Kegyetlen játék

Hotel Modern: Tábor - LOW Fesztivál

A Trafó színpadán az auschwitzi tábor makettje. Kerítéssel körülvett, szabályos sorokban álló barakkok, őrtornyok, középen vasúti sínek, jobbra a kapu az ismert felirattal. Három előadó lép be a színre, s ezernyi 10 cm magas bábu, rengeteg miniatűr kellék és pár kamera segítségével megkísérli megidézni a haláltábor egy napját, s egyszersmind a történelem legnagyobb népirtását.
Nánay Fanni | 08. 03. 20.

A Hotel Modern mintegy tíz éve sajátos színfoltja a holland színházi életnek, előadásaikban többé-kevésbé élethű „terepasztalokon” játszanak, a néző pedig a színpadi történések két szintjét követheti figyelemmel: egyrészt az operátorok összehangolt, precíz munkáját az apró bábokkal és makettekkel, ugyanakkor annak felnagyított felvételét a színpad fölött kivetítve. A társulat első ilyen jellegű produkciója a City Now volt, ahol egy nagyváros hétköznapi élete elevenedett meg különböző méretű kartondobozok között. A későbbi produkciók során a makettek egyre realisztikusabbá váltak, az előadások pedig a hétköznapi történetek helyett már inkább a közelmúlt és a jelenkor történeleméből merítették témáikat. A háromfős társulat a (pár éve szintén a Trafóban vendégszerepelt) Nagy Háborúban az első világháborút idézi meg, az In Exil c. előadásban a menekültkérdést járja körül, ugyanakkor készítettek rövidfilmet a new yorki ikertorony elleni terrortámadásról is.

A 2005-ös Tábor vizuális leltárként sorolja fel a haláltáborról középiskolás szinten ismert tényeket: a rabok zsúfolt vonatokban való megérkezését, a gázkamrákat, a civil ruhák halomba hordását, a legyengült rabok agyonverését, az esti levesosztást. Az előadás nem „mond el” többet annál, mint amennyit eddig is tudtunk Auschwitz-ról, hanem máshogyan próbálja megérteni, felfogni azt, ami valójában felfoghatatlan.

A Nagy Háborúval ellentétben – ahol az „események” a filmes animációban elevenedtek meg, a színpadon történtek viszont annak műhelytitkait leplezték le – a Táborban felváltva játszódik a cselekmény a képernyőn és a színpadon. A történéseket tehát hol közvetlen közelről, szinte karnyújtásnyi távolságból, hol pedig rendkívül messziről, „madártávlatból” követhetjük. Az egyik pillanatban azt látjuk, hogy apró, csíkos ruhás rab söpri fel a tábor hatalmas üres udvarát, mellette fegyveres őr áll, a következő másodpercben viszont rendkívül közelről pillantjuk meg a két figurát a vetítővásznon. A bábok arca stilizáltságuk ellenére is naturálisnak tűnik: mind a rabok, mind az őrök kopaszok, szájuk üvöltésre, sikolyra nyílik, egyszerre idézve fel Munch képeit vagy a Pink Floyd Fal c. filmjének alakjait.

 

Fotó: archív

Ugyancsak e kettős „láttatásnak” köszönhető a „mennyiség” rendkívül plasztikus érzékeltetése. Az előadók mind a rabok megérkezése, mind a tábori sorakozó jelenetében hosszú perceken keresztül bábok tömegét helyezik el a makett-tábor udvarán, s így az áldozatok absztrakt száma helyett egy mellbevágó vizuális mennyiségi fogalommal szembesítik a nézőt (hasonlóképpen, mint a Stan’s Café Mindenkiről a földkerekségen című produkciójában az auschwitzi áldozatokat illusztráló rizshalom nagysága). A kamera „ráközelít” a tömegre, végigpásztázza a felsorakozott rabokat, az apró részletekig kidolgozott bábukat, amelyek között vannak férfiak és nők, gyerekek és öregek, egyesek már félig a földre rogytak vagy a mellettük állók támogatják őket.

A Tábor sok szempontból jóval puritánabb, mint a Nagy Háború. Míg ez utóbbi előadás gerincét egy francia katona naplója és levelei alkották, s a dokumentumok felolvasása adott keretet a produkciónak, addig a Tábor a száraz tényekre támaszkodik, teljesen hiányzik belőle a személyes hang, s egy szó sem hangzik el benne. A korábbi előadásban a szereplők összetettebb technikai apparátussal dolgoztak (gránátok robbantak, ágyuk sültek el a terepasztalon), ugyanakkor rengeteg humor rejlett a kamerával elkövetett „csalásokban”: egy felfordított súrolókefe felnagyítva nádassá változott a vetítővásznon, a miniatűr katonabakancsokban valójában két ujj menetelt. A cselekményeket illusztráló hangeffekteket az előadók a színen „kreálták”, a jelenlegi előadásban viszont a bemikrofonozott terepasztalon végrehajtott cselekvések hangjai (ütlegelések, menetelés, söprés) erősödtek fel szinte fület bántó hangerőre.

Míg a Nagy Háború játékossága és kreativitása távolságot teremtett az első világháborúval szemben, ez a Táborban nem történt, nem történhetett meg. Az alkotók ez esetben a bemutatás kvázi-realisztikusságát hangsúlyozzák, s a bábjátékos pontosságával igyekeznek megeleveníteni egy-egy jelenetet. A játék gyakran a barakkok belsejében folyik, s csupán a vetítővásznon látjuk a krematóriumban dolgozók embertelen munkáját vagy a több emeletes priccseken alvó rabok nyugtalan forgolódását.

Az előadás vége zavarba ejtő. A produkció nagyon erős vizualitású képpel zárul: a szereplők sorban felkapcsolnak egy-egy lámpát a barakkokban, s az elsötétedő színpadon csupán a szabályosan sorakozó épületek világítanak. Az előadók azonban visszajönnek a tapsrendre, s bár profizmusuk, pontos, összehangolt munkájuk mindenképpen tapsot érdemel, óhatatlanul eszembe jut, hogy egy Sirály előadás végén valójában Csehovot is megtapsolom…