A magyar mese útja

Mesegyűjtők, mesemondók

A mese a szóbeliség műfaja volt, s az állandó újramesélés tartotta életben évszázadokon, évezredeken keresztül – s vele együtt azt a hagyományt, amely támpontokat adhatott az élethez. (De az újramesélés az állandó irányokat mindig újabb és újabb aktuális tartalmakkal volt képes feltölteni, miközben a szabadon keveredő történetek számtalan variációját teremtette meg.) A mesélés, a történetátadás a felnőttek természetes érintkezési formája volt, nemcsak a paraszti kultúrában, hanem mindenfajta társadalmi rétegben: városokban, nemesi udvarokban, kollégiumokban, kaszárnyákban. Ez sokáig még azután sem változott, hogy a meséket elkezdték lejegyezni és közreadni.

A mesegyűjtés divatját a Grimm testvérek indították el (első mesegyűjteményük 1812-ben jelent meg), de hamar akadtak magyar követőik is. Az első magyar mesegyűjteményt Gaal György adta ki Bécsben, német nyelven (Märchen der Magyaren. 1822). Grimmék példáján felbuzdulva kezdett a Bécsben könyvtárosként dolgozó Gaal meséket gyűjteni. Ehhez több magyar barátja és ismerőse segítségét kérte, végül egy régi katonatársán keresztül hozzájutott a bécsi kaszárnyában élő magyar közvitézektől származó mesékhez. Ezeket összehasonlította a már korábban birtokába került anyaggal, s ennek segítségével véglegesítette a meséket.(1.) A német nyelvű kötetben 17 mese jelent meg, de a kéziratos anyag ennél jóval nagyobb volt, amiből 1857-ben magyar nyelvű válogatás jelent meg. (Gaal György magyar népmese-gyüjteménye. Kiadták Kazinczy Gábor és Toldy Ferencz.) A három kötet 57 mesét tartalmaz. (Gaal György a meséket a maga irodalmi ízlése alapján kissé átigazította, de anyagában, stílusában alapvetően mégis népi akart maradni.)

Nem sokkal később jelent meg ugyancsak német nyelven Mailáth János gyűjteménye. (Magyarische Sagen, Märchen und Erzählungen, 1825. Második, bővített kiadás 1837.) E gyűjteményt Kazinczy Ferenc fordította le magyarra, amelyet (Kazinczy unokatestvérének a fia) Kazinczy Gábor adott közre. (A könyv 1864-ben jelent meg Pesten Magyar regék, mondák és népmesék címen.) Mailáth gyűjteményének nagy része nem népi eredetű mese, s ezeket sem eredeti szerkesztés módjuknak megfelelően adta közre, hanem több meseváltozatból állított össze egy-egy mesét. Ugyancsak német nyelvű Mednyánszky Alajos gyűjteménye is (Erzählungen, Sagen und Legenden aus Ungarns Vorzeit – megjelent Pesten1829-ben, magyar fordításban 1832-ben).

Az első magyar nyelvű meséket is tartalmazó gyűjteményt Erdélyi János adta közre. Valószínűleg a Kisfaludy Társaságban 1943-ban a népköltészetről tartott előadásával vette rá a társaságot arra, hogy egy népköltési gyűjtemény kiadását kezdeményezze, amelynek szerkesztését Erdélyire bízták. Egyrészt gyűjtési felhívást tettek közre, másrészt elkérték a Magyar Tudományos Akadémia korábbi felhívására összegyűlt anyagot (amelynek kiadására addig nem volt pénz). E két felhívás tulajdonképpen széleskörű gyűjtőhálózatot teremtett. Az összegyűlt anyagból szerkesztette Erdélyi a Népdalok és mondák című három kötetes népköltési gyűjteményét. (Az első kötet 1846-ban, a második 1847-ben, a harmadik 1848-ban jelent meg.) Mindhárom kötet közöl meséket is mondák címen. Erdélyi alapelve az volt, hogy a népi szövegen nem változtat (de maga a beküldött anyag elég vegyes volt mind nyelvében, mind stílusában).

Amikor Erdélyi megkezdte a maga gyűjtését, akkor Kriza Jánosnak már volt egy kötetre való népköltészeti gyűjteménye, de a kiadásra nem vállalkozott senki. Ennek ellenére folytatta széles gyűjtőhálózatra, elsősorban unitárius papok, illetve tanítók közreműködésére támaszkodó székelyföldi gyűjtését. Ám ebből életében csak 13 mese jelent meg a Vadrózsák című népköltési gyűjteményében (1863). Ebben nincs benne a Borsszem Jankó, ezt a székely népmesét a később kiadott Kriza János-gyűjteményéből ismerjük.

 Az égigérő fa - MárkusZínház

1854-ben jelent meg Ipolyi Arnold Magyar Mythologiája (amely Jacob Grimm német mitológiáját tekinti mintának). A mű a Kisfaludy Társaság pályázatára készült, amely olyan műre szólt, amelyben minden megtalálható, amit a régi magyarok vallására vonatkozólag kifürkészni lehet. Ehhez a munkához alapanyagként Ipolyi számos pap és diák közreműködésével ezernél több mesét gyűjtött össze. Tervezte ezek önálló közreadását is, de erre sosem került sor. Részben azért, mert a Magyar Mythologiát ért lesújtó bírálatok elvették a munkakedvét, részben azért, mert maga nem igazán tudott megfelelni saját alapelvének, mely szerint az előadás darabosságait el kell tüntetnie a közreadónak, a meséket át kell írnia, mégpedig úgy, ahogy azt egy jobb és folyékonyabban mesélő mesemondó előadná.

Mind Ipolyi Arndold, mind Kriza János gyűjtését segítette Marosi Gergely, a székelykeresztúri tanár, aki arra is felfigyelt, hogy milyen fontos a mesemondó személye, s ezért – bár ez egyáltalán nem volt szokásos – az adatközlőket is feljegyezte. Ugyanakkor rögzítette a mesélés kontextusát is: a mesemondás körülményeit, a hallgatóság közbeszólásait, de nem „cenzúrázta" az elhangzott káromkodásokat sem.(2.)

A mesemondás szóbeli környezetének fontosságát hangsúlyozza Arany János is, amikor arról ír, hogy a mesegyűjtemények közreadása miképp változtatja meg az eredeti kontextust. „Ama szolidaritás, mely hajdan az elbeszélő és hallgatói, az énekmondó és közönsége, a mester és tanítvány között fennállt vala, meglazult, csaknem elenyészett, s egy más viszonynak engede helyet, annak, mely az egyedül aktív író s egészen passzív olvasója között van." Ebből kiindulva vonja le a következtetést, hogy „a jó gyűjtő mindenekfelett egy tökéletes mesemondó képességeivel legyen felruházva. A nép közt, ennek fonóházaiban, pásztortüzeinél forogván, úgyszólván ott nevelkedvén" bírja ennek nem csak nyelvét, hanem egész észjárását. Olyan legyen, mint annak a vidéknek a legügyesebb mesemondója. „Ha valamely mesének puszta vázát kapná, képes legyen azt olyanná tenni, mintha a legjobb mesemondó ajkáról vette volna... Legyen érzéke fölismerni a legcsekélyebb idegenszerűt,... s tudja ezt kár nélkül eltávolítani." Jó ízlése tegye képessé arra, „hogy több variáns közül ki tudja választani a legépebbet, legteljesebbet." Arany szerint „a jó gyűjtő azon percében, midőn a mese szövegét írja, megszűnik okoskodni. Egészen átengedi magát a naiv benyomásoknak." Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy „a legjobb gyűjtő sem vehet magának szabadságot arra, mi a hivatott mesélőben nagy érdem, hogy mese anyagát megváltoztassa, lényegesebb részeket toldjon bele, szóval hogy a meseköltés folyamatában mint tényező szerepeljen." Mindezt Arany János Merényi László 1861-ben megjelent népmesegyűjteményéről írta, elismerve, hogy könyve nagyobb részében „igazi népszellemben és modorban szól", de bírálat tárgyává tette azokat a részeket, amelyekben Merényi „csekélylette a meseszöveg egyszerű voltát, s túlhalmozta... népies kifejezésekkel, vagy éppen irodalmi cifrával színezte ki."(3.)

Nyilván Arany János elvei szerint járt el Arany László is az 1862-ben megjelent Eredeti népmesék című gyűjteményben. (A feltételezést erősíti nemcsak az, hogy a szerző ekkor csupán 18 éves volt, hanem az is, hogy az Arany-családot jól ismerő Gyulai Pál szerint a gyűjteményt Arany László és Arany Juliska közösen állították össze, majd a szerkesztésben, a szövegváltozat végső kialakításában maga Arany János is közreműködött.) A meséket az Arany-gyerekek gyerekkoruktól gyűjtötték, sőt elképzelhető, hogy ebben valamilyen formában édesanyjuk, Ercsey Julianna is közreműködött, aki nagyon jó mesemondó hírében állt. Arany László mesegyűjteményének nagyon nagy hatása volt, egyrészt az itt szereplő mesék közül több belekerült a népiskolai tankönyvekbe, másrészt az olcsó és népszerű kiadások révén visszakerültek a szájhagyományba (több 20. századi gyűjtés során volt kimutatható az, hogy az adatközlő ismerte az Arany László-meséket).(4.)

Arany László gyűjteményében található a Fehérlófia feldolgozása is. (Erről Gyulai Pál a könyv bírálatában megjegyzi, hogy ennek a mesének maga is jobb variánsát ismeri a nép ajkáról, de a könyv egészéről azt írja, hogy Arany László feldolgozásmódja „népmeseileg a legmagyarabb", „sehol nincs meg benne a népi sajátosságok vadászása, mi ilyes van, az önkénytelen jött, és sehol sem kirívó. Erdélyinél a sajátosság kevés, Merényinél igen sok, annyira, hogy affectál vele. Arany László se nem keres, se nem halmozza, hanem mindig megtalálja s éppen csak úgy mondja el, mintha semmi érdekeset nem akarna mondani."(5.) Bár a Néprajzi Lexikon szerint a Fehérlófia változatai meghaladják az 50-et, de aki ma ismeri ezt a népmesét, az valójában Arany László feldolgozásából ismerheti.

Az égigérő fa - Mesebolt Bábszínház

Arany László az Eredeti népmesék megjelenése után mind elméleti, mind gyakorlati szinten tovább foglalkozott a népmesékkel. 1867-ben olvasta fel a Kisfaludy Társaságban a Magyar népmesékről szóló értekezését, amely Henszlman Imre A népmese Magyarországon (1847) című tanulmánya mellett a legjelentősebb magyar meseelméleti összefoglaló a 19. században. Ennek hatására választották meg Arany Lászlót Gyulai Pál mellé a Magyar Népköltési Gyűjtemény szerkesztőjévé. Ennek 1872-ben megjelent első kötetében 37 mese és monda jelent meg, amelyek közül 12 Arany László nevéhez köthető.(6.) A Magyar Népköltési Gyűjteménynek 1872 és 1924 között 14 kötete jelent meg. Az 1872-ben megjelent 2. kötet Csongrád megyei, az 1882-ben megjelent 3. kötet pedig székelyföldi gyűjtést közöl Ebben helyet kap a Vadrózsák Kriza János által tervezett 2. kötetének anyagának java is, amely Kriza halála miatt már nem valósult meg. De szerepel itt Orbán Balázs és Benedek Elek gyűjtése is. A 2. és a 3. kötet is közöl népmeséket. (A következő, 4. kötet csak 1902-ben jelent meg. A köztes időben az 1872-ben indult Magyar Nyelvőr közölt rendszeresen meséket – elsősorban azzal a céllal, hogy hiteles tájnyelvi szövegek álljanak rendelkezésre.)

A nagy mesemondó és a mesék újramondói

A 19. század nemcsak azért fontos a mese műfaji történetében, mert a mesegyűjtések révén a szóbeliségéből átkerült az írásbeliségbe (tudományos szakkifejezéssel: megtörtént a textualizációja), hanem azért is, mert a felnőtt kultúrából fokozatosan átkerült a gyerekkultúrába. Ennek egyértelmű jele, hogy a 19. század végének legnagyobb hatású magyar mesemondója, Benedek Elek már egyértelműen a gyerekek számára készíti könyveit (és közben szerkeszt gyerekeknek szánt folyóiratokat, ír iskolai tankönyveket). 1885-ben adta ki a Székely Tündérország, 1888-ban a Székely mesemondó című kötetét. De az igazi nagy vállalkozása a millennium jegyében készült öt kötetes Magyar mese- és mondavilág volt (1894–96). Ebben Benedek Elek „népies irodalmi nyelven" újramesélte az addig megjelent gyűjteményekben található meséket(7.), azzal a céllal, hogy „a magyar nép meseköltése az ezer éves ünnepig közkinccsé váljék, ...hogy egyként kedves olvasmánya legyen a népnek is, a művelt közönségnek is."(8.)

Benedek Elek munkája kapcsán sokat mondó vita alakult ki. Egyrészt a Budapesti Szemlében jelent meg 1894-ben egy -r- szignójú recenzió (amelyről nem lehet biztosan tudni, hogy a szerkesztő Gyulai Pál vagy Arany László írta-e), másrészt a magyar mesekutatás újabb nagy rendszerezője, Katona Lajos tett említést Benedek Elek mesegyűjteményéről az Ethnographia című folyóirat 1899-es évfolyamában.
A cikkekre Benedek Elek minden esetben válaszolt. Itt erősíti meg azt a szempontot is, hogy az ifjúság számára szánta a gyűjteményt: „az ötven év óta megjelent mesegyüjtemények tudományos szempontból igen becsesek, de különösen az ifjuság kezébe nem adhatók, mert egy, tartalmánál fogva kifogástalan mesére legalább is öt mese esik, melyekben sürün fordulnak elő trágárságok, ízetlenségek, pedagógiai szempontból többé kevésbbé kifogásolható dolgok."(9.)

A pedagógiai szándékra utal az is, hogy a feldolgozott anyagból Benedek alapvetően a morális meséket emel ki, illetve a szövegeket „morális mesékké alakítja, mivel belső etikai normái és pedagógiai szándékai egyaránt erre késztetik." Általában olyan történeteket választ, „amelyeket alkalmasnak vélt saját erkölcsi felfogásának, emberi magatartásának közvetítésére. Nem a mítoszi, hanem az erkölcsi tartalmat kereste a mesében; a mitikus elem... Benedeknél mindig mellékes, vagy kihagyott." Benedek Elek tehát olyan meseíró, „aki megfosztja a tündérmeséket mitikus vonásaiktól" – írja – Lengyel Dénes és Kovács Ágnes tanulmányaira hivatkozva – Galuska László Pál.(10.)

De a bírálók alapvetően nem ezzel szálltak vitába. Egyrészt furcsának találták „nagyvonalúságát", amelyben ezer év mesekincséről ír, miközben magyar nyelvű mesekiadások legfeljebb 50 év óta jelennek meg, másrészt kifogásolták forráskezelését, hogy az addig megjelent gyűjteményeket „meséli újra", de legfőképpen azzal van bajuk, hogy Benedek a saját ízlése és stíluseszménye szerint formálja át a történeteket. (Azaz – Aranyra visszautalva – „a meseköltés folyamatában mint tényező szerepel".)

A szerző mindezt büszkén vállalja: „a népmesék anyaga közkincs minden iróra én minden egyes mesét a magam szerény meseiró talentumának segitségével irtam meg, senkinek sem stilusát, sem modorát nem utánoztam, az izetlenségeket kidobtam, töredékes meséket a mesemondó jogával élve – kikerekitettem s egyikbe másikba, különösen a száraz mondákba, olyan a milyen lelket is öntöttem."(11.) Ezen jellemzők miatt nevezi Katona Lajos a gyűjteményt apokrif meséknek (amelyekben nyilvánvalóan belekerültek Benedek Elek által írt mesék is, például a Gyöngyvirág Palkó, a Gyurika szerencsekrajcárja és a Kolontos Palkó, mert ezeknek a népmesekutatásban egyetlen változata sem került elő).

MárkusZínház - János vitéz

Benedek Elek nem érti, hogy mi baj vele, mert ő az Arany János által felállított ideális mesemondó eszménye szerint viszonyul a mesékhez. De azt nem érzékeli, hogy közben megváltozott a népmeséhez való szellemi viszony. Benedek még az irodalmi módszert képviseli, amely az irodalom eszközeivel az irodalom számára hoz létre irodalmi műveket, miközben a már önálló diszciplinává váló néprajz a tudományosság, azaz a hitelesség igényét tartja a legfontosabbnak.

Mindennek kettős következménye volt: egyrészt Benedek Eleket jó fél évszázadra kitagadta a magyar mesekutatás (például a két világháború között készült mesekatalógusok egyszerűen nem vettek tudomást a meséiről), másrészt Benedek könyvei hatalmas sikert arattak, nagyon sok kiadást értek meg, a legtöbb családba eljutottak, az iskolai oktatásba is bekerültek. Benedek Elek meseköteteinek eladott példányszámai többször is megelőzték az akkoriban az „eladási toplista" élén álló Jókai Mórt.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy nemzedékek hosszú sora Benedek Elek mesén nőtt fel, nemcsak a magyar, hanem a világ mesekincsét is rajta keresztül ismerték meg. (Hosszú ideig az Ezeregyéjszaka meséi vagy a Grimm-mesék is Benedek Elek átdolgozásában voltak hozzáférhetők. Ugyanakkor szisztematikusan feldolgozta a különféle népek mesekincsét is. Ő sosem fordításokat, hanem átiratokat készített. Például aki Benedek újramesélésében ismert meg egy Grimm-mesét, az bizonyára nagyot csalódik, amikor hiteles fordításában olvassa ugyanazt a történetet. Benedek számtalan leleménye a magyar kultúrában már kitörölhetetlenül hozzátapadtak a Grimm-mesékhez.)

„Benedek Elek a mi mesei anyanyelvünk. Olyannyira belénk épült már, hogy sokszor már nem is a mesékre magukra, hanem a puszta építőelemekre emlékszünk" – írja Szabó T. Anna.(12.) (Ehhez nyilván az is hozzátartozik, hogy Bendek Elek a stílusával teszi vonzóvá a meséket. Ennek fontos alkotóelemei az általa használt mesei formulák, állandó kifejezések, mint: „telt múlt az idő; mentek mendegéltek hetedhét ország ellen; te az enyém, én a tied, ásó kapa, s a nagy harang válasszon el minket; olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem; halálnak halálával halsz meg; köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál." Vissza-visszatérnek állandó hasonlatok is: „hullott a könnye, mint a záporeső; reszketett, mint a nyárfalevél; úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el; magára maradott, mint az útszéli fa." Fontosak a meséket kezdő és záró formulák is: „Egyszer volt, hol nem volt...; volt egyszer hetedhétországon is túl...; Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl..." „Itt a vége fuss el véle; aki nem hiszi, járjon utána; ma is élnek, ha meg nem haltak".(13.)

Benedek Elek egyrészt a szóbeli mesélést imitálja (a Magyar mese és mondavilág darabjait fejből mondta tollba felesége gyorsírni tudó unokaöccsének) (14.), másrészt eközben egy saját nyelvváltozatot teremt. Ennek alapja a már megszilárdult (Petőfire és Aranyra épülő) modern magyar köznyelv, de ebbe szép számmal beépít nyelvjárási (vagy nyelvjárásinak tűnő) szavakat, kifejezéseket (szólásokat, közmondásokat, szóláshasonlatokat). Ezek azt a benyomást keltik, hogy amit hallunk (olvasunk), az a falusi kultúrából való meseszöveg. De ezek az elemek épp csak annyira vannak jelen a mesékben, hogy „a köznyelven nevelődött felnőtt, vagy a köznyelvbe belenövő gyermek még megértse a szöveget", ugyanakkor érezzek ennek „népi-nyelvi ízeit" is.(15.)

Benedek Elek hatását jelzi, hogy számtalan meséje visszakerült a szóbeliségbe. Példa rá, hogy a bukovinai székely telepesek körében végzett mesegyűjtés során Fábián Ágostonné újramesélte a Vas Lacit, amelyet alapvetően Benedek Elek feldolgozásából ismert, és amelyet Fábiánné is itt olvasott. Ő ugyanis nemcsak hallgatni és mesélni, hanem olvasni is szerette a meséket, és elsősorban Benedek Elek és Kriza János könyveit kedvelte.(16.) A Vas Laci egyébként Mailáth János eredetileg német nyelven megjelent, majd Kazinczy által magyarra fordított gyűjteményéből való, innen emelte ki és dolgozta át Benedek Elek.

Fábiánné újramesélte Erős János történetét is, de itt nem Benedek Elek meséjét követte, bár a parodisztikus hősmese is az ő feldolgozásában a legismertebb. Az ugyancsak bukovinai székely Burus Péterné is mesélt hasonló történetet (Jankó címen). Nála is egy hősmese és egy tréfás mese kapcsolódott egybe, amely gyakori a nemzetközi meseanyagban is. (A nemzetközi mesekatalógus Erős János meséjét egyetlen kompozícióként, János szolga meséjét pedig epizódokra tagoltan tartja számon, pedig mindkettő laza és szabadon variálódó epizódokból áll.) (17.)

Fábiánné és Borusné említése egyébként azt is jelzi, hogy az 1940-es évektől kezdve a jelentős mesemondókra koncentráló egyéniségkutatás került a népmesével foglalkozó kutatók munkájának középpontjába, s eközben a hagyományozódás problémáit is igyekeztek tisztázni. Az első kiadvány, amely teljes egészében egyetlen mesemondó anyagára épül, az az Ortutay Gyula szerkesztette Fedics Mihály meséi volt. (Ez a kiadvány az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény első köteteként jelent meg.) Az újraindult sorozat 3-4. kötete Pandur Péter meséit tartalmazza (1942, közreadó Dégh Linda), a 13-15. kötet Ámi Lajos meséit (1968, közreadó Erdész Sándor), a 17. kötet Tombácz János meséit (1975, közreadó Bálint Sándor), a 10. kötetben pedig Egy somogyi parasztcsalád meséi szerepelnek (1962, közreadó S. Dobos Ilona). Közben egy-egy tájegység, település meséi is megjelentek az Új Magyar Népkököltési Gyűjteményben, illetve a sorozaton kívül is. (Ezek közül a legfontosabb Sebestyén Ádám már említett bukovinai székely gyűjtése – benne többek között Fábiánné, Burusné meséivel –, amely 1979–86 között négy kötetben jelent meg.)

Lábjegyzetek:

1. Domokos Mariann: Gaal György mesegyűjtése
http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/24_szam/03.html

2. Domokos Mariann: Mesemondók a hazai és nemzetközi mesekutatás korai szakaszában http://www.mek.oszk.hu/07500/07591/07591.pdf

3. Arany János: Eredeti népmesék. In Arany János prózai művei. Szépirodalmi könyvkiadó, 1975. 698-717. o.

4. Domokos Mariann–Gulyás Judit:Az Arany-család mesekéziratának és Arany László eredeti népmesék című művének kritikai kiadásáról
http://www.academia.edu/6190662/Az_Arany-csal%C3%A1d_mesek%C3%A9ziratainak_%C3%A9s_Arany_L%C3%A1szl%C3%B3_Eredeti_n%C3%A9pmes%C3%A9k_c%C3%ADm%C5%B1_m%C5%B1v%C3%A9nek_kritikai_kiad%C3%A1s%C3%A1r%C3%B3l_On_the_Critical_Edition_of_the_19th_Century_Manuscript_and_Published_Tale_Collection_of_the_Arany_Family_

5. Idézi Domokos–Gulyás i. m.

6. Domokos–Gulyás i. m.

7. Az ötkötetes munkában 254 mások által gyűjtött és Benedek által átdolgozott mese található. 29 olyan mese és monda, amelyet Benedek az előző két kötetéből vett át. 102 saját gyűjtéséből való szöveg, és néhány általa költött mese. Galuska László Pál: Deszkavártól Jégországig. Benedek Elek meseíró munkássága. Könyv és nevelés 2009/4. http://epa.oszk.hu/01200/01245/00044/glp_0904.htm#47.

8. Idézi Gulyás Judit: Hitelesség, hamisítás, textualizáció. A Bendek Elek meséi kapcsán kialakult vita.
http://www.academia.edu/7742418/Hiteless%C3%A9g_hamis%C3%ADt%C3%A1s_textualiz%C3%A1ci%C3%B3_A_Benedek_Elek_mes%C3%A9i_kapcs%C3%A1n_kialakult_vita_Authenticity_Forgery_and_Textualisation_The_Authenticity_Debate_about_Elek_Benedek_s_Tales_

9. Idézi Gulyás Judit i. m.

10. i. m. Galuska László Pál

11. Idézi Gulyás Judit i. m.

12. Szabó T. Anna: Benedek Elek meséiről
http://szabotanna.com/irokrol-koltokrol/konyvekrol/szabo-t-anna-benedek-elek-meseirol/

13. http://www.hermangimnazium.hu/hermania/wp-content/uploads/2012/09/2012BENEDEK-ELEK-%C3%89LETRAJZ.pdf

14. Galuska László Pál i. m.

15. Bárdos József: Benedek Elek, a zseniális átdolgozó. Az ismeretlen Benedek Elek. Könyv és nevelés 2009/4. http://epa.oszk.hu/01200/01245/00044/bj_0904.htm

16. Kovács Ágnes jegyzetei Sebestyén Ádám: Bukovinai székely népmesék című gyűjteményéhez.
http://users.atw.hu/nepmesek/marimese/tanulm/laphoz/jegyzet.htm

17. Jegyzetek Burus Péterné, Román Brigitta meséihez.
http://users.atw.hu/nepmesek/b_sz_n/bszn_4/j4_17.pdf