Ellenfény Online - áttűnések - Szürreális Jelenlét

Szürreális jelenlét

Salamon Eszter: Mesék a testtelenségről – Trafó

A Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál egy nagyon különleges, önmagát a tudománytalan zenés sci-fi műfajába soroló előadásnak adott apropót a Trafóban. Salamon Eszter alkotása éppen a színházi előadások központi tényezőjét, az előadót nélkülözi, legalábbis a klasszikus értelemben vett előadói jelenlétet. Témája a testek nélküli, elképzelt jövő, ami szinte emészthetetlen a nézők számára.
András Felícia | 13. 10. 21.

Salamon Eszter azon alkotók egyike, akik hazájukban kevésbé ismertek, mint a világ más pontjain. A táncos-koreográfus hazai táncművészeti tanulmányai után, az 1990-es évek elején költözött Franciaországba, majd megközelítőleg tíz év után Berlinbe, ahol jelenleg is él és alkot. Művei általában különösen provokatívak, előadóművészeti határokat feszegetnek, és nincs ez másként a Mesék a testtelenségről esetében sem. (Az 2011-ben bemutatott angol nyelvű darab szövegkönyvét magyarul is hozzáférhetővé tették a szervezők.)

Az estét Salamon Eszter előszava nyitja. A darabnak helyet adó épület, a Trafó történelméről mesél, különös tekintettel a május elsejei ünneplésre és a tűzvészre. Színpad valójában nincs, csak egy hatalmas vetítővászon. A nézőteret bevilágító fények az alkotó bevezetője után fokozatosan halványulnak, s ezzel párhuzamosan kúszik be az egyre erősödő, markáns, posztapokaliptikus hangulatot keltő zene. A folyamat kifejezetten hosszú, szinte érezni a feszültséget a végül már sötétben ülő és várakozó közönség soraiban.

Elindul a négy meséből álló utazás, először a láp. A vásznon egy leírás jelenik meg erről a bizonyos lápról. Az idő bizonytalan, csak a tőzegláp biztos. A szöveg eltűnésével a vaksötétben hallgatja a befogadó a lápról szóló mesét. A mocsár, mely hűen őrzi az emlékeket, a mumifikálódott emberi testek panoptikuma. Egy fordított világ, ahol a lágy dolgok megmaradnak, míg a szilárd felbomlik. A mocsár nem más, mint az elmúlás egyik lehetősége: az ember már nem létezik, de a teste még igen.

A második mese ismét leírással kezdődik. Egy olyan világról van szó, ahol már nincsenek emberek, csak hű társaik, a kutyák. Felvetődik a kérdés, hogy a farkas–kutya evolúcióban mennyire volt szerepe az embernek és mennyire a természetnek. Most azonban egy új korszak jön el, amikor végre ledobhatják magukról a rabságot. Az előadás szóróanyagán is megjelenő férfit és nőt látjuk a vásznon. Fehér ruhában vannak, az egyiké nővér, míg a másiké lovas-vadász ruhára hajaz. Megdermedt állóképet tárnak elénk, ám a különböző színű fények által megvilágítva folyamatosan más-más hangulatot keltenek.

 

salamon eszter

Forrás: Trafó

 

Közben ismét felvételről hallható egy diskurzus, melyben a kutyák megvitatják, hogy egyikük egy laboratóriumban szagolta ki a rákos megbetegedéseket, míg a másik vadász gazdájáról mesél. A kutyák kedélyes beszélgetését olykor erős, random káromkodás szakítja félbe. Ugyanakkor a beszélgetésből egyre inkább egyértelművé válik, hogy a kutyáknak nagyon hiányoznak az emberek. A youtube sztár, Mishka is szóba kerül, nagy is a derülés a nézőtéren. Kell a nevetés, mert a nyomasztó téma nehezen vihető lélegzetvételnyi szünet nélkül. A mesét végül egy alig kivehető, vetített száj zárja, ami indulatosan arról kiabál a kutyáknak, hogy ne hiányozzanak nekik többé az emberek.

A harmadik mese a legbizarrabb a testek nélküli világban: prostitúció. Pontosabban szubsztitúció, mert itt már csak arra van lehetőség. Már nem nemek alapján különülnek el az egyének, hanem más a csoportosítás: vannak a testtel nem rendelkezők, és vannak azok, akiknek még van testük. A testetlen lényekben még mindig van vágy, ami már test nélkül, de továbbra is gyötri őket. Ezen örömök átélésében segítenek a „helyettesítők” az ügyfeleknek, persze testi kontaktus nélkül. Ez a mese az előadás legerősebb része, és nem pusztán a tematika miatt. Itt valósul meg igazán érdekes játék azzal, ahogy a sötétben ülő néző rengeteg hangot hall, sok irányból, gyors váltásokkal. A hangok azonban jellegzetesek, így magukkal hoznak testképeket is. Az előadás után Rényi András (esztéta) beszélgetett Salamon Eszterrel, ahol az alkotó el is mondta, hogy itt kifejezetten olyan hangok használatára törekedett, amelyek jellegzetes testképet hívnak elő bennünk. Ezen részben a lények mesélnek az emlékeikről. Arról, hogy milyen volt éhesnek lenni, milyen volt a vér íze vagy szaga. Eközben a „színpadon” füstfelhő játéka pompázik színes fényekben.

Innen már egyenes az út a negyedik, a többihez képest sokkal rövidebb és egyben záróképhez, a pontok világába. A füstfelhő még mindig látható, de a mese már arról szól, hogy a pótlékok a szexuális játék végén szétrobbannak. A robbanás ereje meghaladja a vágyét, a pótlékok elérik a gyönyör csúcsát, és kiterjedés nélküli pontokká porladnak. Az előadás vége kicsit nyomasztó, kicsit suta: taps csak elvétve akad. Az előadás utáni beszélgetésen Rényi András meg is jegyzi, hogy véleménye szerint nem az előadást minősíti a taps hiánya, pusztán nehéz egy jelenlét nélküli előadás után tapsolni, hiszen kultúránk előfeltételezi a jelenlétet, az azonosulás lehetőségét a tapshoz. Bárhogy is, az bizonyos, hogy egy ilyen nyomasztó darab után nemcsak tapsolni, de a mindennapokban létezni is elég nehéz.

Hiszen miről van itt szó? Legmélyebb egzisztenciális félelmeinkről? Identitásunkról, mely a testünk nélkül értelmezhetetlen? Betegségről, szexről, halálról, Istenről, az anyagi és szellemi létről? Nyilván, de legfőképp talán mindezekről összességében. Egy világról, ami talán emberi eszközökkel már meg sem vizsgálható. Mi marad akkor? A vágy, ami a lélek sajátja, de testet kíván.

 

 

 

Mesék a testtelenségről

 

Koncepció, szöveg és összeállítás: Salamon Eszter, Bojana Cvejic

Zeneszerző: Cédric Dambrain, Terre Thaemlitz

Zenei tanácsadó: Berno Odo Polzer

Hangterv: Peter Böhm

Fény- és képterv: Sylvie Garot

Technikai vezető: Thalie Lurault

Rendező: Salamon Eszter

 

Helyszín: Trafó

Időpont: 2013. 10. 11.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK