnek, de ezzel egy időben tökéletesen szabad is vagyok. A két dolog, a szabadság és az önkontroll valahol összeér.

– És ha a táncosaid nem tudják visszaadni ezt az érzést? Nem érzel csalódást, ha mást látsz viszont, mint amit megálmodtál?

– Egy kicsit mindig mást látok, és ez így van jól. Nem várhatom el, hogy ugyanúgy csinálják: borzalmas lenne tíz Nigel a színpadon, te jó ég… Hiszen más a személyiségük, más a testük, mást tapasztaltak az életből. Ami viszont tényleg frusztráló, és szerintem ezzel minden koreográfusnak szembe kell néznie, hogy az ember elképzel valamit, esetleg a tükör előtt is elpróbálja, aztán amikor betanítja, elvész belőle valami; egyszerűen nem működik. Nem a lépések átadása a nehéz, sokkal inkább az érzésé, amiből a mozgás született. Az ilyesmit borzasztó nehéz szavakba önteni.

– Különösen egy idegen nyelven.

– Ez is nehezíti a dolgot, igen. Az utóbbi években többnyire olyanokkal dolgoztam, akiknek nem anyanyelve az angol. Igyekszem fékezni a tempót, és egyszerűen, érthetően fejezni ki magam. Amikor tanítok, vagy előadok, hangos vagyok és robbanékony; tele van velem a terem. A kommunikáció a munkám, így nem csoda, hogy baráti társaságban hallgatag és visszahúzódó vagyok. Amikor hazamegyek, magamra csukom az ajtót, és élvezem a csöndet.

 

nigel-charnok2

Nigel Charncok a Revolution próbáján - Fotó: Dusa Gábor

 

– Sokfelé megfordultál Európában, tanítottál és felléptél. Hogyan látod a magyarokat?

– Őszinte leszek: a magyarok nem egyszerűen szomorúak és lehangoltak, de egészen elképesztően pesszimisták. Először azt hittem, ez valamiféle kollektív depresszió… Három napos kurzust tartottam itt, és a második napon kiakadtam. Meg is mondtam nekik: ti vagytok a legenerváltabb társaság, akikkel valaha találkoztam. Beszéltem erről a magyar ismerőseimmel, és egyikük azt mondta: tudod, mi ilyenek vagyunk. Mindig a dolgok rossz oldalát látjuk. Amikor felszállok a metróra, olyan, mintha a harmincas évekbe csöppennék. Szürke arcok, szürke ruhák... Legszívesebben felpofoznék mindenkit: hé, azért ennyire nem rossz a helyzet!

– És belefűzted ezt az életérzést a darabodba?

– Igen. Lehet, hogy közhelyesnek hangzik, de tükröt akarok tartani a magyarok elé.

– Szerinted magunkra ismerünk majd?

– Tudom, hogy görbe az a tükör, hiszen az enyém. Úgy látom, hogy a magyarokban a felszín alatt fortyognak az indulatok. Az egyik pillanatban nevetnek, a másikban sírnak. Ezt a fajta végletességet igyekeztem megjeleníteni a darabban.


Részletek egy hosszabb beszélgetésből, mely teljes terjedelmében az Ellenfény 2011/3. számában jelenik meg.